Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. A férje meghalt, ő pedig egyedül maradt kicsi fiával. Egyszer azonban megbetegedett, tudta, hogy betegsége nagyon súlyos és hamarosan meg kell halnia. Megpróbálta valakire rábízni kisfiát, de az ismerősei éppoly szegények voltak, mint ő maga és nem akarták magukra venni egy gyerek gondját. Amikor az asszony megérezte, hogy közeleg a Halál, úgy döntött, felmászik a Hideg Szelek Hegyére és otthagyja a gyermeket. Hatalmas hegy volt az, olyan magas, hogy minden megfagyott, ami csak odakerült, semmiféle ember vagy állat nem élhette túl azt a dermesztő hideget. Fölkúszott az asszony a hegy tetejére, letette a gyermeket, majd meghalt. Ott feküdt a kisfiú, arca előbb piros lett, majd olyan fehér mint a hó körülötte.
A Szél gyönyörű asszony volt, hosszú ruhát és nehéz köpenyt viselt. Amikor átszáguldott az égen, szoknyája végigsöpört a fák tetején. Csakhogy a Szél igen szeszélyes volt, gyakran változtatta hangulatait. Hol sírt, hol nevetett, hol megsimogatta az emberek arcát, hol lekapta házaik tetejét és messzire vitte, azok pedig nem láthatták őt, mert csak a csillagok, a Hold és a Nap szeme
előtt vált láthatóvá. Amikor rossz kedve volt, szerette a Hideg Szelek Hegyén kitombolni magát, itt olyan hidegen fújhatott, ahogy csak kedve tartotta. Épp ilyen morcos kedvében talált rá a szegény asszony kisfiára, de rosszkedve egy szempillantás alatt elszállt, ahogy meglátta a törékeny kis testet a hóban feküdni. Megsajnálta a kicsit, ölébe kapta és csókot lehelt hideg kis arcára, amitől az kipirosodott.
Ettől fogva a Szél gondját viselte a gyermeknek, meleget fújt köré, langy esővel mosdatta, szeretettel bánt vele. Amikor a fiú elég nagy lett, útnak indult, hogy bejárja a világot. Bármerre is ment, örömmel fogadták, mert nyáron hűvös, télen meleg szél kísérte, aszálykor pedig az eső is megérkezett vele. El is nevezték az emberek a Szél Fiának. Teltek múltak az évek, a fiúból sudár, jóképű férfi lett, majd egy nap beleszeretett egy hercegkisasszonyba. A lány csodaszép volt, hullámos szőke fürtjeivel, fitos orrával és csillogó kék szemeivel úgy festett, mint egy nagyon drága és törékeny porcelánbaba, nem csoda hát, hogy a Szél Fia beleszeretett. Megkérte a lány kezét, a király pedig, aki nagyon kedvelte a fiút, beleegyezett a házasságba. Végül a fiú boldogan indult, hogy anyja, a Szél beleegyezését kérje.
A Szél dühösen fogadta fia bejelentését.
– Nem teheted! – sziszegte – Az én fiam jobbat érdemel, mint egy egyszerű kis hercegkisasszony!
– De anyám! – próbálta meggyőzni őt a fiú – Én szeretem őt! Csak egy egyszerű ember vagyok, minden rang nélkül. Hogyan érdemelhetnék jobbat nála? Meglátod majd te is megszereted. Hisz olyan kedves.
– Nem akarlak elveszíteni fiam. Kérlek ne hagyj el! – fogta könyörgőre a dolgot a Szél.
– Nem hagylak el anyám. Gondolj a fiaimra és lányaimra! Ők a te unokáid is lesznek.
A Szél tombolni kezdett féktelen haragjában. Fákat tépett ki gyökerestül, szinte még a föld is megremegett a fiú lába alatt úgy dühöngött.
– Nem akarok unokákat! – süvöltötte – Én téged akarlak!
Hirtelen minden zúgás elcsendesedett, szelíden rezzentek az ágak a lágy szellőben. A Szél hangja halk volt immár, könnyesen kedves.
– Tudod te is, én nem vagyok a te igazi anyád. Csak felneveltelek. Nem vagyok öreg. Én örökké fiatal asszony maradok. És szeretlek. Úgy szeretlek, ahogy az asszony szereti kedvesét. Láttam ahogy felnőttél. Ahogy férfi lettél. Már régen megszerettelek. Nem akarlak elveszíteni. Szeretni akarlak és azt akarom, hogy te is szeress engem. Felejtsd el azt a lányt! Légy a kedvesem!
– De hát te az anyám vagy! – kiáltotta a fiú rémülten és kétségbeesetten – Te neveltél fel! Hogyan szerethetnélek másképp, mint ahogy az anyját szereti az ember?
– Ha engem nem szeretsz, nem szerethetsz mást sem! – üvöltötte a Szél olyan hangon, hogy a közeli házak ablakai darabokra törtek – Velem jössz, vagy soha többet nem teszem a lábamat erre a földre és ennek az országnak minden lakója belehal az aszályba és a hőségbe. Legelőször a te gyengécske hercegkisasszonyod!
Szegény fiú mit tehetett mást, hagyta, hogy a Szél felkapja és magával hurcolja a Hideg Szelek Hegyére. Ott letette fiát a Szél, fagyott vízből jégfalat emelt köré, hogy az mozdulni se tudjon és magára hagyta. Ott feküdt a Szél Fia és arca előbb piros lett, majd olyan fehér, mint körülötte a hó.
A Szél egyenesen anyjához a Holdhoz repült. Nem mondott semmit, csak a vállára borult és zokogott. Addig sírt, míg minden könnye elfogyott, akkor elmesélt mindent a Holdnak és az csöndesen hallgatta. Amikor pedig elfogyott a mese fonala, csak annyit kérdezett a lányától:
– És te azt a szegény fiút otthagytad a Hideg Szelek Hegyén?
A Szél tétován bólintott, nem értette, hogy az anyja miért nem őt sajnálja inkább.
– És azt vajon tudod-e, – kérdezte a Hold – hogy mialatt mi beszélgettünk, odalent a földön hét nap és hét éjszaka telt el?
Szegény Szél holtsápadt lett amikor ezt meghallotta, hiszen ő csak kicsit meg akarta leckéztetni a fiút és még a szíve is majd megszakadt a gondolattól, hogy bármi komolyabb baj érheti.
– Hét nap és hét éjszaka? – sikoltotta.
– Bizony – bólintott a Hold – Ennyi ideig egy védtelen ember nem marad életben a Hideg Szelek Hegyén.
De ezt a Szél már nem hallotta, mert lélekszakadva röpült a Hegyre. Ahogy odaért akkorát fújt a jégfalra, hogy az szilánkokra hullott. De hiába sietett olyannyira, a fiú már szinte kék volt a hidegtől amikor megtalálta. Csak feküdt mozdulatlanul a hóban, kabátját zúzmara fedte, csukott szeme pillájára hókristályok fagytak.
– Ó, kérlek ne halj meg! – zokogta a Szél – Bármit megkaphatsz, csak maradj életben.
De hiába kérlelte, a fiú nem moccant. Akkor a Szél karjába vette, lerepült vele a Hegyről, elvitte a hercegkisasszony palotája elé. Ott még utoljára magához ölelte, ringatta, mintha még mindig kisfiú volna. És akkor csoda történt. A fiú tagjai egyszer csak megremegtek és egy sóhaj szakadt ki a torkából. A Szél hálásan homlokon csókolta, majd lerakta a palota küszöbére.
– Isten veled! – mondta – Mindig szeretni foglak és vigyázok rád.
Ekkor nyílt a kastély ajtaja, egy szépséges fiatal lány libbent ki rajta, ő volt a hercegkisasszony. A Szél szívét féltékenység szorította össze, de egy pillanat múlva az érzés úgy illant el, mintha ott se lett volna.
A fiú pedig feleségül vette a lányt és fiaikkal, lányaikkal együtt boldogan éltek a palotájában, aminek tornyai közt mindig jó szél fújdogált.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. A férje meghalt, ő pedig egyedül maradt kicsi fiával. Egyszer azonban megbetegedett, tudta, hogy betegsége nagyon súlyos és hamarosan meg kell halnia. Megpróbálta valakire rábízni kisfiát, de az ismerősei éppoly szegények voltak, mint ő maga és nem akarták magukra venni egy gyerek gondját. Amikor az asszony megérezte, hogy közeleg a Halál, úgy döntött, felmászik a Hideg Szelek Hegyére és otthagyja a gyermeket.
Tetszett a cikk?



