Simeon éppen arra gondolt, hogy összegyűjti erőit, s megkísérel egy Járkálást, mikor nyakában a kő melegedni kezdett. Ez nem az első, azonban az eddigi legerősebb alkalom volt. Izgatottságában is meg tudta őrizni a hidegvérét. Erre megtanították a pegazusok.
Lassú, kiszámított mozdulatokkal meditáló pózba helyezkedett és elkezdte a gyakorlatot, melynek első fázisa a gondolatoktól mentes tiszta elme állapotának elérése volt, melyben Simeonnak már nagy gyakorlata volt.
A Járkálás korántsem mindig sikerült, most azonban bizonyosság fogta el: sikerülni fog. Félig már nem volt ott, mikor érezte a nyakában az amulett fölforrósodását. Nem hagyta, hogy ez - vagy bármi a környezetéből - befolyásolja a szertartást. Tudta, hogy ez beláthatatlan következményekkel jár, ami általában a biztos halált jeleni. A Művészet tanoncainak ez volt az egyik legelső leckéjük. Zárd ki a külvilágot! Bár Simeon a Művészetnek egy egészen különös fajtáját, a pegazusokét sajátította el (vagy majdnem elsajátította), ez a szabály ott is érvényes volt. Simeon egy nem emberi Művészetet tanult, és ebből később rengeteg hátránya, de előnye is volt.
Simeon nem tudta, hogy ha Ong tudomást szerezne róla, hogy máris milyen messzire eljutott, akkor az élete hamarosan csúfos véget érne.
Simeon tehát meditált. Ahogy egyre inkább transzba esett, képeket kezdett látni. Ez sem az első eset volt, de eddig csak foszlányok, hangulattöredékek voltak. Most pedig képsorokat látott, s mindezt olyan beleéléssel, hogy úgy érezte, mintha ő is ott lenne.
Látott haldokló sárkányokat, látott embereket harcolni és ott maradni vérbe fagyva. Látott lakomázó tündéket, látott egy fekete szakállas, finom arcú nemest szájában pipával. Látott egy feldúlt arcú fiút egy sárga kismadárral. Látott egy nagyon sápadt lányt, amint meghúz egy átlátszó üveget, amely olyan tiszta volt, amit Simeon még sosem látott. Látott egy hófehér szobrot, mely egy fekvő sárkányt ábrázolt olyan tökéletességgel, ami csak a legügyesebb szobrászok vésője nyomán keletkezhet. Látott óriási várost, melyben éjjelre sem hunytak ki a fények. És végül látott bánatot, bíbor eget. Érzett fájdalmat, tompaságot. Már nem tudta, ki ő. Nem emlékezett, mi a neve, mit lát, de mindez nem is látszott fontosnak. Különös állatokat látott. Egy fekete iszonyatot, melytől halálra rémül, ha nem csak egy pillanatra látja meg. Aztán látott egy tisztást, melyet keretbe foglalt ezernyi szín. Látott egy fát, amelyen valami nem stimmelt, de túl tompa volt az agya ahhoz, hogy rájöjjön, mi a furcsaság. És a fa alatt egy embert látott. Egy fiút, épp egykorú vele. Arca magányról, fájdalomról és örökös sóvárgásról árulkodik. Arcán még föl sem száradtak a könnyek. Nyakában csillogó ezüstlánc lóg, azon egy tejfehér kő.
Simeonra rátör a felismerés. Sikolya átzengi a Sötétet, s olyan fájdalmas, és erős, ugyanakkor reménnyel teli, hogy az összes világokban visszhangzik.
- Da-a-vid!!
Simeon éppen arra gondolt, hogy összegyűjti erőit, s megkísérel egy Járkálást, mikor nyakában a kő melegedni kezdett. Ez nem az első, azonban az eddigi legerősebb alkalom volt. Izgatottságában is meg tudta őrizni a hidegvérét. Erre megtanították a pegazusok.
Tetszett a cikk?



