Egyszer volt, hol nem volt, Messziföldön élt, éldegélt egy kis manófiú, akit Hubertnek hívtak. Mitagadás, Hubert félénk manó volt, naphosszat csak a Tündér-erdő fái között bujkált, mindent megfigyelt, de senkihez sem mert odamenni.
Követte az embereket, akik a széles ösvényeken is csak félve vágtak át a Tündér-erdőn, megleste a tündér-bálokat és az Aranyművest, ahogy a műhelyében dolgozott. Mindenkit ismert, de őt senki nem látta, ezért aztán szegény Hubert szörnyen magányosnak érezte magát.
Egy este épp hazafelé sietett a sötét erdőben, amikor sírást hallott. Követte a hangot és egyszer csak egy tisztásra bukkant. A tisztás szélén pedig észrevett egy fa tövében kuporgó csöppnyi alakot. Fehér hálóinget viselt, ami kicsit összepiszkolódott, hosszú, arany haja csapzottan hullott könnyáztatta arcába. Bizony egy tündérkislány itatta ott az egereket. Hubert annyira meglepődött – mert a tündérek nem szoktak sírni –, hogy elfelejtett elbújni, sőt, odalépett a kislányhoz, letérdelt mellé és aggódva vizsgálgatta. A tündérke felnézett, megtörölte csillagszemeit és kíváncsian megkérdezte:
– Hát te ki vagy?
Szegény manó annyira zavarba jött, hogy még a neve is alig jutott eszébe, de azért végül csak sikerült kinyögnie.
– Hubert vagyok – mondta.
– Engem Tavaszi Ezüst Harmatcseppnek hívnak – jelentette ki komolyan a kislány. Azután huncutul elmosolyodott és hozzátette: – De mindenki csak Cseppecskének szólít, mert egy pici tündérnek túl komoly lenne egy ilyen hosszú név.
Erről azonban eszébe juthatott valami, mert ismét hüppögni kezdett és szeméből újból megindult a könnyek árja.
– Miért sírsz? – kérdezte félénken Hubert és nagyon büszke volt magára, amiért meg mert szólalni.
– Azért, mert nem engednek el a tündér-bálba. – zokogta Cseppecske – Azt mondják, túl kicsi vagyok még hozzá és még ruhám sincs, amit felvehetnék, sem ékszereim, mint a többi tündérnek. Pedig mindig arról álmodtam, hogy táncolhatok a Tündérkirállyal.
Szegény Cseppecske úgy sírt, hogy hálóinge ujja egészen átnedvesedett, amikor megtörölte vele az arcát. Hubert nagyon megsajnálta őt és ettől félénksége úgy tűnt el, mintha soha nem is létezett volna. Megcirógatta a kislány keskeny vállait és bátorítóan azt mondta:
– Talán és segíthetek.
Cseppecske csodálkozva emelte fel a fejét, végignézett a manón, takaros, de egyszerű ruháin és a hitetlenkedés kiült az arcára. Hubert ettől fülig pirult, de aztán dacos buzgalom öntötte el, hogy bebizonyítsa, igenis képes megoldani ezt a hatalmas gondot. Titokzatos pillantást vetett Cseppecskére, körülnézett, hogy meggyőződjön róla, senki sem figyeli őket, majd azt suttogta:
– Én tudom, hol laknak az aranyak és az ezüstök..
Cseppecske szeme elkerekedett az ámulattól és csak egy halk "óh" szakadt ki belőle; többre nem is maradt ideje, mert Hubert megragadta a kezét és futni kezdett az ösvényen, keresztül az erdőn. Olyan helyekre vezette, ahol eddig még soha nem járt. Egyszer csak vége szakadt a rengetegnek és egy sziklapárkányon találták magukat. Itt Hubert elengedte a megilletődött Cseppecske pracliját és egy pontra mutatott, ami semmiben sem különbözött a többi fűvel borított folttól vagy legalábbis a kis tündér semmi különöset nem látott rajta, hiába meresztgette a szemét.
– Hol vannak? – kérdezte.
– A föld alatt. – suttogta Hubert – Az aranyak valójában eltévedt napsugarak, akik elfeledkeztek az idő múlásáról és a Földön maradtak napszállta után is. Amikor pedig beesteledett, megrettentek az éjszaka sötétjétől és bebújtak a föld alá. A holdsugarak ugyanígy félnek a nappaltól, azelől menekültek ide.
– De hogyan fogjuk kicsalogatni őket? – kérdezte Cseppecske csüggedten – Ha ennyire félnek, biztosan egészen mélyre bújhattak.
Hubert elmosolyodott, Cseppecske ajkaira tette a mutatóujját.
– Mindjárt meglátod – suttogta, majd halkan dúdolni kezdett. A dallamból szavak szövődtek, amik a kis tündérnek idegenek voltak; nem is ismerhette őket, hisz öregebbek voltak, mint maga a föld, amin álltak. Ahogy az ének megérintette a fűszálakat és a talajt, vékony arany és ezüstpatakok törtek a felszínre. Hubert két kis üveget vett elő a zsákjából és összegyűjtötte bennük a csillogó kis folyamokat. Cseppecske ámulva és csodálva nézte őt, szeme boldogan csillogott, amikor megkapta a szikrázó üvegcséket. De arca ismét elcsüggedt, szája sírásra görbült.
– Ebből hogyan lesznek ékszerek? – de már mosolygott is újra – Vagy azokat is tudsz varázsolni?
Olyan feltétlen bizalom tükröződött az arcán... Hubert nem akarta, hogy élete első barátja csalatkozzon benne, ezért vett egy nagy lélegzetet és kibökte: – Varázsolni, azt nem tudok, de ismerek egy aranyművest, aki biztosan szívesen elkészíti nekünk az ékszereket. – Nem volt ez nagy hazugság, még füllentésnek sem nevezném, hiszen Hubert tényleg ismerte az Aranyművest, csak éppen az nem ismerte őt. A kis manó sok estét töltött el azzal, hogy odalopózott a kis házhoz, bekukucskált az ablakon és megleste az Aranyművest és tündér-feleségét. Nagyon megkedvelte és jó embereknek – illetve tündérnek – tartotta őket, de annyi bátorsága soha nem volt, hogy be is kopogjon hozzájuk. Pedig mennyire szeretett volna hozzájuk tartozni, a barátjuk lenni, mennyire vágyott rá, hogy köztük lehessen és őt is melengesse az a szeretet, ami ezt a boldog párt összefűzte.
Most azonban Cseppecske barátsága mindennél fontosabbá vált számára, így elvezette őt a tisztásra, ahol az Aranyművesék laktak és bekopogtatott. Ekkor kelt fel a nap, az erdő harmatos volt, minden ébredezett, de az Aranyműves legmélyebb álmából riadt fel. Álomittasan nyitott ajtót és igencsak meglepődött, amikor egy manót és egy kis tündérlányt talált a küszöbén ácsorogni; mégis barátságosan beinvitálta őket és megkérdezte, hogy mi járatban vannak. Hubert maga sem tudta, honnan veszi a bátorságot hozzá, de elmesélte az ő nagy gondjukat és megkérte az Aranyművest, hogy segítsen nekik. Fizetséget nem ajánlott fel, hiszen azt sem tudta, mi fán terem a pénz, de az Aranyműves megsajnálta őket és úgy döntött, megteszi, amit kérnek. Meghagyta, hogy este jöjjenek vissza, fogta az aranyakat, ezüstöket és csak úgy hálóingben elvonult a műhelyébe, még arra sem szakított időt, hogy felöltözzön.
A két barát pedig nekivágott az erdőnek. Épp egy málnabokornál reggeliztek, amikor Cseppecske ismét megszólalt:
– És ruhám honnan lesz? – kérdezte, majd bizakodóan Hubertre nézett, tőle várta a választ. Szeméből látszott, hogy arra gondol, annak, aki elő tudja csalogatni az aranyakat és ezüstöket a földből és még az Aranyművest is ismeri, ez már igazán nem jelenthet gondot. Hubert egy darabig még majszolta a málnát, majd csak annyit mondott Cseppecskének: "Várj meg itt!" – és eltűnt az erdőben.
Egészen hazáig futott, ami egy ősöreg fát jelentett, ennek az ágai közé épített magának Hubert egy kis kuckót. Fölmászott egy létrán, belépett a kunyhóba, egyenesen egy szépen faragott ládához ment és egy hófehér csomagot emelt ki belőle. Édesanyja ruhája volt, ebben esküdött meg édesapjával; messzi országból hozatták, és gyönyörű tengeri gyöngyökkel díszítették. Ez volt az egyetlen emlék, ami Hubertnek az Édesanyjától megmaradt, vigyázott is rá nagyon, néha pedig elővette, nézegette és az anyukájára gondolt. Eddig úgy gondolta, soha senkinek nem adná oda, de most egy percig sem tétovázott, fogta a csomagot és visszasietett Cseppecskéhez.
Amikor a kislány meglátta a ruhát felkiáltott a boldogságtól, mert még soha nem látott ilyen szépet. Amikor felpróbálta, úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, hiszen a manók – és így Hubert anyukája is – igen kis termetűek. Eljött az est, Hubert és Cseppecske elmentek az Aranyműveshez, aki átadta a csodálatos ékszereket. A Tündér segített felöltözni Cseppecskének és amikor elkészült, mindannyian ámulva nézték, mert bizony ő volt a legszebb tündérkislány a világon.
Hubert egészen a Báli-tisztás széléig kísérte Cseppecskét és sok szerencsét kívánt neki, majd egy fa mögül leste, hogy mi történik. Ahogy Cseppecske a tisztásra lépett, elnémult a tündérsereg, majd mindannyian körülvették és megcsodálták őt. Mindenki dicsérte szépségét és a kislány nagyon boldog volt. Ekkor szétnyílt a tündérkör és Cseppecske előtt ott állt a daliás Tündér-király, akinek a táncára olyan nagyon vágyott. A király meghajolt előtte, megcsókolta kezét és azt mondta.
– Te vagy a legszebb a bálban, kívánj bármit és megkapod! – hangja olyan melegen csengett, hogy a tündérhölgyek egészen elaléltak tőle. Cseppecske lesütötte a szemét.
– Felség, – mondta – Ön kedves hozzám, de az én kérésem nagyon merész és nem hiszem, hogy teljesíteni fogja.
A király elmosolyodott és bátorítóan intett, hogy folytassa.
– Azt szeretném, – mondta a kislány – ha elhozhatnám a bálba a barátomat is.
A király felnevetett és azt mondta:
– Bármelyik tündért szívesen látom, hozd csak bátran!
– De az én barátom nem tündér, – válaszolta bátran Cseppecske – hanem manó.
A tündérek előbb elnémultak, majd várakozva néztek uralkodójukra, aki a homlokát ráncolta.
– Tudod ugye, – kérdezte – hogy a tündérmulatságokon csak tündérek vehetnek részt?
– Tudom, felség – bólintott Cseppecske.
– Nemet mondanék, – folytatta a király – de szépséged és bátorságod annyira elbűvölt, hogy most az egyszer beleegyezem a szabály megszegésébe. Hozd el a te manó barátodat!
Cseppecske arca felderült, sarkon fordult, a tisztás széléhez futott, előcibálta a rémült és megilletődött Hubertet a fa mögül, ki a tündérek közé és egész este csak vele táncolt. Hubert pedig olyan boldog volt, hogy az szavakkal el sem mondható.
Egyszer volt, hol nem volt, Messziföldön élt, éldegélt egy kis manófiú, akit Hubertnek hívtak. Mitagadás, Hubert félénk manó volt, naphosszat csak a Tündér-erdő fái között bujkált, mindent megfigyelt, de senkihez sem mert odamenni.
Tetszett a cikk?



