Valahol a tengertől délre, az erdő sűrűjében áll a Kristály-város. Minden háza, még a legkisebb kunyhó is kristályból épült, így derűs időben a szikrázó falak szemkápráztatóan villognak és tükörképük gyémántcsillogásúvá változtatja a Zöld Tó vizét.
Ebben a gyönyörű városban élt, éldegélt egy ügyes kezű Aranyműves. Csodálatos ékszereket készített, bonyolultan kidolgozottakat, szinte élőket, olyan szépeket, hogy a város hercege egy nap azt javasolta neki, menjen, vigyen belőlük a királynak is ajándékba.
A Király Városába télen, a hegyi utakat elzáró hótorlaszok miatt, csak a Tündér-erdőn keresztül visz út. A Tündér-erdő pedig varázslatos és roppant veszélyes hely. Rejtekutak, Tündér-ösvények, csapdák és szörnyek otthona. Épeszű ember önként oda be nem teszi a lábát, főleg mióta egyszer a király teljes hadserege tűnt el a sűrűben. Az Aranyművesnek ezen a különös erdőn kellett átvágnia, ha a királyt még a tavaszi portyák előtt otthon akarta érni.
Reggel volt amikor elindult a Kristály-városból, és mire lement a nap, tökéletesen elkeveredett az erdőben. Feljött a telihold, vérvörösen, félelmetesen. A sűrűből furcsa sikolyok, vijjogások hallatszottak, és az Aranyműves rettenetesen félni kezdett. Egyre kétségbeesettebben kereste a helyes utat, de hiába, nem találta. Ahogy bolyongott, keresgélt, egyszer csak vége szakadt az ösvénynek, és meglátta a Tavat. Holdfény csillant a vízen, hullámzott, fodrozódott. Csodaszép volt, de az Aranyművesnek nem a Tó látványától állt el a lélegzete, hanem a gyönyörű lánytól, aki egy sziklán ülve fésülte a haját, és énekelt. Az Aranyműves úgy érezte, valami húzza az aranyhajú lány felé. A lány haja zuhatagként hullott a vízbe és ahogy megérezte a férfi közeledtét, felemelte a fejét. Fürtjei hátralebbentek, szabadon hagyták holdsugár szépségű arcát, és elővillant két hegyes fülecskéje. A Tündér elhallgatott, tekintete találkozott a férfiéval...
Azontúl az Aranyműves minden teliholdkor ellátogatott a Hold-tóhoz, hogy láthassa a Tündért. Szerették egymást és boldogok voltak.
Egy teliholdkor a lány a megszokott sziklán ülve várta az Aranyművest, és jósolni támadt kedve. A tündérek ha tiszta az ég, és egy felhő sem szennyezi be Hold Anyó arcát, jósolni tudnak a tavak tükrének fodrozódásából. Olyan ez, mintha a tó szólna hozzájuk, megmondaná a jövőt. Ám a varázs rögtön megszűnik, ha felhő jelenik meg az égen. A Tündér azon az éjjelen megkérdezte a Hold-tótól, mi vár rájuk, lesz e jövőjük, neki meg az Aranyművesnek. És a tó mesélni kezdett. Mesélt bajról, keserűségről, szörnyű veszélyről, amit ő, a Tündér fog okozni kedvesének. A lány rémülten kérdezte, van e mód a baj elkerülésére, meg tudja-e menteni a szeretett férfit, de a tó nem válaszolt, óriási viharfellegek takarták el a Hold fényét. A Tündér sírva fakadt, zokogott. Ha a tündérek sírnak, szemükből könnyek helyett drágakövek hullanak. Minél tisztább, mélyebb a bánat, annál tisztább, mélyebb, értékesebbek a kövek. Ám ezek a drágaságok bánatot hoznak mindenkire aki birtokolja őket, mert bánatból születtek. Ahogy a Tündér sírt, szeméből a legmélyebb, legátlátszóbb, legszebb gyémántok hullottak, amiket csak látott a világ. Ahogy ott szomorkodott, hirtelen lépteket hallott, az Aranyműves lépteit. Felpattant, és az erdőbe rohant, olyan gyorsan, ahogy csak a lába bírta. Azt gondolta, ha soha többet nem találkozik szerelmesével, az talán elkerülheti a katasztrófát.
Az Aranyműves megérkezett a Tündér sziklájához, de hiába kereste, a lány nem volt ott a helyen, ahol várni szokta, csak egy marék holdfényű gyémántot talált. Üldögélt egy darabig, majd hogy a lány nem jött, fogta a gyémántokat, tarsolyába rejtette, és hazalovagolt. Első útja a műhelyébe vezetett, másra sem tudott gondolni, csak hogy milyen csodálatos ékszereket fog készíteni kedvesének a gyémántokból. Másnap hajnalig dolgozott, és amikor a kakas megszólalt, fáradtan hanyatlott le az asztalára, elaludt.
Élt ebben az utcában, a Mesterek utcájában, egy festő is. Igen rossz festő volt, bár magát roppant tehetségesnek tartotta, és meg volt róla győződve, hogy az utókor majd elismeri és rajongani fog érte. Addig is, hogy ne legyen pénz szűkében, gyakran kért kölcsön a gazdag Aranyművestől. Aznap, kora reggel is épp ezért készült meglátogatni barátját és egyenesen a műhelybe ment. Amint benyitott, szeme-szája elállt a csodálkozástól, mert az asztalon gyönyörű gyémántokból készült nyakékek, gyűrűk, karperecek, diadémok hevertek, szikráztak a reggeli fényben. Soha nem látott, ám mindig áhított gazdagság tárult a szeme elé. Az Aranyműves pedig, mindeme hihetetlen gazdagság tulajdonosa, édesdeden aludt az asztalra borulva. A festő nem bírt ellenállni a csábításnak, felkapott egy halom ékszert, és az ingébe akarta éppen bugyolálni, amikor az Aranyműves valami isteni sugallatra felébredt és felkiáltott. A festő rémületében elejtette a kincseket, nyakába szedte a lábát és elinalt. Az Aranyműves pedig fogta az ékszereket, lóra pattant, és elvágtatott a Tündér-erdőbe, hogy megkeresse kedvesét, és átadja neki ajándékát.
Eközben a festő a legközelebbi kocsmába sietett, ahol csupa gazfickó szokta lopni a napot, és kiabálva előadta, hogy az Aranyműves ellopta az ékszereket, amiket ő a nagymamájától örökölt, aki pedig vele tart és segít visszaszerezni azokat, busás jutalomban részesül. Mindenki tudta, hogy a festőnek nemhogy öröksége, de még nagymamája sincs, de a jutalom szóra egy emberként eredtek a szerencsétlen Aranyműves nyomába.
A Tündér épp elveszett boldogságát siratta az erdőben ülve, amikor egy madár érkezett a történtek hírével. Tudta, meg kell mentenie kedvese életét. Összehívta nővéreit, a többi tündéreket, és rövid tanakodás után varázsolni kezdtek. Az Aranyműves lova megbotlott egy gödörben, ő lezuhant róla és eszméletét vesztette. Az erdőben pedig furcsa árnyak kezdtek gyülekezni. A tündérek ködöt szőttek, különös, hátborzongató ködöt, ami az emberek legriasztóbb gondolataiból állt. Minden gyermekkori, szívünk mélyén lapuló titkos félelem együtt volt ebben a ködben. Ha valaki belépillantott, azt láthatta, amitől a legjobban félt a világon. Az üldözőkön úrrá lett a rettegés. Volt aki eszét vesztve rohant az erdőbe, volt aki szakadékba zuhant, volt aki csak egyszerűen eltűnt, hogy soha ne leljenek rá, de a városba csak egy-két ember talált vissza. Az erdőre azóta is gyakran alászáll ez a furcsa köd és jaj annak, akit ott talál.
Amikor felszállt a pára, a Tündér odalépett ájult kedveséhez, felélesztette, majd átölelte, és elvezette őt az erdő mélyébe, egy apró kis tisztásra. Ott házat építettek, és boldogan éltek a világ végezetéig. A gyémántokat pedig a Hold-tóba dobták, pihenjenek ott békében, ne okozzanak több galibát.
Valahol a tengertől délre, az erdő sűrűjében áll a Kristály-város. Minden háza, még a legkisebb kunyhó is kristályból épült, így derűs időben a szikrázó falak szemkápráztatóan villognak és tükörképük gyémántcsillogásúvá változtatja a Zöld Tó vizét.
Tetszett a cikk?



