I.
Richie David lakásában, a hamis perzsaszőnyegen ült. Három hete tűnt el David. Három hete. Három hete.
Peter a tükre előtt ugrándozott, és csipogott.
Nem. Richie képtelen volt elfogadni, hogy David eltűnt. Netalán nem látja többet. Akárcsak lilian, ezt ő sem bírta megemészteni. Félig-meddig itt laktak, David lakásában. Lilian ide is költözött. Az első napokban nem is csinált mást, mint dolgozatokat javított. Richie vagy otthon írt, vagy pedig itt, David lakásában tette a semmit. Néha arra gondolt, talán jobb lett volna, ha David meghal. Mondjuk elüti egy kamion, vagy egy úthenger. Az legalább tiszta ügy. Nem. Richie ezt a bizonytalanságot nem bírta elviselni. A kőre nézett, ami a lánchoz volt csatolva. A földön hevert előtte vagy fél méterrel. Peter még véletlenül sem ért hozzá, bár egészen megközelítette. Richie-t valamennyire vigasztalta Peter bohókás alakja és társasága. Richie uralkodott magán. Nem tudta, meddig bírja kiborulás nélkül. Eddig még egy könnycseppet sem ejtett, egy üvöltést sem hallatott. Mióta - pár napja - elkezdődött az egyetem, még oda is bejárt. Fásultan vett részt az előadáson. Nem tudták, mi baja van. Richie még az egyetemen is amolyan ügyeletes mókamester volt, és most persze nem értették a komorságát. Az előadások után általában egyből hazament. Evett valamit (általában a nagymamája főzött neki), és azután leült a géphez, és írni próbált. A legtöbbször csak ült, néha órákig is, és nem írt egy sort sem. Olykor leírt egy mondatot, azután homlokráncolva kitörölte. Nagymamája látta rajta, hogy mennyire kivan, s ezért aztán nem háborgatta. Richie nagymamája időnként igazi szipirtyó volt, aki a legkisebb zajra is patáliát csapott. A ricsaj volt a gyengéje. Erre emberfölöttien érzékeny volt. Bár Richie nem ezért akart tőle elköltözni. Jobban mondva, nem csak ezért. Richie függetlenséget akart. Egyedül akart lenni. Bömböltetni a magnót, éjjeli egykor vacsorázni, és délben reggelizni. És ZAJT AKART CSAPNI. Bár persze, ezek olyan gyerekes dolgok voltak. Elvégre nem basáskodott fölötte annyira a nagymamája. Most pedig - becsületére legyen mondva - kifejezetten rendes volt vele. Nem szólt rá szinte soha. Sőt többször bevitt neki teát, miközben írt. Mézes-banánost, mert azt nagyon szerette (és a méz egészséges). Még azért sem szólt rá, hogy mennyit cigarettázik. Persze Richie vigyázott, és nagymamája jelenlétében csak a legritkább esetben dohányzott. De hát naiv volt és elborult. Nem nagyon gondolt arra a tömérdek csikkre, amik a hamutartóban gyűltek. Persze, neki nem tűnt olyan soknak. Az már más kérdés, hogy azért, mert nagymamája időnként kiürítette. Szóval Richie egyáltalán nem volt jól. Richie - nem úgy, mint David - tele volt haverokkal. De ezek csak haverok voltak. Richie aggódott. Aggódott a barátjáért, akivel annyit vitázott, veszekedett, komolyan verekedett és összeveszett, hogy a felére sem emlékezett már. Más természetük volt, egyre különbözőbb érdeklődési területük, elveik, eszméik, amik szerint éltek. Még a zenében is csak a Pink Floyd volt az egyetlen közös pont. Richie nem szerette David nyálas zenéit, mint a Vangelis, vagy Mike Oldfield. A Beatles-ről már nem is beszélve. Richie nem is értette, hogy lehet valaki ennyire infantilis.
Más lányok tetszettek nekik és a Star Wars trilógiából Davidnek a Csillagok háborúja, Richie-nek pedig a Jedi visszatér volt a kedvenc epizódja. David elvből nem ment be szívesen egyetlen Mc Donald's-ba sem, Richie-nek pedig semmi kifogása nem volt ellene. David fintorgott, ha hidrogénezett, rövidre nyírt hajat látott, vagy fémkarikát köldökben. Richie-nek ezek a dolgok néha még tetszettek is. Richie halálosan ualmasnak találta a bridzs nevű kártyajátékot, amivel viszont vérig sértette Davidet. David a sakkal volt ugyanígy, Richie-nek pedig ennek a játéknak a lefitymálása esett nagyon rosszul. Mások voltak. Gyakran nem értették meg egymást. Gyakran érezték magukat halálosan egyedül, még akkor is, mikor együtt voltak. Néha úgy összekülönböztek valamin, hogy tényleg azt hitték, a barátságuknak örökre vége. Aztán valahogy mindig kibékültek. Richie kosárlabdázni szeretett, David pedig - termete ellenére - focizni.
Már három hete, hogy David eltűnt. Richie sosem gondolta volna, hogy ez így félbetörheti az életét. Arra is gondolt, hogy öngyilkos lesz, no persze ez nem volt komoly. És még mindig reménykedett. Azt akarta, hogy David hazajöjjön. És a mindig realista Richie most csodában reménykedett.
A kőre nézett. Ő nem tudta úgy gyűlölni, mint ahogy végül Johnny tette. Érezte a kőből áradó erőt, de ő nem érezte gyilkosnak, nem érezte azt a gonoszságot és főleg fájdalmat, amiről Johnny Garlens beszélt. Tudta, hogy a kő helye Davidnél lenne. Arról viszont sejtelme sem volt, hogy hogyan juttassa el hozzá (ha még életben van egyáltalán).
Nem tudott igazán senkivel beszélni. Sue. Ó, Sue-nak nem mondhatta el az egészet. Elmondta, hogy David eltűnt, és ne haragudjon, de ettől van így kiborulva, ezért nem tudja most cirógatni a haját és moziba vinni. Sue azt mondta kedvesen, bár szomorúan, hogy persze, megérti. Sajnálja. És szegény David. Richie szerette Sue-t. Nagyon szerette. De mostanában nem bírt együtt lenni senkivel. Fájt neki, hogy gyakorlatilag elutasította Sue-t. Remélte, hogy Sue nem veszi ezt szakítási szándéknak. Richie teljesen tehetetlen volt. Belesüppedt a bánatába és az önvádló gondolataiba.
Liliannel sem tudott beszélni. Lilian nagyon sápadt volt, és Richie tudta, hogy a lány iszik. Nem bírt vele erről beszélni, de tudta. Még nem ivott nagyon sokat. Még. Lilian néma volt. Nem bírt beszélni ő sem senkivel. Richie nem tudta, de Lilian beszélt Stevennel. Steven próbált hinni neki, de - nem nagyon sikerült neki. Azt viszont tudta, hogy David eltűnt, és mélyen megrázta.
A képek pedig, mikor visszajöttek vagy két hete: változatlanok. A felirat eltűnt, mintha ott sem lett volna soha.
A rendőrség persze semmit nem talált (naná).
tehetetlenség
Richie fölállt. Tekintetét a kőre szegezte. Peter őrülten bólogatott a tükör előtt. Richie lépett egyet a kő felé. Most már kezdett benlőle kitörni a düh. Gyűlt. Csak gyűlt. Még egyet lépett. Érezte a kő erejét. Mintha lüktetne, dobogna. Most visszataszítónak látta. Mint egy gennyes fog a fogorvos csipeszében. Richie öntudatlanul összeszorította az öklét. Már csak két lépésnyire volt a zongorától, amin a kő hevert. A három hete tartó visszafojtott indulatok tömege most mind-mind életre keltek benne, és megtöltötték egész valóját. Persze ebben benne volt egész, kudarcokkal teli életének minden keserűsége is, hiszen bármikor sírta el magát, abban soha nem csak az aktuális probléma, hanem az az által előhozott összes többi is benne volt. Bár David és Richie erről soha nem beszélgettek, ez mégis így volt. És nem csak a sírásnál, hanem például egy ilyen helyzetben is. Egy probléma előhozta az összes többit. Richie dühében minden benne volt, és a száraz harag talán még súlyosabb volt, mintha zokogott volna. Dühét a kő felé összpontosította. Még egyet lépett. Peter gyanútlanul csicsergett tovább bűbájos tükörképének.
Nem szólt semmit. Még a legízesebb Stephen King káromkodás, amelyekről szintén jót beszélgettek Lilian-nel, sem fejezhette volna ki dühének még kis töredékét sem. Ez nem igazság - gondolta merev tagokkal, melyek haragtól voltak duzzadtak. Tombolni akart. Még egy rohadt lakása sem volt, ahol kitombolhatta volna magát. Utolsó lépése közben elmarkolta a követ olyan rettenetesen erős szorítással, hogy a kő éles pereme belevájt a tenyerébe, hogy még a vére is majdnem kicsordult. Ez csak fokozta indulatát. Megpördült és olyan erővel, amely csak tellett tőle, süvítő hanggal elhajította a követ a lakásban. Azt hitte, átlyukasztja majd a padlót, és hirtelen nem értette magát. Nem tudta, mi késztette erre. Sőt: nem értette. Úgy érezte, az előbb ördög bújt belé, s az működtette a karját, amivel eldobta a követ. Ezek a gondolatok a pillanat törtrészében áramlottak át Richie elméjén.
Minden dühe elpárolgott. Az űr csak egy másodpercig tartott. Szomorúság vette át a helyét, vagy ahogy Richie mondta volna: bú.
Richie nem látta, hova esett a kő, de megint olyan érzése volt, mint mikor Liliannel járt itt, és a képek megváltoztak. „Ki innen!!” Hát ilyen érzés volt. Richie úgy érezte, megfullad, megfojtják a falak, ha itt marad. Peter már nem csipogott. Kicsi, mókás fejét magasra emelte és totyogott pár lépést szürke lábacskáival. Richie pánikszerűen kirohant.
II.
A különös, átkozottul különös kő az ezüstlánccal együtt az egyik festményre esett. Pontosabban az egyik festménybe. Ezért nem hallott Richie semmiféle koppanást. Mivel a képek változatlanul egymás mellett feküdtek a földön, hiszen nem nyúlt hozzájuk senki (mert nem mert), ezért aztán nem kellett hozzá nagy véletlen, hogy az egyikre essen. A képeken már nem voltak betűk. Semmilyen felirat. Se SIMEON, sem pedig IDEGEN. A képek most azok voltak, amiket David eredetileg megfestett a szegényes festékkészleteivel és olcsó ecsetjeivel, melyek inkább voltak kisdiák, mintsem festőművész kezébe valóak. A legnagyobb kép David egyik legelső, újrafestetlen és megsemmisítetlen képet ábrázolta. Ilyen is kevés volt, mert David a Beatles volt gitárosának, Stuartnak a példáját követte, és legtöbb képét azonnal megsemmisítette, amint elkészült. Hogy Stuart miért tette ezt, azt David nem tudta, viszont a saját okait ismerte. A festmények nem tükrözték eléggé az álmokat, és az ott látott képeket és világokat. A Tisztás (mert ez volt a címe) nem ilyen volt. A Tisztás - ha nem is volt jó - kellőképp hűen ábrázolt egy képet, amit David álmában látott. A kő erre (illetve ebbe) a képre (pontosabban képbe) esett, és azután eltűnt.
Richie David lakásában, a hamis perzsaszőnyegen ült. Három hete tűnt el David. Három hete. Három hete. Peter a tükre előtt ugrándozott, és csipogott.
Tetszett a cikk?



