A tündér szomorúan üldögélt. Magányosnak érezte magát. Fojtogató érzés gyötörte. A A nap utolsó sugarai aranyhíddal búcsúztak a mától. A lágy szellő hátán érkező est intésére sorra hajtották fejüket nyugovóra a természet lényei. Csak az ember nem tért aludni: szikrázó fényálcába burkolta életének szürke nappalait. A komor est sajnálkozva nézett rá: hiába álcázza magát, a fény nem takarhatja el sivár egyhangúságát. Egy intésére burkolta sötét árnyakba a város utcáit .. hogy a felvillanó fények próbálják kicselezni a közeledő éjszakát.

     A tündér szomorúan üldögélt. Magányosnak érezte magát. Fojtogató érzés gyötörte. A A nap utolsó sugarai aranyhíddal búcsúztak a mától. A lágy szellő hátán érkező est intésére sorra hajtották fejüket nyugovóra a természet lényei. Csak az ember nem tért aludni: szikrázó fényálcába burkolta életének szürke nappalait. A komor est sajnálkozva nézett rá: hiába álcázza magát, a fény nem takarhatja el sivár egyhangúságát. Egy intésére burkolta sötét árnyakba a város utcáit .. hogy a felvillanó fények próbálják kicselezni a közeledő éjszakát.
     Az éjszaka halkan megérkezett. A városon csak átsuhant, maga mögött hagyva annak fáradt, sebzett utcáit, hömpölygő tömegének lassan hazatérő szürke embereit. Az éjszaka csak átsuhant .. még ő se érezte magát otthon a szikár, semmitmondó világban.
     A város fényei gyorsan elenyésztek a távolban. Az éjszaka csendesen elfoglalta birodalmát. Megérkeztét örömmel üdvözölték birodalmának alattvalói, az éji vadászok. Az estét búcsúztató békakoncertet időnként sírás törte meg: egy nyúl, egy madárka már nem látja az új hajnalt. Ez az éj birodalma...
     A lány csendesen haladt. Útja erdőn, réteken át vezetett. Közel s messze csak két ragyogó szeme csillogott a sötétben. A halk, tovalopkodó neszek néha-néha összerezzentették. Ilyenkor kicsit megremegve húzta magán összébb kabátkáját .. de ment, ment tovább rendületlenül. Ment, maga mögött hagyva mindent, mi a valósághoz köti. Mintha a városból kilépve a valóságból is kilépett volna! Már nem rémisztették a szokatlan hangok, már nem ijesztették a sűrű erdő még sötétebb árnyai .. már ide tartozónak érezte magát. Ment, maga mögött hagyva mindazt, mi eddig élete volt .. egy percre, egy órára .. az éjszakára. Apró göröngyként kis sündisznócska szimatolt lába mellett s gurult tova. Mintha megirigyelték volna szemei fényét .. az ösvényen apró lámpácskák fénye gyúlt: megannyi szentjánosbogár villantotta fel őket .. utat adva neki, utat a szerelemnek. A lány ment, tétova léptei egyre határozottabban vitték tova útján. Ment, mert vártak rá .. A Hold ezüst fényébe öltöztette, a szellő simogatásba burkolta. A csillagok hunyorogtak, mintha szégyellnék magukat: oly szépet sose mutathattak, mint e lány .. hisz ő szerelméhez vándorolt. És ment, ment tovább. Már nem gondolt a nappal ezernyi gondjára .. már nem gondolt a város szürke falára .. már nem gondolt az otthon hiányzó melegére .. csak kedvesére. Léptei alatt szinte meg se hajolt a fű .. szinte lebegett fölötte .. igen, táncolt .. mert szerették és szeretett. Távolban a Hold mintha a földre bujt volna: a víz tükrözte vissza az égi vándor fényét. A hullámok szelíd moraját nem törte meg semmi .. ám a parton állt valaki. A lány megtorpant. Tovatűnő kétségei új támadást intéztek ellene. Szívére nehéz kőként gördült szomorú lényének minden keserve .. megállt. Nem mert mozdulni, nem mert szólni. Egyszerre eltűntek előle az ösvény apró fényei .. eltűntek a csillagok. Csak állt, és szeméből kicsorduló könnye apró tükörként búcsúztatta az égi vándorok fényét. Az éjszaka mintha csak megérezte volna bánatát. Haragosan összevonta szemöldökét .. felhők mögé bújtatta lámpásainak fényét .. a lágy esti szellőt elűzte a feltámadó éji fergeteg. Az erdő félve húzta meg magát, a fák levelei alázatosan susogtak haragot a támadó szél nyomán. Az éji vadászok meghunyászkodva adták át helyüket a kitörő tombolásnak: lecsapott a vihar. Villámok szaggatta fényben földig hajoltak a fák, a víz hullámai sorba hajtották meg fejüket a haragvó nyomás előtt, s egyre bátrabban, egyre merészebben ostromolták a part széleit. A sirályok vad vijjogása elveszett a tomboló viharban: az éjszaka most pusztítani jött. A természet meghajtotta előtte fejét ..
     A lány rémülten tekintett körbe. A körötte kavargó vad zivatart csak a szívében dúló vihar vadsága múlta felül. Nem tudta, az éj vihara vagy szívének tombolása rémiszti jobban. Csak állt, szívének néma könnyei kavarogtak a szélhozta könnycseppekkel. A tombolásban csak egy árny maradt mozdulatlan. A vízparton magányosan álldogált, szembenézve a záporral, könnyedén állva a szél támadását. Egyszerre megmozdult. A vihar üvöltésén keresztül is meghallotta, vagy tán megérezte? a halk hívást. Egy pillanat alatt a lány mellett termett. Két karja ölelő védelmébe vonta kedvesét. Szívének dallama csitította a lány szívének viharát. Igen, már tudta: jönnie kellett, mert ez a sorsa. Ajkai szomjasan itták a férfi csókjait, szeme ragyogása fénybe borította őket. Az éjszaka mintha csak megérezte volna, hogy a szív dallamát senki és semmi nem múlhatja felül .. lassan, lassan visszavonult. A szél utolsó rohama megtört a két szerelmes egybeolvadt alakján, és szelíden simogató szellőként borzolta a lány haját. A csillagok óvatosan pislogtak elő a felhők mögül: vajon nem kell-e szégyenükben ismét visszavonulniuk? Ám a lány szeme zárva volt .. s a csillagok mint fénylő korona megannyi ékköve ragyogtak fel felettük. A Hold mosolya most már kettejüket öltöztette ezüstbe, mintegy ajándékot adva szerelmüknek. Ám ők már semmit és senkit nem láttak, nem hallottak. A halk neszek között már csak egymást hallották, a sötétségben csak egymást látták .. szerették egymást. Fénylő alakjuk olyan volt, mint egy álom ... az éjszaka álma .. szerelmük álma ...
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.