Nem tudom, hány éves lehettem, amikor elôször találkoztam az Örök Vándorral... bizonyára egész kicsi lány voltam, mert nagymamámék birtoka akkor még óriás-földnek tűnt és nyár végén az elsárgult, száraz fűszálak a derekamig, vállamig értek.
De akármilyen kicsi voltam, a találkozás élesen él bennem még most is. Emlékszem, ahogy elôször pillantottam meg kopott, szürke, széles karimájú kalapját a fűben ülve, majd egyszer csak ott állt elôttem teljes életnagyságban fölém tornyosulva. Kopott, szürkéskék köpenye volt, néhol szakadt, néhol foltozott, csizmája, amit igencsak megviselt a végtelen vándorlás, és degeszre tömött tarisznyája. A kalap alól szikár, viharvert arc nézett rám okosan csillogó fekete szemekkel, kissé túlméretezett orral, és ami a legfeltűnôbb, legcsodálatosabb volt: hihetetlenül dús, fekete szemöldökkel, ami akár ijesztô is lehetett volna, ha nem olyan mulatságos. Leült mellém, mintha régi ismerôsök lennénk, és rámmosolygott. Így kezdôdött a mi barátságunk. Azontúl sokszor láttam ôt. Volt, hogy két nap egymásután jött, volt, hogy hónapokig nem találkoztunk; de soha nem gondoltam rá, hogy egyszer nem jön többé, úgy hittem mindig velem marad. Hol a városban találtam magam szembe vele hirtelen, hol egy erdei sétára kísért el, de volt, hogy csak álmomban mesélt nekem. Merthogy az Örök Vándor mesemondó. Szereti a gyerekeket, és ha teheti gyönyörű meséket mond nekik. Varázslatos történeteit a szemöldökébôl húzza elô, de volt már rá példa, hogy a tarisznyájából cibálta ki ôket a fülüknél fogva.
Évek teltek el, de ô kétszer ugyanazt a mesét soha nem mesélte. Amikor megkérdeztem, honnan tud mindig újakat mondani, azt válaszolta, hogy világjáró körútjain fogja ôket. Van erdei mese, aki a fák kérge mögött lapul, és kellemesen álmosító, suttogó, puha árnyakkal teli; van városi mese, aki az autók kereke mögül pattan ki huncutul nevetve. Ők izgalmasak, csillogóak, kacagtatóak; és vannak a tündérmesék, akiket levegôbôl, csillagfénybôl, hullámfodorból és virágporból gyúrtak. Az ilyenek szelíden odasétálnak az emberhez, tiszta könnyeket csalnak elô, ámulatot és valami furcsa szívbôl jövô vágyakozást. Én ôket szeretem legjobban a világon, mert varázslatot lopnak a szívbe.
Sok meséjét hallottam az Örök Vándornak, és csak egy töredékét sikerült megjegyeznem, de nem bántott, mert tudtam, hogy mindig újakat fogok hallani. Ám egy este, egy-két évvel ezelôtt – kora nyár lehetett – az Örök Vándor bekopogtatott az ablakomon. Búcsúzni jött, és hogy megvigasztaljon, hogy mindig emlékezzek rá, egy ajándékkal lepett meg. A tarisznyájából vette elô, óvatos mozdulatokkal a manószerű teremtményt. Igazából nem tudom, mi lehet ô, talán egy Apró Ember Írországból... Én Gillinek neveztem el, Gilli Goblinnak. Különleges kis lény ô, éles nyelve van, sértôdôs, de mégis kedves. Akaratos, de akkora szíve van, mint kevés embernek. És ami fô: Gilli meséket mond ha kedve tartja, hasonlóakat az Örök Vándor meséihez, mégis másokat. Olyanokat mint ô maga: manó-meséket. És ha mesélni támad kedve, tátott szájjal kell ôt hallgatni, figyelemmel.
Nem ô kért rá, hogy írjam le a történeteit. Ó, nem, ehhez ô túl büszke. De tudom milyen boldoggá teszi, ha méltányolják ôt, így megteszem.
Nem tudom, hány éves lehettem, amikor elôször találkoztam az Örök Vándorral... bizonyára egész kicsi lány voltam, mert nagymamámék birtoka akkor még óriás-földnek tűnt és nyár végén az elsárgult, száraz fűszálak a derekamig, vállamig értek.
Tetszett a cikk?



