A tündér szomorúan üldögélt. Magányosnak érezte magát. Fojtogató érzés gyötörte. A négy falat mint börtönt látta maga körül. A város zaja, élete könnyeket csalt szemébe. A tündér igen szomorú volt. Egy kósza napsugár szivárványt csalt a szeme sarkából kibuggyanó könnycseppre. A tündér életre vágyott a halott, szürke városban. A tündér élni akart, és életet keresett - de csak várost talált.

     A tündér szomorúan üldögélt. Magányosnak érezte magát. Fojtogató érzés gyötörte. A négy falat mint börtönt látta maga körül. A város zaja, élete könnyeket csalt szemébe. A tündér igen szomorú volt. Egy kósza napsugár szivárványt csalt a szeme sarkából kibuggyanó könnycseppre. A tündér életre vágyott a halott, szürke városban. A tündér élni akart, és életet keresett - de csak várost talált.
     - Vigyázz már a könnyeiddel, nem úszótanfolyamra jöttem! - zsörtölődött egy hangocska. A tündér csodálkozva nézett körül. A kósza napsugár mintha felvillant volna. - Ejnye, nem látsz a szemedtől - szólt az előbbi zsörtölődő hang. Mintha egyenesen a napsugár szólt volna!
     - Na, majd eléd állok! - a hang ezúttal határozottabb volt, és a tündér egy apró kis lényt pillantott meg hirtelen a levegőben.
     - Te repülsz? - csusszant ki a kérdés a száján.
     - Már hogy repülnék? Lovagolok a napsugáron!
     A tündér bólintott, mintha mindennap meglátogatnák apró lények napsugáron lovagolva.
     - Hát Te ki vagy? - kérdezte, és a könnycsepp utolsó maradéka is elmenekült a szeméből, magával víve rosszkedvét.
     - Ilyen kérdéseket! - zsörtölődött ismét a hangocska. - Hát ki lennék, mint egy manócska, egy erdei manócska. Még jó, hogy fel sem ismersz!
     - Te mindig csak morgolódni tudsz? Egyébként honnan ismernélek? És hogyhogy értem a hangod? - a tündér mosolygott a morcos kis figurán, és kíváncsian várta a választ.
     - Már megint magyarázhatok - sóhajtott fel a manócska, de a tündér látta, hogy a parányi arcocskának szája szegletében mosoly bujkál. - Nem csak morgolódni tudok, de ha Te is Morgóval lennél sokat együtt, akkor Te se lennél túl megértő. Vagy jobb lett volna, ha Szundival társulok, és most beszélgetés helyett horkolnék?
     - Nem, inkább morogj egy kicsit - nevette el magát a tündér. - De még nem válaszoltál a kérdésemre. Honnan ismerlek?
     - Természetesen onnan, hogy Te vagy az erdő tündére, és persze így érted a szavam is. Meg ezért láthatsz engem.
     - Várj csak! - a tündér megpróbálta rendezni a gondolatait. Eddig abban a tudatban élte életét, hogy ő egy falak, házak közé szorított, egyetemre járó lány. Ugyan mindene a természet... de hogy tündér? Ám itt ez a kis lény, a világ legtermészetesebb módján beszélget vele, nevetgél...
     - Jó - egyezett bele -, tündér vagyok.
     Elhatározta, hogy már semmin se lepődik meg.
     - De akkor is. Hol a szárnyam, miért jöttél, mit akarsz, és eddig miért nem tudtam róla?
     Az apró kacaj mint gördülő vízcseppek zaja gyöngyözött elő:
     - Csak sorban! A szárnyad láthatatlan. Csak akkor tűnik elő, amikor gondolsz rá, és ha nincsenek emberek a közeledben. Azért jöttem, hogy magammal vigyelek. Várnak a barátaid. Hogy eddig mért nem tudtál róla? Ez hadd maradjon meglepetés...
     - Milyen barátaim várnak rám? Akiket Te is ismersz? Ezt nem értem. - a tündér nem akart csodálkozni, de ez még mindig sok volt így egyszerre.
     - Ne kérdezősködj annyit! Gyere, repülj! - unszolta a kis manócska.
     - Jó, repülök - adta meg magát a tündér. Kiterjesztette szárnyait, és méltóságteljesen a levegőbe emelkedett. Amikor lassan madártávlatba kerültek a szürke város szürke házai, szürke utcáin a szürke emberekkel, akkor döbbent rá, hogy tényleg vannak szárnyai, és repül! Elkezdett kacagni, bukfencezett, kiáltozott a levegőben.
     - Vigyázz már, még leesem! - kiabálta a már jól ismert vékony hang.
     - Hát Te hol vagy?
     - A zsebedben, és ha nem figyelsz, kiesem. Még sokat repülhetsz. Most inkább menjünk, várnak ránk.
     - Merre?
     - Hát nem tudod? Mindent nekem kell megtanítani? Nézz körül, aztán indulás!
     A tündér elkezdett körbeforgolódni. A manócska majd kiesett a zsebéből, úgy kacagott.
     - Ne nevess! - a tündér határozottan mérges volt.
     A manócska abbahagyta a nevetést:
     - Ne a szemeddel bámulj! Hunyd le! A szíved az, ami megsúgja az útirányt! Hallgass az álmaidra!
     - A tündért rögtön elöntötte valami megfoghatatlan melegség. - Az álmaim vezéreljenek - suttogta, behunyta a szemét, és megindult. Nem látta: érezte az utat.
     A hétköznapokból ismert föld hamarosan eltűnt. De nem is kereste a piszkos városokat, a meggyötört természet felett gyúszos sírkövekként sötőtlő, fennhéjazó, emberemelte toronyóriásokat. Nem hiányoztak neki. És a táj... csilingelő patakocska habjai jártak táncot alatta a szélgyerekekkel. Halak táncoltak a hableányok nyomában. Kis őzike emelte fejét, s mintha intett volna neki. Odébb tapsifüles, és... igen, az a két hosszú fül, határozottan integetett! Egy hatalmas erdő fölé ért. A faóriások mintha az idők kezdete óta vártak volna rá. Igen, ilyen a háborítatlan természet! Az erdő közepén egy tisztás, közepén egy magányos fa.
     - Ezt már láttam álmomban! - hagyta el száját a akaratlan kiáltás.
     - Jó vagy - mordult megint az eddig csendben maradó kis hangocska. - Tetszik itt?
     - Igen. - a tündér többet is mondott volna, de a sok csoda elnémította.
     - Tudod, hogy hol vagyunk? Miért ismerős itt minden?
     A hang egyszerre mélyebbé vált. A tündér nem pillantott fel, bár ez a hang most olyan ismerős volt.
     - A Te álmodban járunk, ez az erdő a Te álmodban született. Az itt lévő állatok, madarak, mind, mind a barátaid, mert Te álmodtad meg őket. Ez a fa a Te szeretetfád, és én azért vagyok itt, mert engem is megálmodtál.
     A tündér most már nem merte kinyitni a szemét. Szívét titkos vágyainak hangjai töltötték meg. Halkan kérdezte:
     - Ez... egy varázslat? Te... varázsló vagy?
     Úgy érzete, hogy már semmi sem lepheti meg. Ha ő tündér, a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy varázsló várja álmai erdejében... A hang mintha mosolygott volna:
     - Nem, nem vagyok varázsló. Inkább csak... egy egyszerű emberke.
     - Emberke! - a tündér legszívesebben kiabált, kacagott volna, de csak egy szelíd suttogásra futotta maradék erejéből. - Emberke! - végre kinyitotta szemét, és ott állt vele szemben... igen, ott volt emberke.
     - Ezt a csodát neked köszönhetem?
     - Nem, ezt a csodát én köszönhetem neked - felelte emberke. - Ha Te nem álmodod meg, akkor az én minden erőm is kevés lett volna, hogy idehozzalak. Tudod, hogy hol vagyunk?
     - Mondtad: az álmaimban.
     - Igen, ott. De csak azért juthattunk oda, mert az álmaid a szívedben élnek. És csak rajtad múlik, hogy mennyire lesz valóság.
     - És bármikor ide jöhetek?
     - Igen, ezentúl bármikor. És ha bármi baj ér, bánat közelít, akkor itt boldogságot, békét, megnyugvást nyersz.
     - Ez... ez... tényleg az enyém? - a tündér kacagása már a magasból érkezett. Szárnyain táncot jártak a napsugarak... a napsugarakon lovagoltak a manók... és a boldogság betöltötte az egész világot.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.