Már egyáltalán nem élvezem. Azt hiszem öregszem - még én is. Annak idején jó kis muri volt! Közelharc, test-test elleni küzdelem, kardok és bástyák. Éltek még hősök.
Aztán néha-néha lángba borítottam egy országot, egy földrészt, harcoltattam embereket dzsungelben, hegyek közt, hóban vagy sivatagban.
A legutóbbi játék jó pár éve volt, nagy erőket mozgattam meg. Repülők, hajók, tengerészgyalogosok, partraszállás. Még a terep is jól átlátható volt, egy homoktenger. De már ezt se élveztem annyira.
Voltak mindig emberek, akik arra gondoltak - nem alaptalanul - hogy ugyanaz a test két keze pakolgatja mindkét oldalt, és jót mulat a fej. Az ilyenek hamar az első vonalban találták magukat.
Most balkézzel ismét katonákat tologatok. Harcedzett partizánok menekültek ellen, fent a magasban repülők, s alant az ellen. De már nem élvezem. Egyáltalán nem. A veszteségek nőnek és nőnek, anyagiak és emberiek egyaránt. Néha közelebb hajolok az egyik fél hátországához, és mosolyogva mondom, nem-nem, ide csak pár gép kerül, mert máshova nem fér, és az átmenő vonatok sem előkészületei semminek. Már magam se hiszem - miért hinnék el ők.
Az esélyegyenlőség érzetéhez néha földhözvágok egy repülőt vagy helikoptert, de már az üdvrivalgás sem a régi.
Magasban egy fej, aki unalmában katonásdit játszik. Két kéz, két oldal, egy háború.
Elég.
Megrázom a szőnyeget, és átrendeződik a terep. Az ágyról leveszem az ütegeket, és az ólomkatonákat visszapakolom a dobozba.
Elég volt. Ideje felnőni.
Már egyáltalán nem élvezem. Azt hiszem öregszem - még én is. Annak idején jó kis muri volt! Közelharc, test-test elleni küzdelem, kardok és bástyák. Éltek még hősök. Aztán néha-néha lángba borítottam egy országot, egy földrészt, harcoltattam embereket dzsungelben, hegyek közt, hóban vagy sivatagban.
Tetszett a cikk?



