– Látom, hogy a sárkány megbabonázott téged, ezért nem próbállak visszatartani. Vigyázz magadra és csak annyit ígérj meg, hogy egyszer visszatérsz. Én várni foglak – mondta az asszony, majd megölelte a kisfiút és odaadta neki a hamuban sült pogácsát, amit aznap reggel sütött. Mert bizony ő már akkor tudta, hogy a fia elhagyja, amikor meglátta szemében azt a furcsa kékséget, amit a sárkány tekintete hagyott benne.

     Egyszer volt, hol nem volt, valahol a Király Városától nem messze egy faluban élt, éldegélt egy kisfiú az édesanyjával.
     Kedves kis házuk volt szép nagy kerttel, ahol mindig jókat lehetett játszani. Egy napon a kisfiú éppen papírhajókat úsztatott a kerti tavon, amikor meglátta a sárkányt. Véletlenül nézett fel az égre és rögtön szemébe ötlött az ezüst villanás, ami átcikázott a felhők között. Olyan volt, mintha fehéraranyból hajlították volna és így a távolban akkorának tűnt csak, mint édesanyja egyik medálja, amit mindig a nyakában viselt.
     Ahogy ide-oda villant a nyári kékségben hamarosan láthatóvá vált, hogy egyre lejjebb ereszkedik, közeledik. Néhány szempillantás múlva már az is látszott, hogy jóval nagyobb mint egy kis ezüstmütyűr, sőt, talán a kertben sem férne el, olyan hatalmas. A szeme pedig kék volt, olyan kék, mintha egy-egy darabkája lenne az égnek, amiben olyan játékosan lubickolt, mint a sellők a tengerben. Ahogy a kisfiú kikerekedett szemmel bámulta, összevillant a tekintetük, egymásba kapcsolódott, majd egy szívdobbanásnyi idő múlva a sárkány ismét csak egy pont volt a távolban.
     És ettől fogva a kisfiú tudta, hogy el kell mennie, meg kell keresnie a sárkányt, újra látnia kell, csak akkor lehet ismét boldog. Odaállt hát édesanyja elé és elmondta neki, hogy mennie kell.
     – Látom, hogy a sárkány megbabonázott téged, ezért nem próbállak visszatartani. Vigyázz magadra és csak annyit ígérj meg, hogy egyszer visszatérsz. Én várni foglak – mondta az asszony, majd megölelte a kisfiút és odaadta neki a hamuban sült pogácsát, amit aznap reggel sütött. Mert bizony ő már akkor tudta, hogy a fia elhagyja, amikor meglátta szemében azt a furcsa kékséget, amit a sárkány tekintete hagyott benne.
     A kisfiú pedig nekivágott a világnak, ment amerre a szíve húzta, amerre a sárkányt szállni látta. Estére a Király Városába érkezett. A nap lement, a lámpa gyújtogatók meggyújtottak az utcai lámpásokat, de hiába, a kis utcákban ott lapult a sötétség. Ahogy a kihalt, árnyakkal teli utcákon bóklászott, a kisfiú egyszer csak egy különös házikó előtt találta magát. A többi épület mind sötéten és fenyegetően magasodott fölé, de ez a ház mintha mosolygott volna. Sokkal kisebb volt mint a többi, az ajtó szemöldökfája épp az ő fejével volt egyvonalban, mintha gyerekeknek tervezték volna, a tető kissé megrogyott, az ereszcsatorna kajlán csüngött, mintha minden pillanatban leszakadhatna, az ablakokon pedig csak úgy zúdult az utcára a fény. A kisfiúnak úgy tűnt, mintha a házikó hívná, csalogatná befelé, így az ajtóhoz lépett és bekopogtatott.
     Csoszogó lépteket hallott, nyílt az ajtó és a fényben egy öregembert pillantott meg, aki olyannyira összetöpörödött már a kortól, hogy éppen akkora volt, mint ő. Gyér fehér szakálla volt, ráncos birsalma-arca, görbe kis orra, szemüvege vastag lencséje mögött mókásan csillogott a szeme. Behívta a kisfiút, vacsorára meleg krumplilevest tett elé foszlós kenyérrel, majd arról faggatta, hogy mi járatban van, ő pedig elmesélt mindent a sárkányról. Az öreg megvakargatta kopasz búbját, megcsóválta kis madárfejét.
     – A sárkányok nagyon okos állatok. Talán még az embereknél is okosabbak... Sokat olvastam róluk. Ne haragudj, hogy megkérdezem, de értesz te a csillagászathoz? Beszélsz idegen nyelveket? Foglalkoztál már komolyabban a matematikával és a geológiával?
     A kisfiú rémülten rázta a fejét. Sok dolgot megtanult már otthon, olvasni, írni, számolni... És még mennyi mindent! De történetesen a csillagászat, az idegen nyelvek, a matematika és a geológia nem tartozott ezek közé.
     – Szomorú! – csóválta a fejét az öreg – Nem hinném, hogy a sárkány így szóba állna veled fiatalember. Ők nagyon büszkék az okosságukra.
     A kisfiú tenyerébe támasztotta az állát és szeméből csak úgy sütött a reménytelenség.
     – Úgy gondolod? – kérdezte bánatosan – Akkor pedig nincs mit tenni, mert én ezekhez a dolgokhoz nem értek és nem ismerek senkit aki megtaníthatna rájuk.
     – Ha csak ez a baj, talán segíthetek – vigasztalta őt az öreg – Évek óta élek itt magányosan és hogy ne unjam magam annyira, minden könyvet megvettem és elolvastam, amihez csak hozzájutottam.
     Ezzel körbemutatott a szobában és a kisfiú láthatta, hogy mindent a padlótól a plafonig könyvek borítanak. Vaskos kötetek hevertek a földön, az asztalon, a székeken, az ágyon és természetesen a polcokon is.
     – Ha maradsz egy esztendőt, – folytatta az öreg – mindenre megtanítalak, amire csak emlékszem. Így talán méltó lehetsz a sárkány figyelmére. Ezért aztán a kisfiú ott maradt a házban kerek egy esztendőre és engedelmesen mindent megtanult, amit csak mondott neki öreg barátja.
     Amikor letelt az esztendő, mindent megköszönt és ismét nekivágott a városnak. A kikötőhöz tartott, mert úgy érezte, hogy a sárkányt valahol a tengeren túl kell keresnie. A kikötőben rengeteg hajó horgonyzott, hatalmas vitorlások éppúgy, mint kis halászbárkák, a kisfiú pedig nekiindult, hogy keressen egyet, ami elviszi a Távoli Partok felé. Ahogy a dokkoknál bóklászott, egyszer csak különös alakot vett észre. Azonnal tudta, hogy egy törpe az, mert már olvasott a Hegyek Népéről az öreg könyveiben, de mitagadás igencsak megbámulta őt, mert látni még soha nem látott ilyet. A törpe is észrevette kisfiút és vidáman elmosolyodott csodálkozó arca láttán. Egyenesen odasétált hozzá, meghajolt előtte és bemutatkozott.
     – Tomak vagyok, az Ezüstfejszések klánjából – zengte mély és erős hangján.
     A kisfiú először nagyon zavarba jött, majd viszonozta a köszöntést. Végigsétáltak a rakparton és letelepedtek az egyik lépcsőre, onnan nézték a vizet, miközben beszélgettek. Azonnal barátok lettek és kis időbe telt csak, hogy a kisfiú elmesélje honnan jön és merre tart. A törpe megcsóválta a fejét és szórakozottan cibálta meg a szakálla végét.
     – Nálunk otthon, a Magas Magas Hegyekben akad még néhány sárkány – mondta.
     – Azt meg kell hagyni, okos népség, de azt a rengeteg eszét másra sem használja, minthogy minél több kincset halmozzon fel a barlangjában. Nem tisztelnek azok senkit és semmit, egyedül azokat, akik a kincseket készítik, az aranyműveseket, fegyverkovácsokat.
     – Az bizony nagy baj, – válaszolta a kisfiú – mert én ugyan elméletben mindent tudok a kovácsokról és egyéb kézművesekről, de még soha nem volt a kezemben fogó vagy kalapács.
     – Ezen könnyen segíthetünk! – bíztatta a törpe – Gyere velem! Egy esztendőt a Király Városában fogok tölteni, azalatt sokmindenre megtaníthatlak.
     Így aztán a kisfiú vele tartott és egy évet a fegyverkovács mesterség megtanulásának szentelt.
     Elszállt az egy év és a fiú jó kováccsá vált, mert különösen jó tehetsége volt a fegyverkészítéshez. Az esztendő végére gyönyörű, ékkövekkel kirakott kardot készített, amit a sárkánynak szánt ajándékba. Együtt mentek Tomakkal a kikötőig, ott elbúcsúztak és a fiú, az oldalára kötött karddal hajóra szállt. Mire a kecses vitorlás kifutott a nyílt vízre, a fiú már mindenkivel jóban volt a hajón, a kapitánnyal éppúgy, mint a matrózokkal és a szakáccsal. Szívesen üldögélt a fedélzeten és hallgatta a tengerészek dalait és történeteit. Egy napon ő is elmesélte, merre tart és micélból. A matrózok előbb kinevették, de egy vén tengeri medve csendre intette őket és bátorítóan megveregette a fiú vállát.
     – Sokat hallottam már a sárkányokról – dörmögte rumtól vörös orra alatt – Igazat mondtak neked, amikor azt mesélték, hogy a sárkányok csak a kincsekkel törődnek, de abban bizony tévedtek, hogy ezek a bestiák az okosságot tisztelik. Mert bizony nagy különbség van az okosság és a bölcsesség között fiam! És a sárkányok sokkal inkább bölcsek, mint okosak. Nem elég tudni, hogy valahol létezik egy Hold-tó, addig nem szólhatsz róla érdemlegeset, amíg meg nem mártóztál a vizében.
     – De én egyáltalán nem vagyok bölcs! – kiáltott fel elkeseredetten a fiú.
     – Tudom fiam – bólintott a vén matróz – Nem is lehetsz ilyen fiatalon. A bölcsességet az idő és a tapasztalatok hozzák meg.
     – De én nem várhatok addig, amíg megöregszem – szontyolodott el a fiú – Addigra megöl a vágyakozás, hogy még egyszer láthassam!
     – Némi bölcsességet azért ilyen fiatalon is összeszedhetsz – vigasztalta a matróz – Elég, ha egy esztendőt eltöltesz ezen a hajón. Sok földet bejárunk egy év alatt, sokmindent látunk és tapasztalunk. Még meg is erősödnél egy év matrózkodástól – mérte végig a fiú cingár alakját.
     Így a fiú egy esztendőre a vitorláson maradt és együtt dolgozott a matrózokkal. Sok földet megjártak, annyi kikötőt látott, hogy már nem is számolta, megerősödött a nehéz munkától, a tengeri szél és nap megbarnította, kicserzette a bőrét és bizony sokkal bölcsebb és szívósabb lett, mint annak előtte volt.
     Amikor letelt az esztendő, partra tették őt a Távoli Partokon. Messze egy sűrű rengetegen túl, hatalmas hegy emelkedett. Sötét, ködös csúcsa az égbe tört és a fiú azonnal látta, hogy oda kell feljutnia. Nekivágott az erdőnek, s ahogy ment mendegélt, egyszer csak harsány énekszóra és lovak patájának dobogására lett figyelmes. Megállt hát és félrehúzódott az ösvényről, ahol néhány pillanat múlva lovasok tűntek fel. A kecses paripák nyergében díszes ruházatot viselő alakok ültek, ők beszélgettek és énekeltek. Ahogy közelebb értek a fiú látta, hogy szebbek annál, hogy emberek lehessenek és valóban, a ragyogó utasok tündérek voltak. Amikor meglátták őt, az énekszó elhallgatott és kíváncsian torpantak meg. A vezetőjük leugrott a nyeregből, odalépett hozzá és barátságosan kérdezte, hogy mit keres ilyen mélyen az erdőben, ahol még a tündérek is csak ritkán járnak. A fiú elmesélte történetét, ami láthatóan nagyon érdekelte a hölgyeket és urakat és mire befejezte, már nem is mosolyogtak rajta.
     – Nagy útra vállalkoztál – szólalt meg végül a vezetőjük – és igen dicséretre méltó, hogy ennyi mindent megtettél célod érdekében. De ha nem találkoztál volna velünk, mindez hiábavaló lett volna. Én ugyanis tudok valamit a sárkányokról amit te nem. Ők nem azért gyűjtik a kincseket, mert értékesek, hanem mert szépek. És sajnos épp ugyanígy bánnak az útjukba kerülő idegenekkel is. Ha szép vagy, esetleg szavukra méltatnak, de ha nem leli benned örömét a szemük, lehetsz akármilyen bölcs és bátor, meg sem látnak. A fiú e szavakat hallván végigtekintett magán. Megszemlélte kopott nadrágját, ócska ingét, ujjaival kócos és csapzott hajába szántott és megérintette kedves, de szépnek nem nevezhető arcát. Ez természetesen nem kerülte el a tündér figyelmét sem és elmosolyodott.
     – Ne aggódj barátom! – mondta kedvesen – Mondom, jó, hogy találkoztál velünk, mert én segíthetek a bajodon.
     Ezzel a lovához lépett, benyúlt a nyeregtáskába és egy összehajtott, szivárványosan fénylő ruhadarabot vett elő. Kibontotta és egy hosszú köpenyt tartott a kezében.
     – Ezt neked adom, mert tisztelem a bátorságodat és a kitartásodat – mondta – Varázsköpenyt kapsz, amit ha felveszel, szebb lehetsz még a legszebb tündérnél is.
     És valóban, ahogy vállára terítette a köpenyt, a fiú azon nyomban megszépült, hogy a tündérek mind ámultan sóhajtottak fel. Ő pedig megköszönte az ajándékot, gondosan elcsomagolta és ismét nekivágott az erdőnek.
     Ment, ment, mendegélt, pár nap múlva egy városhoz ért, ami éppen a hegy lábánál terült el. Bement hát egy fogadóba, hogy kipihenje magát a sárkánnyal való találkozás előtt. Ahogy egy asztalnál a vacsoráját fogyasztotta, lassan köréje gyűltek a helybéliek és látván, hogy messziről jött, faggatni kezdték, hogy mi mindent látott. A fiú szépen sorban mindent elmesélt az útjáról, ők pedig tátott szájjal hallgatták. Végül egy csillogó mellvértet viselő katona szólalt meg.
     – Bizony hiába vállalkoztál erre a nagy útra, mert bár laknak ezen a hegyen sárkányok, de egytől egyig gonoszak, az egész város retteg tőlük.
     A fiú nagyon elszomorodott ennek hallatán, de erőt vett bánatán és bátran felszegte a fejét.
     – Ha már eddig eljöttem, meg nem állok – jelentette ki – Megmászom ezt a nagy hegyet, legyen bármilyen magas is, megkeresem a sárkányt és ha valóban olyan gonosz mint mondjátok, akkor megölöm.
     A tömeg helyeslően felmordult, de a katona leintette őket.
     – Azt látom, hogy igen jó kard lóg az oldaladon, de használni tudod-e?
     A fiú zavartan vallotta be, hogy még soha nem próbálta, mire a katona barátian hátba vágta, amitől bennszakadt mellében a levegő.
     – Egyet se bánkódj komám! – kiáltotta – Állj be közénk! A városi őrségben egy esztendő alatt megtanulhatod a fegyverforgatást.
     Így aztán a fiú beállt a városi őrségbe és egy év alatt remek vívó vált belőle.
     Amikor letelt az esztendő, fogta a kardját, vállára kanyarintotta varázsköpenyét és nekivágott a hegynek. Először még könnyedén haladt, de egy idő múlva a fák eltűntek, már csak moha és zuzmó nőtt a csupasz sziklákon. Egyre nehezedett a mászás és hamarosan nagyon kimerült, de erőssége és szívóssága megmentette attól, hogy a mélybe zuhanjon. Már majdnem a hegy tetején járt, amikor egy barlangra bukkant, az üreg szája sötéten ásított rá. Halkan belépett és várta, hogy a szeme hozzászokjon a sötéthez, majd megindult a barlang mélye felé. Egyszer csak távoli fényt pillantott meg és ahogy közelebb ért, látta, hogy a sárkány ezüst teste világít a sötétben. Szorosabbra kulcsolta kezét kardja markolatán és bátran folytatta útját. A sárkány felemelte óriási fejét és ránézett.
     Ahogy annyi évvel ezelőtt, a fiút most is rabul ejtette szeme végtelen kéksége, megtorpant és érezte, hogy ha a világ összes sárkánya kegyetlen és gonosz is, ez az egy biztosan jóságos. Letérdelt hát és tisztelettel fejet hajtott előtte.
     – Eljöttem hát hívásodra – mondta elszoruló torokkal.
     A sárkány tekintete közönyösen, majdnem dühösen tapadt a térdeplő alakra.
     – Nem hívtalak – válaszolta hidegen.
     – Négy éve láttalak, ahogy a kertünk fölött elrepültél – erősködött a fiú – Azóta mindent megtettem, hogy eljussak hozzád.
     – Négy éve egy kertben láttam egy kisfiút – mondta a sárkány – Nem volt sem szép, sem okos vagy bölcs, de a szemében tisztaságot és szeretetet láttam. Szerettem volna, ha eljön hozzám és barátok leszünk. De te nem ez a kisfiú vagy már. Csillog a köpenyed, a fejed tele van tudással, de a szíved már semmit sem érez és ölésre készen érkeztél. Mikor gondoltál utoljára az édesanyádra, aki évek óta türelmesen vár rád?
     Ekkor a fiú igen elszégyellte magát és hirtelen nagyon elkezdett vágyni rá, hogy ismét magához ölelhesse az édesanyját. Leoldozta hát válláról a tündérköpenyt, letette a kardját és ismét az a tisztalelkű gyermek lett, aki valaha volt. A sárkány elmosolyodott és beljebb hívta a barlangjába. Ezután barátok lettek, sokat beszélgettek és miután a fiú végre hazatért az édesanyjához, a sárkány gyakran meglátogatta őt..
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.