Egyszer valahol, egy messzi-messzi vidéken, ahol a hegyek az égre törnek, az erdôk pedig zöldebbek mint bárhol máshol a világon, élt, éldegélt egy lány, akit Hanna-Leának hívtak.
Hanna-Lea szép volt, haja ébenfekete fürtökben hullott a hátára, bôre mézhez hasonlóan aranylott, vonásai finomak, szeme pedig olyan bársonyosan sötétbarna volt, amilyen csak a nimfáké lehet. Mesélték is, hogy nagyapja valaha az erdô mélyérôl hozott magának feleséget, aki miután megszülte kisleányát örökre eltűnt. Hanna-Lea azonban nem szépségérôl volt híres, hanem gyönyörű táncáról, neve is annyit jelentett népe nyelvén, hogy a "Szél Táncosa". Sokan jöttek távoli országokból, hogy megcsodálják szépséges táncát és ô örült, hogy adhat nekik valamit, élvezte a csodáló tekinteteket. És Hanna-Lea táncolt. Úgy hajladozott, ahogy a fűszálak ringanak a szélben, ahogy a csillagok pislákolnak, mozdulatai néha lágyak voltak, mint a Hold fénye, néha pedig szenvedélyesek, mint mikor vihar tépázza az erdôket. Senki sem táncolt úgy, mint Hanna-Lea, boldog volt, mindent megkapott, amit csak akart, de neki kedvese volt a legfontosabb, akit mindennél jobban szeretett és akinek szemében csak ô létezett.
Egy napon, épp egy héttel esküvôje elôtt Hanna-Lea kiment a falu szélén csordogáló patakhoz, hogy megmosakodjon. Alighogy kezét a jeges vízbe mártotta különös hangot hallott, furcsa, lágy dallam úszott a levegôben. Fülelve emelte fel a fejét és különös látvány tárult a szeme elé. Az ég ólomszürke volt a közelgô viharfellegektôl, itt-ott arany napsugarak törtek át a sötétségen, a távoli hegyek feketesége mintha közelebb lett volna mint máskor. A komor szürkeségtôl élesen különválva pedig három csodálatos sárkány táncolt, ôk énekeltek. testük megfeszült a széllökésektôl, mégis olyan könnyedén lebegtek, mintha csak tollpihék lettek volna. Az elsô tűzpiros, a második aranysárga, a harmadik smaragdzöld volt, úgy tűntek elô, mintha a Tündérek - földjérôl repítette volna ide ôket valami tréfás kedvű varázsló. Hanna-Lea csodálva figyelte ôket és hamarosan észrevette, hogy felé közelednek. Alig telt el pár perc és a színes szárnyak már körülötte kavarogtak, örvénylettek.
A sárkányok magukkal vitték Hanna-Leát, túl erdôn, mezôn, távoli országokon, keresztül a Vörös Sziklasivatagon, egészen a Szürke Sziklákig, ahol már évezredek óta az otthonuk volt. Hallották Hanna-Lea táncának hírét és kedvük támadt rá, hogy a lány csak nekik táncoljon hideg otthonukban. És Hanna-Lea táncolt. Táncolt, hogy megörvendeztesse a sárkányokat és azok visszavigyék a falujába, kedveséhez, aki kétségbeesetten kereste ôt. A sárkányoknak nagyon megtetszett Hanna-Lea tánca, így aztán úgy döntöttek, örökre ott tartják maguknál. Szerették ôt a maguk módján, vagy méginkább becsülték táncaiért, így mindene megvolt amit csak kívánt, csak haza nem akarták engedni s szökni is hiába próbált, a meredek sziklákról le nem juthatott.
Szegény Hanna-Lea egy ideig még reménykedett benne, hogy fogvatartói megelégelik a szórakozást, de ahogy teltek a napok, hetek, hónapok, ez a remény úgy röppent ki szívébôl, mint egy árva kismadár. Amikor megértette, hogy már soha többet nem szabadulhat, Hanna-Lea táncából eltűnt az öröm, a könnyedség, nem evett, nem ivott, nem mosolygott, csak fogyott mint az ôszi napfény, majd egy napon tánc közben összeesett és lelke elhagyta sápadt kis testét. A sárkányok megsiratták Hanna-Leát, de bánatuk nem tartott soká, csak mint a gyermeké, aki eltörte értékes játékát, de egy hét múlva már nem is emlékszik rá, új öröm foglalja el szívét. Így Hanna-Leát lehajították a Szürke Sziklák tetejérôl, majd messze repültek, mert annyi minden hívta ôket szerte a világon.
Csakhogy Hanna-Lea lelke nem halt meg testével együtt és el sem repült valahová, ahol megnyugvást talált volna, ottmaradt Messziföldön. Amikor látta mi történt vele megértette, hogy végre szabad, így hát nekivágott, hogy visszatérjen otthonába szeretett kedveséhez, aki - Hanna-Lea tudta ezt - azóta is várja.
Ment, mendegélt, át a Szürke Sziklákon, majd a Vörös Sziklasivatagba érkezett. Már napok óta vándorolt a vörös porban, vörös kövek között, amikor egy barlanghoz jutott. Itt élt egy öreg javasasszony, aki annyira vén volt, hogy mindent tudott a világról. Aki pedig mindent tud, még a szellemeket is megláthatja. Hanna-Leát is azonnal észrevette ez a javasasszony, s ha észrevette, azt is rögtön tudta, hogy ki ô és mit keres ezen az elátkozott vidéken.
- Üdvözöllek Hanna-Lea! - mondta reszketeg hangon a vénség. Régen beszélt már bárkivel is, hisz a Vörös Sziklasivatagban a madár se jár, így kissé idegenek voltak neki a szavak.
- Tudom miért ilyen bánatos az arcod - folytatta - és mert szeretem a fiatalságot, téged pedig különösképp megsajnáltalak, úgy döntöttem, segítek rajtad. Fogd ezt a magot, ha odaérsz kedvesed házához, ültesd el a kertjében és dalolj neki. Ettôl gyönyörű narancsszín virág kel majd ki a földbôl. Érintsd csak meg a szirmait és rögtön életre kelsz, mert ez a szerelem, az élet és a fiatalság virágja. Magamnak tettem félre, hogy még egyszer fiatal lánnyá váljak, de neked több szükséged van rá.
Hanna-Lea megköszönte a csodálatos magvat és a javasasszony szívjóságát, elbúcsúzott tôle és folytatta útját. Ment erdôn, mezôn, réteken át, napokat, heteket, éveket vándorolt, míg végül megérkezett a faluba, ahol azelôtt az otthona volt. Mire a nap fölkelt, már ott is állt kedvese háza elôtt. Tavasz volt, a levegô frissen illatozott, a földet kezdte beborítani az az ártatlan üdezöld szônyeg, amit minden tavasszal leterítenek a tündérek, de a fák ágai még nedves - feketén csillogtak. Kakas szólt valahol a falu végén. Hanna-Lea átlibbent a kerítésen, kis lyukat vájt a földbe és beleejtette a csöpp magot. Óvatosan megsimogatta, majd puha, zsíros, illatos földet szórt rá. Ekkor nyílt a ház ajtaja és nagyot nyújtózkodva a tornácra lépett a fiú. Nem is fiú volt már, hanem felnôtt férfi, hiszen több év eltelt már a lány elrablása óta, de Hanna-Leának így mégjobban tetszett, mint annakelôtte.
És Hanna-Lea dúdolni kezdett, hangja úgy szállt a tavaszi levegôben, mint egy bölcsôdal. A férfi felkapta a fejét és körülnézett, a földbôl pedig kibújt egy csöppnyi hajtás. Ekkor azonban ismét nyílt az ajtó és egy kisfiú szaladt ki rajta, majd rögtön utána egy mosolygós fiatal nô. Ölébe kapta a gyermeket, majd a férfihoz lépett, hozzábújt, megcsókolta, az pedig rögtön elfelejtette az imént hallott dallamot. A hajtás nôtt, növekedett, majd bimbót hozott, ami csodálatos narancs színekben bomlott ki, mint a déli nap. De ezt Hanna-Lea már nem látta, mert sírva rogyott a földre. Tudta, hogy kedvese elfeledte ôt és ez a gondolat minden köteléket elvágott, ami még ehhez a földhöz kötötte. Egy utolsó bánatos pillantást vetett a kis csoportra és elment örökre.
A férfi felemelte tekintetét, édes illatot érzett. Varázslatos virágot pillantott meg, ami a tavaszi földbôl sarjadt. Kibontakozott felesége karjaiból, letérdelt és megérintette a növényt. Ahogy ujja a lágy szirmokhoz ért, hirtelen eszébe jutott Hanna-Lea minden mozdulata, szeme villanása, vonásai, mosolya, hangja, illata, minden tette, amiért valamikor szerette. A régmúlt szerelem feltámadt szívében és tudta, hogy soha többet nem fog elmúlni, mindig hiányozni fog neki a lány, csak ôt fogja szeretni és soha többé nem lesz boldog nélküle.
Hanna-Lea szép volt, haja ébenfekete fürtökben hullott a hátára, bôre mézhez hasonlóan aranylott, vonásai finomak, szeme pedig olyan bársonyosan sötétbarna volt, amilyen csak a nimfáké lehet. Mesélték is, hogy nagyapja valaha az erdô mélyérôl hozott magának feleséget, aki miután megszülte kisleányát örökre eltűnt. Hanna-Lea azonban nem szépségérôl volt híres, hanem gyönyörű táncáról, neve is annyit jelentett népe nyelvén, hogy a "Szél Táncosa".
Tetszett a cikk?



