A tündér egyedül kószált. Egyedül volt, egyedül a gondolataival, gondjaival. Egyedül az emberek között. Egyedül, mert bár tömeg vette körül, nem találta meg őket. És egyedül volt szívében .. nagyon egyedül. Fázott. Nem, nem az utcán volt hideg. Fenn sütött a nap, de nem érezte melegét. A meleg szél simította homlokát, de nem érezte érintését. Szívében fázott .. mert egyedül volt.
Szégyelld magad! Cipelhetem ezt a nehéz zsákot! - szólalt meg egy csilingelő hangocska a füle mellett. Körülnézett .. egy aprócska lényt pillantott meg, egy álomszerű kis lényt, aki hatalmas zsákot tartott a két kezében, és szemrehányóan pillantott rá.
Hát Te ki vagy?
Mindig ez a kérdés! Tündér létedre nem ismersz meg? Persze, azt se tudod, mi ez a zsák.
Hát honnan tudnám? És mióta vagyok én tündér?
Születésedtől fogva. Amióta szívedben él a szeretet, a szeretet iránti igény. A zsákban meg a sóhajtásaid vannak. Már nagyon unom. Igazán lehetnél jókedvű is néha.
De hát hogy legyek jókedvű? Nézz rám! Mitől legyek én jókedvű? Nézz meg jobban! Ki szeret engem???
A tündér szava elakadt. A zsák szemel láthatóan lett egyre nagyobb és nagyobb, a kis lény majdnem leesett a megnövekedett tehertől. Azonnal panaszt is emelt :
Hát nem megmondtam, hogy csínján azokkal a sóhajokkal? Most majdnem összetörtem magam! Miért ne szeretnének téged? Megnéztelek. Szerintem lehet téged szeretni.
Engem? - a tündér keserűen mosolygott. Engem? - kérdezte ismét.
A kis lény lemondóan legyintett: Úgysem hiszel nekem, amíg nem látod! Na, repülj velem!
Repüljek?? A tündér szava ismét elakadt. A manószerű kis lény már határozottan mérgesnek tűnt: Ha én ezzel a nehéz zsákkal tudok repülni, Neked meg se kottyanhat!
A tündér elkerekedő szemmel bámult az eltűnő manócska után. Várj, Jövök! - kiáltotta, és egyszerre csak azt vette észre, hogy ott van a manó nyomában. Az visszanézett rá: Na látod, csak akarni kell!
A tündér körülnézett: alatta az emberek, városok mint megannyi hangyaboly nyüzsgő lényei. És repült! Elmosolyodott. A manó vállán a zsák rögtön kisebb lett. Az nem szólt vissza, csak repült tovább. A tündér nem is látta, merre mennek, csak ment utána .. és egy erdő fölé értek. A manó egy tavacska partján szállt. le. A tündér melléje lépett.
Nézz bele a vízbe! Mit látsz?
A tündér belepislantott, majd felkapta fejét, hogy lássa, ki van mellette: a vízből egy idegen lány tekintett vissza.
Ki ez? - kiáltott fel, amikor nem látott maga mellett senkit ..
Természetesen Te - jött a manócska válasza.
Én?? - nézett nagyot a tündér, és ismét a víz fölé hajolt. Egy gyönyörű leány nézett vele szembe. Haja, szeme ragyogott, mosolya fénylett, arányos alkata szemkápráztató volt .. Ez nem ő!
KI ez? - nézett ismét a manóra.
Az felsóhajtott: Te vagy. Csak .. hát .. ez nem egy közönséges tó. Annak szemében látszol így, aki szeret Téged. Annak Te leszel ez a lány. Akit elfogadsz, akit meghívsz a szívedbe .. az lát ilyennek.
A tündér szemében könnycseppek csillogtak. Akit meghívok .. - suttogta, arra gondolva , akit szeret .. És a manó válláról eltűnt a zsák, és lábát lógatva vidáman figyelte a mosolygó tündért .. ilyennek akarta örökké látni.
A tündér egyedül kószált. Egyedül volt, egyedül a gondolataival, gondjaival. Egyedül az emberek között. Egyedül, mert bár tömeg vette körül, nem találta meg őket. És egyedül volt szívében .. nagyon egyedül. Fázott. Nem, nem az utcán volt hideg. Fenn sütött a nap, de nem érezte melegét. A meleg szél simította homlokát, de nem érezte érintését. Szívében fázott .. mert egyedül volt.
Tetszett a cikk?



