Egyszer réges-régen, amikor az elsô városok épültek és elôször tűntek fel az emberek Messziföldön, megszületett a Bölcs Kuvikmadár. Késôbb, évszázadok múltán mindenki ismerte és tisztelte ôt, de amikor ez a történet megesett, még egészen fiatal volt.

     Egyszer réges-régen, amikor az elsô városok épültek és elôször tűntek fel az emberek Messziföldön, megszületett a Bölcs Kuvikmadár. Késôbb, évszázadok múltán mindenki ismerte és tisztelte ôt, de amikor ez a történet megesett, még egészen fiatal volt.
     Egy napon nekivágott a Nagy Nagy Erdônek, hogy keressen egy kényelmes helyet, ahol fészket rakhat. Magasra szállt a kék égbe, míg az erdô fái zöld tengerré mosódtak össze és a távolban feltűntek a Magas Magas Hegyek csúcsai. És akkor, ott a komor sziklák peremén valami feketeség, egy hasadék tűnt fel a Bölcs Kuvikmadárnak. Hatalmas, nyugodt szárnycsapásokkal indult el a barlang felé, ahol megtalálni remélte a legjobb helyet otthonának. Leszállt a barlang párkányára és mindent látó szemével a feketeséget kémlelte. Ám ekkor megérezte, hogy az üreg nem lakatlan, valami megmagyarázhatatlan iszonyat nyújtotta felé karmait. Ismerte ô ezt a Sötétséget, az ôsi erôt, ami a barlangot betöltötte, hiszen az is ott volt, amikor a Bölcs Kuvikmadarat megteremtették, ô adtaneki az éjszakát és sárgán csillogó éber szemét. A Sötétség is ráismert teremtményére és megszólította:
     - Örülök, hogy meglátogattál, hű szolgám - mondta gôgösen, mert azt hitte, a Bölcs Kuvikmadár csak miatta repült ilyen messzire.
     - Tán segíteni jöttél tervem végrehajtásában? - kérdezte a Sötétség.
     - Bármiben a segítségedre leszek Uram! - válaszolta ravaszan a Bölcs Kuvikmadár, aki valójában egyáltalán nem szenvedhette a kegyetlen szellemet.
     - Meglesz a jutalma hűségednek - suttogta öntelten a Sötétség - Helytartómmá teszlek, ha megszereztem a világ feletti uralmat. Mindenki rettegni és félni fogja szavadat, mert hangodból az én erôm fog áradni. Már csak napok kérdése és ezen a kapun átléphetek a földre, melynek lakói rabszolgaként fognak hódolni nekem.
     - Nem tartasz tôle Uram, hogy valaki netán bezárja ezt a kaput, mielôtt cselekedhetnél? - faggatta ôt a Bölcs Kuvikmadár.
     Ekkor a Sötétség elnevette magát és nevetése hideg felhôként áramlott ki a barlang száján.
     - Ezt a kaput csak három csillaggal lehetne bezárni... De hát ki lenne képes erre? - és a kérdés ismét gonosz nevetésbe fúlt - Most menj hát, bölcs tanítványom, legsikerültebb alkotásom... Sok dolgom van még, mielôtt rettegést bocsátanék Messziföldre.
     Ezzel az iszonyat hátrébbhúzódott és eltűnt a barlang vaksötét torkában. A Bölcs Kuvikmadár pedig azonnal munkához látott.
     Egyenesen a frissen épült, még apró városhoz repült, amely majd egyszer a Király Városa nevet fogja viselni. Jól tudta, hogy a csillagok nem mások, mint a halottak paripái, amik az égbe repítik a fáradt lelkeket. Amit az emberek hullócsillagnak látnak, az valójában nem más, mint lélekért vágtató csillagparipa. Így semmi más dolga nem volt, mint kilesni, hol készül meghalni egy-egy szerencsétlen, elkapni arany hátasát és betapasztani véle a gonosz barlangjának a száját. Csakhogy a csillagok makrancos lovak, nem könnyű befogni ôket, fôleg, mert még senki sem próbálta. Az embereknek hamarosan feltűnt, hogy egy hatalmas kuvikmadár telepszik le a haldoklók kéményére, onnan figyeli az eget. Ezért terjedt el a babona, hogy a kuvik halálmadár, aki a betegek és öregek végét várja. Pedig ha sikerült elkapnia a hullócsillagot, a beteg lelkét nem volt, ami elragadja, így az életben maradt. De hát tíz csillagból ha egyet sikerült megragadnia szegény Bölcs Kuvikmadárnak! Így aztán majd egy hétig tartott mire sikerült összegyűjtenie a három csillagot és végre elindulhatott a Magas Magas Hegyek felé. Bár ô nem tudta, de épp idejében érkezett, mert a Sötétség másnap akarta átlépni démonseregével a barlang száját. A Bölcs Kuvikmadár hajnalban ért a hasadékhoz, ott pedig a három ficánkoló csillagot nekieresztette a kapunak. Ahogy azok patájukkal megrúgták a csipkézett szikla szegélyét, az hatalmas döndüléssel összezáródott, a hegyet pedig dühödt, csalódott ordítás rengette meg.
     A csillagok örök idôre ottmaradtak, hogy ôrizzék az átjárót, a Bölcs Kuvikmadár pedig ismét nekivághatott az erdônek, hogy fészekrakó helyet keressen magának.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.