I.
David a fa alatt ült. Könnyei elfogytak. Ti-ti-ú szavai belelopták szívébe a teljes reménytelenség és kudarc gúnyos, lenéző érzését. Nevetségesnek érezte magát. Mintha egy bábú lenne. Egy próbababa. Egy játékszer, amelyet az istenek kedvükre dobálgatnak, megcsúfolnak. Célbaköpőset játszanak vele, vagy labdának használják. Elhúzzák előtte a mézesmadzagot, mely egy ketrecbe vezet, amit sárga bársonyleplekkel takarnak le. Mikor odaér, a lepleket lerántják, s mindenki a nyomorúságát kacagja. David könnyei elfogytak. A halál sem lett volna megnyugvás, csak megfutamodás.
Pedig hogy kereste a világok közepét! Milyen komolyan vett egy ostoba mesécskét. Pedig nyilvánvaló volt, hogy egy három dimenziós világban nem lehet egy pontot középpontnak kinevezni, főleg mivel ezek a világok a legkevésbé sem szabályosak, s ráadásul a „középpont" nincs mindig középen. David mérhetetlenül ostobának és becsapottnak érezte magát.
Észre vette, hogy még mindig szorongatja a kezében az átnedvesedett, kissé undorító, kockás zsebkendőt. Begyűrte a zsebébe. Ekkor valami szilárd, hűvös dolgot tapintott ki. Először azt hitte, az öngyújtója, de azután rájött, hogy hiába próbált utazása elején tűzet gyújtani. Az öngyújtó otthon maradt. De akkor ez mi lehet? Kicsike volt. Mint egy üveggolyó. Davidnek hirtelen eszébe jutott egyik osztálytársának üveggolyó gyűjteménye, melyben - nevével ellentétben - elsősorban márványgolyók voltak. David nagyon irigyelte. Kirántotta zsebéből a valamit, s először nem is ismerte föl, azt hitte, egy egyszerű kavics. De nem az volt.
A kobalk volt az, amelyről David már egészen elfelejtkezett. Művész keze nyoma - írták Allonedra régi, nemes lakosai, akik még nem hoztak szégyent népükre és városukra (nem úgy, mint szennyes és nyomorult utódaik). David erre a gondolatra átérzett valamit abból, ami ezeket a világokat sújtja. Nem csak a Földdel volt baj. Ez a világ is betegnek látszott. David keserűen elmosolyodott - de mit tehet ő?
Nézegette a kobalkot. A föld egy darabja. A négy őselem egyikének képviselője. Ember által megmunkálva és küldetéssel felruházva. S milyen értelmetlen is volt az! David halkan azt motyogta:
- De nem rajtad múlt. TE tejesítetted a feladatod!
Azzal elhajította. Eláradt benne a keserű megnyugvás érzése. A kobalk tejesítette a feladatát. Ő nem. Úgy érezte, megtette, ami tőle telt, ha egyáltalán volt valami halovány befolyása a dolgokra. Ám ahogy jobban belegondolt: nem. Semmi. Gyakorlatilag semmi. A dolgok, események sodorták magukkal. Semmi nem rajta múlt. Ha el is ért valamit, gyakorlatilag azt sem ő érte el. David kezdte úgy érezni, hogy ennek a történetnek bizony nem ő a főszereplője, mint a látszat mutatja.
Követte tekintetével a kobalk röptét. Mintha az utolsó reménysugár szállt volna el vele. Hunyorított. A kobalk eltűnt. David megrázta a fejét. Lassan fölemelte. Valami közeledett felé. Mintha az égből hullott volna alá. Mint egy nappali meteorit vagy üstökös. David fölállt. Úgy érezte, az idő megint lelassul körülötte. Ezúttal azonban csak a túlfeszített agya produkálta ezt az érzést. Kinyújtotta hosszú karjait, melyek mintha vonzották volna a követ. Mert egy fehér kő volt egy ezüstlánccal, David már kezdte kivenni.
A talizmán pontosan a kezeibe hullott.
David agya kiürült. Félig öntudatlanul a nyakába rakta, s majdnem megtántorodott az erejétől. Képsorokat kezdett látni. Mint az álmai! De most nem homályosak, hanem éles, konkrét képsorok. Világokat látott. Ezerszínű világokat, haldokló sárkányokat. Már nem volt ott testi valójában, de ha ott van, akkor biztosan megtántorodik a látottak hatásától. Látta Richie-t (a kis Peterrel), Liliant, fájdalmat, bánatot, örömöket, repülő lovakat és komor barlangjáratokat mélyen a föld alatt. És látott egy fiút. Annyi idős lehet épp, mint ő. Haja azonban éjfekete, arca sápadt, szomorú, de kemény. Határozott. Egy hideg szoba kőpadlóján ül, furcsa testtartásban. Szeme nyitva, de nem lát vele. Nyakában hófehér kő függ ezüstláncon. Ismét az arcát látja. Kegyetlenül ismerős. De tudja, nem látta még soha. Csak hasonlít valakire. Talán a fia egy tanítójának, vagy egy színész hasonmása? Nem. Ő a testvére volt. Davidből már félig kiszakadt a kiáltás, mikor elsötétedett minden és egy kétségbeesett erejű mindent elsöprő hangot hallott.
- Da-a-vid!
David kieresztette minden hangját, dühét, örömét, bánatát és erejét, hogy életre keltse az ismeretlenségében is oly ismerős nevet:
- Si-me-on!
II.
Sötét volt. Olyan sötétség, amilyet David még sohasem tapasztalt. Amennyire meg tudta állapítani: lebegett. Bár inkább úgy érezte, mintha csak a tudata volna jelen. És nem volt egyedül.
simeon
igen, david
te tudod, hol vagyunk?
amennyire ezt emberi lény tudhatja, tudom
?
talán a világok közepének nevezhetném amolyan köztes hely egyszerűen a sötétnek hívom
simeon honnan származunk mi?
egy csodás világról művészek családjából én sem tudok mindent tehetségünk van erőnk van
a sárkányfog szilánkok?
igen az is
szüleink?
meghaltak ong megölette őket
ong?
ong ő is művész
mondj róla többet
majd
simeon mióta tudsz rólam?
négy éve már hogy vagy, david? milyen az életed?
hát néha ilyen, néha olyan rossz egyedül vagyok
te nem vagy egyedül láttam én vagyok az, aki egyedül van
már nem
de mi nem maradhatunk együtt
tudom
próbálj belenézni az elmémbe
?
művészsarj vagy próbálj belenézni az elmémbe
David, bár nem nagyon értette a feladatot, megpróbált. Később, mikor megpróbálta elmesélni Liliannek és Richie-nek, képtelen volt visszaadni az érzést. Talán mintha egy filmet nézne. Viszont ő érzett is mindent. Szagolt, ízlelt, tapintott, mindezt észveszejtő sebességgel. Végigélte Simeon életét. Érezte a gomba ízét a szájában, a pincejáratok hidegét, s azután az üde frissességet, amit a pegazusoknál tapasztalt. És érezte a Művészet hatalmát. Végigélte a Járkálást. Látta önmagát az ágyban fekve, mellette Petert fejjel lefelé lógva a kalickában, aztán érezte hogy megszakad a kontaktus. Mindent látott. És aztán egészen más jellegű képek következtek. Megint látta a haldokló sárkányokat. Sikoltani próbált, abbahagyatni. Ekkor magától megszűnt. Egy palotát látott, tele emberekkel, akiknek mintha mindenük meg lett volna. Nem szolgálta őket senki. A dolgok maguktól működtek, a tárgyak odarepültek hozzájuk, ha hívták őket. Gazdagság volt, jólét. Bánat csak ritkán férkőzött csavarosan megszerkesztett birodalmukba. David egy Művész csoportot látott. Egy vajúdó nőt, haja sötétbarna, szeme zöld. Két csecsemő, hasonlítanak, de nem úgy, mint „két tojás”. Kétpetéjű ikrek. Nyakukban egy-egy ezüst lánc, rajta egy-egy sárkányfog szilánk. Egy férfit látott. Magas, szálfa termetű, egyik karjában Simeon, másikban David. Felemeli őket. Előtte sok száz ember. Arcuk komor, elszánt. Kiáltanak. David nem érti ezt a nyelvet. Miért a bánat? A keserűség? Temetési menetet lát. A vajúdó asszony! Már érti. Aztán háborút lát. A Művészeket ismeretlen Kór pusztítja. És sötét, homályból szőtt iszonytató lények, melyeknek származását sem meri firtatni senki. Kór és kecses rapírok gyilkos vágásai. Menekülés. Egy Művész örvénylő kaput nyit. Harcosai védelmezik. Utasításokat üvölt. Egy harcos fogja a fekete hajú gyermeket, átlép az örvényen. A Művész szenved. Már csak ő él, karjában a pici gyerekkel. A tőrkard átszúrja a bal vállát. Sikolt. A gyermekre néz. Mormol valamit, és beletartja a kicsit az örvénybe. Nem látja többet.
honnan tudod mindezt?
mert már én is művész vagyok tudok a családunkról ong volt az, david ong csinálta
David egy alakot látott. Férfi? Nő? Nem tudta megállapítani. Fájdalmat látott. Olyan bánatot, amelyhez foghatót még soha. Irigységet. Dühöt. Bosszút? Őrületet. Igen, mély, halálos őrületet és erőt, amely ebből táplálkozik. Ujján éjfekete gyűrű, melynek közepén egy fehér kő (sárkányfog szilánk).
Sikoltó embereket látott (a Kór az, a Kór az, David). (A Kór!) És egy sötét, mélyről jövő hangot hallott, melynek vészterhes kongása betöltötte a tér legelhagyatottabb zugait, és az elmébe férkőzött.
ki az az ong, simeon
nem tudom, david de ki fogom deríteni azt hiszem, a nagyapánk
o! ong ő tehet róla, hogy mi... nem vagyunk együtt de te te hogy vagy?
o, david én megyek, megkeresem ongot hogy többet ne történhessen az, ami velünk történt ong miatt vagyok egyedül egyes egyedül david, ne feledd a művészetet benned van majd rájössz ne feledd el, foglalkozz vele, majd üzenek megpróbálok üzenni, de csak később
o, simeon
örülök örülök örülök, hogy sikerült tudod, hogy sikerült nekünk?
o, simeon de hogyan kerültem én ide? mégis mi történt?
ha én azt tudnám
de hát te művész vagy
de még nem teljes művész nézd, ong volt ennyit biztosan tudok ong ragadott el, ong egyik árnyszolgája láttad a művészet írmagját is el akarja pusztítani o, david mi nem vagyunk főszereplői a történetnek minket - a mi húsz esztendőnket - magával sodorták az események
ennyi?
így - ennyi
most mész, igaz? ne menj
mennem kell, én nem élhetek életet, ha nem teszek valamit mindkettőnknek kitépték a gyökereit, de csak te voltál az a szerencsés, aki újra képes újra helyet találni és új gyökereket ereszteni
szeretlek
az biztosan jó
És David érezte, hogy Simeon már nincs vele. Ha ott lett volna testi valójában, akkor most bizonyára azt teszi, amit egy húsz éves ifjúnak olyannyira nem illene, David mégis olyan gyakran tette meg ekkoriban. De most nem sírt. Ott volt a Sötétben, és hirtelen megijedt. Talán örökre itt marad? Mielőtt igazából belegondolhatott volna, már nem ott, hanem egy Föld nevezetű zavaros létsík sokszínű kontinensének büszke országának zsúfolt városában, annak is egy keskeny utcájának szürke házában, egy rikító sárga papagájmadár társaságában találta magát, és érzései leírhatatlanok voltak.
David a fa alatt ült. Könnyei elfogytak. Ti-ti-ú szavai belelopták szívébe a teljes reménytelenség és kudarc gúnyos, lenéző érzését. Nevetségesnek érezte magát. Mintha egy bábú lenne. Egy próbababa. Egy játékszer, amelyet az istenek kedvükre dobálgatnak, megcsúfolnak. Célbaköpőset játszanak vele, vagy labdának használják.
Tetszett a cikk?



