Simeon hetek óta nem töltötte mással az idejét (persze a természetes szükségleteket leszámítva), mint folyamatos önbírálással. Ettől persze még egy olyan, lelkileg erős ember is, mint Simeon, kezdett az épelméjűség és az őrület határára sodródni. Nem sírt. Szinte sose sírt. Néha meditált, olykor-olykor pedig belelapozott valamelyik könyvbe. Néha pedig - álmodott.
Színes világokról, haldokló sárkányokról és egyszer egy fiatal, pipázó férfiről (inkább volt az gyerek). Olykor meditálás közben is látta ezeket a képsorokat, és tudta, hogy nem saját elméjéből valóak. Persze, tudta, ki az a barna hajú fiú. Hasonlít is hozzá, bár a fő különbség a hajuk és szemük színe.
David volt.
A pegazusok mindent elmondtak neki, amit csak tudtak. És mivel Művészek voltak mindannyian, és a Művészek tudata közös tudat, ezért aztán Simeon nem kételkedett szavaikban. Mikor eljött, a pegazusok megmondták neki, hogy maradjon. Nem fejezte be a tanulást, és itt nem volt itt az ideje, hogy menjen. De Simeon nem bírta tovább. A kövét akarta, és megtalálni Davidet. És ha megtalálta a Földön, vagy hogy is hívják azt az átkozott világot, akkor megnyugodna. Itthagyná ezt a világot, és lakóhelyet keresne magának. No nem a Földön, hanem egy olyan helyen, ahol él a Művészet csírája.
És ott küzdeni fog. Küzdeni fog Ong ellen. És megmenti a világokat.
És nem adja föl soha, ebben biztos volt. Nem is tudta, mihez kezdene enélkül az álom nélkül. Simeon elméje táplálta az álmot, hogy létezni tudjon, és az álom pedig életben tartotta Simeont.
Emlékezett rá, amikor „hazajött”, milyen vadul elkezdett Járkálni. Nem is tudta, mikortól hívta ezt így. A pegazusok nagyon óva intették a Járkálástól, hiszen Simeonban elképesztő, megmagyarázhatatlan tehetség lakozott, de még korántsem volt az ura. Simeon nem áltatta magát azzal, hogy kész van, Művész és hatalmas úr. Nem, de neki nem volt több ideje. Többet nem várhatott, lejárt az ideje. Ezt tudta. Még ha a pegazusoknak nem is tudta elmagyarázni, akkor is biztos volt benne, hogy most jött el az idő, és el kell mennie a kőért (és Davidért).
Simeon hetek óta nem töltötte mással az idejét (persze a természetes szükségleteket leszámítva), mint folyamatos önbírálással. Ettől persze még egy olyan, lelkileg erős ember is, mint Simeon, kezdett az épelméjűség és az őrület határára sodródni. Nem sírt. Szinte sose sírt.
Tetszett a cikk?



