A tündér szomorúan üldögélt. Magányosnak érezte magát. Fojtogató érzés gyötörte. A négy falat mint börtönt látta maga körül. A város zaja, élete könnyeket csalt szemébe. A tündér igen szomorú volt. Egy kósza napsugár szivárványt csalt a szeme sarkából kibuggyanó könnycseppre. A tündér életre vágyott a halott, szürke városban. A tündér élni akart, és életet keresett - de csak várost talált.
- Vigyázz már a könnyeiddel, nem úszótanfolyamra jöttem! - zsörtölődött egy hangocska. A tündér csodálkozva nézett körül. A kósza napsugár mintha felvillant volna. - Ejnye, nem látsz a szemedtől - szólt az előbbi zsörtölődő hang. Mintha egyenesen a napsugár szólt volna!
- Na, majd eléd állok! - a hang ezúttal határozottabb volt, és a tündér egy apró kis lényt pillantott meg hirtelen a levegőben.
- Te repülsz? - csusszant ki a kérdés a száján.
- Már hogy repülnék? Lovagolok a napsugáron!
A tündér bólintott, mintha mindennap meglátogatnák apró lények napsugáron lovagolva.
- Hát Te ki vagy? - kérdezte, és a könnycsepp utolsó maradéka is elmenekült a szeméből, magával víve rosszkedvét.
- Ilyen kérdéseket! - zsörtölődött ismét a hangocska. - Hát ki lennék, mint egy manócska, egy erdei manócska. Még jó, hogy fel sem ismersz!
- Te mindig csak morgolódni tudsz? Egyébként honnan ismernélek? És hogyhogy értem a hangod? - a tündér mosolygott a morcos kis figurán, és kíváncsian várta a választ.
- Már megint magyarázhatok - sóhajtott fel a manócska, de a tündér látta, hogy a parányi arcocskának szája szegletében mosoly bujkál. - Nem csak morgolódni tudok, de ha Te is Morgóval lennél sokat együtt, akkor Te se lennél túl megértő. Vagy jobb lett volna, ha Szundival társulok, és most beszélgetés helyett horkolnék?
- Nem, inkább morogj egy kicsit - nevette el magát a tündér. - De még nem válaszoltál a kérdésemre. Honnan ismerlek?
- Természetesen onnan, hogy Te vagy az erdő tündére, és persze így érted a szavam is. Meg ezért láthatsz engem.
- Várj csak! - a tündér megpróbálta rendezni a gondolatait. Eddig abban a tudatban élte életét, hogy ő egy falak, házak közé szorított, egyetemre járó lány. Ugyan mindene a természet... de hogy tündér? Ám itt ez a kis lény, a világ legtermészetesebb módján beszélget vele, nevetgél...
- Jó - egyezett bele -, tündér vagyok.
Elhatározta, hogy már semmin se lepődik meg.
- De akkor is. Hol a szárnyam, miért jöttél, mit akarsz, és eddig miért nem tudtam róla?
Az apró kacaj mint gördülő vízcseppek zaja gyöngyözött elő:
- Csak sorban! A szárnyad láthatatlan. Csak akkor tűnik elő, amikor gondolsz rá, és ha nincsenek emberek a közeledben. Azért jöttem, hogy magammal vigyelek. Várnak a barátaid. Hogy eddig mért nem tudtál róla? Ez hadd maradjon meglepetés...
- Milyen barátaim várnak rám? Akiket Te is ismersz? Ezt nem értem. - a tündér nem akart csodálkozni, de ez még mindig sok volt így egyszerre.
- Ne kérdezősködj annyit! Gyere, repülj! - unszolta a kis manócska.
- Jó, repülök - adta meg magát a tündér. Kiterjesztette szárnyait, és méltóságteljesen a levegőbe emelkedett. Amikor lassan madártávlatba kerültek a szürke város szürke házai, szürke utcáin a szürke emberekkel, akkor döbbent rá, hogy tényleg vannak szárnyai, és repül! Elkezdett kacagni, bukfencezett, kiáltozott a levegőben.
- Vigyázz már, még leesem! - kiabálta a már jól ismert vékony hang.
- Hát Te hol vagy?
- A zsebedben, és ha nem figyelsz, kiesem. Még sokat repülhetsz. Most inkább menjünk, várnak ránk.
- Merre?
- Hát nem tudod? Mindent nekem kell megtanítani? Nézz körül, aztán indulás!
A tündér elkezdett körbeforgolódni. A manócska majd kiesett a zsebéből, úgy kacagott.
- Ne nevess! - a tündér határozottan mérges volt.
A manócska abbahagyta a nevetést:
- Ne a szemeddel bámulj! Hunyd le! A szíved az, ami megsúgja az útirányt! Hallgass az álmaidra!
- A tündért rögtön elöntötte valami megfoghatatlan melegség. - Az álmaim vezéreljenek - suttogta, behunyta a szemét, és megindult. Nem látta: érezte az utat.
A hétköznapokból ismert föld hamarosan eltűnt. De nem is kereste a piszkos városokat, a meggyötört természet felett gyúszos sírkövekként sötőtlő, fennhéjazó, emberemelte toronyóriásokat. Nem hiányoztak neki. És a táj... csilingelő patakocska habjai jártak táncot alatta a szélgyerekekkel. Halak táncoltak a hableányok nyomában. Kis őzike emelte fejét, s mintha intett volna neki. Odébb tapsifüles, és... igen, az a két hosszú fül, határozottan integetett! Egy hatalmas erdő fölé ért. A faóriások mintha az idők kezdete óta vártak volna rá. Igen, ilyen a háborítatlan természet! Az erdő közepén egy tisztás, közepén egy magányos fa.
- Ezt már láttam álmomban! - hagyta el száját a akaratlan kiáltás.
- Jó vagy - mordult megint az eddig csendben maradó kis hangocska. - Tetszik itt?
- Igen. - a tündér többet is mondott volna, de a sok csoda elnémította.
- Tudod, hogy hol vagyunk? Miért ismerős itt minden?
A hang egyszerre mélyebbé vált. A tündér nem pillantott fel, bár ez a hang most olyan ismerős volt.
- A Te álmodban járunk, ez az erdő a Te álmodban született. Az itt lévő állatok, madarak, mind, mind a barátaid, mert Te álmodtad meg őket. Ez a fa a Te szeretetfád, és én azért vagyok itt, mert engem is megálmodtál.
A tündér most már nem merte kinyitni a szemét. Szívét titkos vágyainak hangjai töltötték meg. Halkan kérdezte:
- Ez... egy varázslat? Te... varázsló vagy?
Úgy érzete, hogy már semmi sem lepheti meg. Ha ő tündér, a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy varázsló várja álmai erdejében... A hang mintha mosolygott volna:
- Nem, nem vagyok varázsló. Inkább csak... egy egyszerű emberke.
- Emberke! - a tündér legszívesebben kiabált, kacagott volna, de csak egy szelíd suttogásra futotta maradék erejéből. - Emberke! - végre kinyitotta szemét, és ott állt vele szemben... igen, ott volt emberke.
- Ezt a csodát neked köszönhetem?
- Nem, ezt a csodát én köszönhetem neked - felelte emberke. - Ha Te nem álmodod meg, akkor az én minden erőm is kevés lett volna, hogy idehozzalak. Tudod, hogy hol vagyunk?
- Mondtad: az álmaimban.
- Igen, ott. De csak azért juthattunk oda, mert az álmaid a szívedben élnek. És csak rajtad múlik, hogy mennyire lesz valóság.
- És bármikor ide jöhetek?
- Igen, ezentúl bármikor. És ha bármi baj ér, bánat közelít, akkor itt boldogságot, békét, megnyugvást nyersz.
- Ez... ez... tényleg az enyém? - a tündér kacagása már a magasból érkezett. Szárnyain táncot jártak a napsugarak... a napsugarakon lovagoltak a manók... és a boldogság betöltötte az egész világot.
A tündér szomorúan üldögélt. Magányosnak érezte magát. Fojtogató érzés gyötörte. A négy falat mint börtönt látta maga körül. A város zaja, élete könnyeket csalt szemébe. A tündér igen szomorú volt. Egy kósza napsugár szivárványt csalt a szeme sarkából kibuggyanó könnycseppre. A tündér életre vágyott a halott, szürke városban. A tündér élni akart, és életet keresett - de csak várost talált.
Tetszett a cikk?



