Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy föld, ahol két hatalmas király uralkodott. Ez a két király pedig eltökélte, hogy megszerzi a másik országát. Mindketten csak a hatalomra tudtak gondolni és egy csöppet sem törődtek azzal, hogy mit szólnak ehhez az emberek, akik országaikat lakták. Egy nap aztán mindkét király egyszerre döntött úgy, hogy elege van az állandó kis csatákból, amikben hol egyikük, hol másikuk aratott győzelmet és elhatározták, hogy végképp leszámolnak a másikkal.

     Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy föld, ahol két hatalmas király uralkodott. Ez a két király pedig eltökélte, hogy megszerzi a másik országát. Mindketten csak a hatalomra tudtak gondolni és egy csöppet sem törődtek azzal, hogy mit szólnak ehhez az emberek, akik országaikat lakták. Egy nap aztán mindkét király egyszerre döntött úgy, hogy elege van az állandó kis csatákból, amikben hol egyikük, hol másikuk aratott győzelmet és elhatározták, hogy végképp leszámolnak a másikkal. Hatalmas hadseregeket gyűjtöttek, és el indultak egymás ellen. Csakhogy mindkét király serege egyszerű emberekből állt, akiket erőszakkal hurcoltak el otthonaikból és akik egyedül hagyták családjaikat. Az otthonmaradt asszonyok, gyerekek és öregek féltették a férfiakat és kétségbeesésükben a mesékben próbáltak vigaszra találni. A vének gyakran regélték a régi idők egyik legendáját a Mesemondó Öregekről. Ezek az Öregek réges-régen éltek, még az ősidőkben; rengeteg mesét tudtak, egytől egyig csodálatosat. A mese volt az életük, ha elmondták az utolsót is, levegővé váltak. De ezek az utolsó mesék nem akármilyenek voltak, hatalommal bírtak minden fölött. Amikor egy öreg ezt a mesét mondta, különös dolgok történtek: tengerek száradtak ki, vagy keletkeztek teljesen új helyeken, csillagok hullottak, fák nőttek hirtelen, sorsok változtak meg; volt, hogy még a világ szíve is megállt egy dobbanásnyi időre.
     Csakhogy ezek a különös mesék alkotójuk életébe kerültek, így érthető, hogy azok nem akarták elmondani őket. Előbb-utóbb mégis rákényszerültek, mert a meséknek hatalmukban állt élteket menteni, jobbá tenni a világot. A Mesemondó Öregek lakatlan helyekre költöztek, hogy ne kelljen jót tenniük, de hiába, mindig akadtak segítségre szorulók; így aztán ők szép lassan elfogytak, eltűntek a világból, a legendák szerint már csak három Öreg él rejtőzködve.
     Az emberek pedig elhatározták, hogy követeket küldenek a Mesemondó Öregekhez: mentsék meg őket, akadályozzák meg a háborút. Az egyik birodalomból elindult egy fiatal fiú, másikból egy fiatal lány, hogy megkeressék az Öregeket. A monda szerint az első Öreg a sivatag kellős közepén él, annyira mélyen, hogy oda élve nem lehet eljutni, mindenki szomjan halt aki csak megpróbálta. Amikor a sivatag szélére értek, egy köpenyes ember toppant eléjük. Sovány volt és nagyon szomorú.
     - Ha a Mesemondó Öreget keresitek, már elkéstetek - mondta.
     - Hogyhogy elkéstünk? - kérdezte a fiú.
     - Az Öreg rám áldozta utolsó meséjét. Eltévedtem a sivatagban, elfogyott a vizem, elpusztult a tevém, nem tudtam merre tartok, amikor egyszer csak egy barlangra bukkantam. Utolsó erőmmel bevonszoltam magam a hűvösbe és elájultam. Amikor magamhoz tértem, egy ősöreg ember hajolt fölém. Elmondtam neki ki vagyok és hogy eltévedtem a sivatagban. Ő azt válaszolta, innen a legközelebbi vízlelő hely is olyan messze van, hogy szomjan halok, mire oda elérhetnék. Neki nem volt szüksége vízre az élethez. Akkor sírva fakadtam, de könny helyett csak száraz só hullott a szememből. Ő megsajnált és mesélni kezdett. Beszélt nekem a sivatagokról, ahol a látszat ellenére mindig van víz és mesélt arról, hogy ennek a sivatagnak a közepén semmiféle élet nem marad meg. Mesélt a halálos csöndről, ami megüli a sivatagnak ezt a részét. Aztán a hangja megváltozott és mintha megnőtt volna az Öreg alakja is. Viharról mesélt, ami megrengeti az egész világot, sötét fellegekről, villámról és mennydörgésről, esőről, mely elhozza az életet még erre a halott helyre is. Miközben mesélt, beborult az ég, felhők gyülekeztek, villámlott és dörgött, megremegett a föld a lábunk alatt. Majd eleredt az eső. Eső, amit ez a föld még soha nem látott. Az öreg hangja elhallgatott, felé fordultam, de már nem volt sehol sem. Egy hétig esett egyfolytában. Amikor elállt és kimerészkedtem, alig akartam elhinni amit láttam. A sivatag kellős közepén egy tó nyújtózkodott, körülötte mindenütt zöld növények dugták ki fejüket a homokból. Vizet mertem kulacsaimba, elindultam hazafelé és mire a vizem elfogyott, meg is érkeztem. Így ért véget a Mesemondó Öreg.
     A fiú és a lány megköszönték, hogy elmondta nekik, mi történt, elköszöntek és elindultak, hogy megkeressék a második Mesemondó Öreget. Mentek, mentek, mendegéltek, amíg egy hatalmas tengerhez nem értek. Itt, ennek a tengernek a legmélyén, egy barlangban lakott a második Öreg. Megálltak a tengerparton és tanakodni kezdtek, hogyan jussanak le a barlangba, amikor csengő, dallamos, mégis szomorú hangot hallottak a vízből.
     - Ha a Mesemondó Öreget keresitek, akkor sajnos elkéstetek.
     Amikor a hang irányába fordultak, egy gyönyörű lányt pillantottak meg, akinek láb helyett halfarka volt.
     - Ki vagy te? - kérdezték csodálkozva - És hogy érted, hogy elkéstünk?
     - Én csak egy egyszerű hableány vagyok, - válaszolta a szépség - itt élek a tenger mélyén. Egy napon, miközben úszkáltam, olyan mélyre tévedtem, mint még sohasem. Egészen sötét volt mindenütt. Így történhetett, hogy a sötétben meglöktem egy sziklát, ami megbillent és a farkamra zuhant. Akárhogyan erőlködtem, nem tudtam kiszabadítani. Sírva fakadtam és ahogy ott zokogtam, egyszer csak egy nagyon öreg, fehérszakállú ember állt előttem. Amikor látta, hogy semmiképp nem tud kiszabadítani, leült mellém, és mesélni kezdett. Mesélt a tengerről és annak hatalmas teremtményeiről, bálnákról, polipokról, akkorákról, hogy azt fenn a víz színén el sem tudják képzelni. És ahogy mesélt, sorra előjöttek a hatalmas állatok, mind megpróbálták levenni rólam a sziklát, de hiába, a kő meg sem mozdult. Ekkor az Öreg mesélt a tenger hullámairól és áramlatairól, víztömegekről, akkorákról, hogy azoknak egy-egy földrész elárasztása mit sem jelent. Hirtelen kavarogni, forrongani kezdett a víz, mintha valami szörny kélne a tengerfenékről. Éreztem, hogy a szikla nem bír tovább ellenállni a víz erejének, felemelkedett a farkamról, majd néhány méterrel odébb lehullott. Ebben a percben abbamaradt a hullámzás, elhallgatott a mese és én szabad voltam. Amikor az öreg felé fordultam, hogy megköszönjem a segítségét, már nem volt sehol sem. Így halt meg a Mesemondó Öreg.
     Megköszönték a hableány történetét, elbúcsúztak és útra keltek, hogy megkeressék a harmadik Mesemondó Öreget, aki a világ legmagasabb hegyének csúcsán lakott. Mentek, mentek, mendegéltek, el is érkeztek a hegyhez, és elkezdtek felfelé mászni. Hét napba és hét éjszakába telt, mire fölértek a hegy tetejére és mitagadás, nagyon elfáradtak. Ahogy letekintettek a hegyről, elakadt a lélegzetük a rémülettől. Mert onnan bizony az egész világot látni lehetett, de a legjobban mégis azt a pusztaságot, ahol a két sereg éppen ebben a pillanatban kezdett készülődni a harchoz. Olyan sokan voltak, hogy beborították az egész láthatárt.
     - Igen - hallottak egy vénséges vén hangot a hátuk mögül - sietnünk kell, ha meg akarjuk akadályozni az öldöklést.
     Az öreg letelepedett egy kőre, lehunyta szemét és mesélni kezdett. Mesélt a földről, a fákról és füvekről, mesélt a szépségről, a szeretetről, mesélt az egész világról és arról, hogy milyen bolondság tönkretenni az életet, holmi hasztalan háborúskodással. És ahogy mesélt, a hangja hol elhalkult, hol erősödött, hol vidám volt, hol szomorú. Körötte virágok dugták ki fejüket a földből, hogy jobban hallják a mesét, a fák pedig lejjebb hajtották ágaikat. Gyönyörű mese volt, a szél elhallgatott, hogy jobban hallja, odalenn a katonák letették fegyvereiket és letelepedtek a földre, hogy jobban át tudják magukat adni a mese folyamának. És akkor megértették. Megértették, hogy mit készültek tenni, rájöttek, hogy senki nem parancsolhatja meg nekik, hogy kioltsák egymás életét. Mert ez senkinek sem áll hatalmában.
     Az Öreg pedig mesélt és ahogy mesélt, a föld megremegett a lába alatt és a világ szíve megállt egy dobbanásnyi időre. Majd elhallgatott. Az emberek otthagyták fegyvereiket a földön, hazamentek, nem törődtek többet a háborúkkal. Az Utolsó Mesemondó Öreg lelkéért pedig lenyúlt az égből egy napsugár és magával vitte.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.