David pokrócokba bugyolálva aludt a már alig pislákoló tábortűz mellett. Bárhol érzett viszketést, mindig azt hitte, hogy valamilyen rovar. Minden élt körülötte, és ez riasztó volt. Tücsök ciripelés, béka brekegés, szúnyog alattomos zümmögése, képzeletbeli kígyók iszamós siklása és persze az őt kísérő katonák zavartalan hortyogása.

     David pokrócokba bugyolálva aludt a már alig pislákoló tábortűz mellett. Bárhol érzett viszketést, mindig azt hitte, hogy valamilyen rovar. Minden élt körülötte, és ez riasztó volt. Tücsök ciripelés, béka brekegés, szúnyog alattomos zümmögése, képzeletbeli kígyók iszamós siklása és persze az őt kísérő katonák zavartalan hortyogása. Nyomorultul érezte magát. Eszébe jutott, hogy régen vagy azt mondta: szücsök, vagy azt: tücske. De mindig a kettő közül valamelyiket a helyes változatokat összekeverve.
     Tompora embertelenül sajgott és fájt. Volt, hogy egyáltalán nem érezte, és volt, hogy égő fájdalommal belenyilallt. A lovaglást nem neki találták ki. Tudta, hogy aludnia kéne, de képtelen volt. Hirtelen remek ötlete támadt. Amennyire tőle tellett, halkan kihámozta magát a takarókból és föltápászkodott. Feneke minden egyes lépésnél rettenetesen megfájdult. Lova nyeregtáskájához lépdelt olyan arccal, mint akit éppen most vert el az apja a derékszíjjal. Halkan neszezve kutatott a táskájával. A két holdnak köszönhetően elég világos volt. Davidnek még nem volt elég ideje itt ahhoz, hogy értse ennek a két égitestnek a bonyolult járását. Az egyik sokkal gyorsabb volt, mint a másik és nem volt minden éjjel látható.
     David most nem akart ezen gondolkozni, hanem egyre ádázabbul matatott a zsákban, míg végül kisebesedett keze kitapintotta a pipatartó dobozkát. Örvendezve kiemelte és odavitte az ideiglenes fekhelyéhez. A pokrócokat összegyűrte egy gombócba és óvatosan ráült. Egész kényelmes volt. Elővette a pipadobozból a pipát és a dohányt. Óriási élvezettel és odafigyeléssel rágyújtott. Most már kimondhatatlanul jólesett neki. Felidézte magában az utolsó napot, amit a báróval töltött és a pillanatokat, ahogy a báró pipázni tanította. Nem úgy, mint első nap, amikor találkoztak, hanem körültekintéssel, kedvesen magyarázva.
     Davidnek soha nem volt példaképe. Most viszont a báró kicsit úgy élt benne, mint egy példa. (Mint egy apa, valahogy olyasféleképpen.) Ha csak arra gondolt, hogy soha többet nem láthatja azokat az embereket, akkor már két kezével satuba fogta a fejét és olyan erősen behunyta a szemeit, hogy zöld karikákat vélt látni. Már pedig valószínűleg soha nem fog találkozni velük. Hugo mondta neki azt egyszer, hogy vannak emberek, akik jönnek, pár percig vagy akár napokig óriási szerepet töltenek be az életedben, hogy aztán örökre eltűnjenek. David emlékezett rá, hogy egyszer mászkált a városban egyedül, mert nem bírta elviselni Mamát. Még az is megfordult a fejében, hogy „világgá megy”. De ezt éppúgy nem tehette meg, mint az öngyilkosságot. Mamának azt mondta, sétálni megy. Ha kicsit idősebb, akkor valószínűleg leissza magát, de így nem tehette. Hiszen - kezdjük ott - hol van módja egy tizenhatévesnek egyedül lerészegedni?
     Szóval csak ment. Elment a pályaudvarra is. Leült egy padra és álmodozott. Arra gondolt, fölszáll valamelyik vonatra, és elmegy. Elmegy. Ó, mennyire egyedül volt!
     Aztán azért valamennyire megnyugodott. Jó lett volna felszállni - akárhová! Végül olyan jól érezte magát, hogy egy automatából megvendégelte magát egy dobozos Cherry Coke-kal és letelepedett egy padra. Aztán pedig csak nézegette az embereket, ahogy vonszolják a csomagjaikat, és csattanós búcsúcsókokat váltanak. Az ég adta világon senki sem szólt hozzá, sőt teljesen átnéztek rajta, de ez őt nem zavarta. Nézte az óriási föliratot: DÉLI PÁLYAUDVAR. Piszkos volt. De hát ebben a városban egyszerűen minden mindig piszkos volt. Davidet ez sem zavarta.
     Persze, rá is gyújtott párszor. Egyrészt azért, mert jó volt, másrészt pedig önbizalommal töltötte el. Már legalább egy (inkább másfél) órája ücsörgött és kezdte fontolgatni, hogy hazamegy, mikor Samuel (Sam) odajött hozzá.
     Talán ötven éves lehetett. Rengeteg ruha volt rajta. David a hajléktalanoknak ezt a sajátosságát már régen megfigyelte. Az összes ruhájuk rajtuk van, még nyáron is. De télen aztán főleg. Elég koszos is volt, picit büdös is, de nem nagyon. Meg lehetett ülni mellette. Egy cigarettát kért Davidtől, azzal, hogy ki is fizetné. David adott neki cigarettát és elfogadta a pénzmagot. Azért nem utasította vissza, mert nem akarta megalázni a férfit. Ezt nagyon jól tette, mert ha nem fogadja el, akkor valószínűleg Sam elhordja az irháját és egy szót sem szól hozzá többet. David egyszer tanúja volt egy esetnek, amikor egy sovány, alkoholista kinézetű nő kért - szintén pénzért - cigarettát valakitől. Mikor át akarta nyújtani a pénzt, az illető - gazdag, hidrogénezett hajú juppi - egy gúnyos, lekezelő mosoly kíséretében nagyvonalúan legyintett. A nő pedig elódalgott. David akkor elhatározta, hogy ő nem csinál ilyet soha. Na, például ez is olyan dolog volt, amit Mama nem értett meg.
     Sam tehát piszkos volt, de rokonszenves arca tisztább és - ami különösen furcsa - simára borotvált. David is rágyújtott, élvezve, hogy ezt megteheti anélkül, hogy igazgatói intőt kapna. Bár egyszer sem cigarettázott az iskolai klozettban, mert akkor túlságosan hasonlított volna azokhoz a „menő gyerekekhez”, akik kizárólag azért dohányoznak, hogy ezt mindenki lássa. David általában az utcákon cigarettázott, de nem föltűnő helyeken.
     Teljes egyetértésben szívták és fújták a füstöt. Sam egyszercsak kezet nyújtott.
     - Sam.
     - David.
     David megeresztett egy mosolyt is. Sam tenyere kérges volt és szorítása erős. Davidnek átfutott a fején, hogy lehet, hogy veszélyes, de elvetette a dolgot. Eleve egy zsúfolt váróban voltak, nem volt mitől tartania. Megint Sam kezdett el beszélni.
     - Pont nyolcvan éve kezdték el építeni ezt a várót.
     - Igen? - kérdezte David jobb híján. Nem tudott erre mit reagálni, de úgy tűnt, Sam nem is várja el.
     - Előtte, érted, évekig folyt a vita, hogy megcsinálják-e. Nem volt rá pénz. Érted. Aztán csak rászánták magukat. De huszonöt évig ronda kőpadló volt. Aztán a jubileumra gyűjtést szerveztek. A pénzből pedig fölfogadtak egy művészt. Ő tervezte ezt az egészet. A csempéket és a képet is persze, érted - David körbe nézett. Csak most tűnt föl neki, hogy a kövek, amiken az emberek taposnak, nem akármilyenek. Macskakő nagyságúak és színesek. Nem összevissza vannak elhelyezve, hanem egy szabályos rendszerben. Davidet hirtelen óriási vágy fogta el, hogy mindezt megnézhesse felülről. Fölnézett, ám csak a magas - nagyon magas - mennyezetet látta, mely sötét üvegből volt és a fény valamennyire átszűrődött rajta. A hatalmas óra klasszikus, fekete mutatói 19:47-et mutattak és mivel tavaszi nap volt, ezért még átszűrődött némi fény. David nem látott olyan helyet, ahova föl lehetett volna mászni és átlátni az egészet.
     - És mit ábrázol?
     - Nos, ez egy nehéz kérdés. Tulajdonképpen egy csomó egybefutó vonalat. Eléggé összevissza, de végül is nincs zsákutca. Szóval, egyik vonal sincs csak úgy félbevágva, hanem mindegyik belefut egy másikba. Nem tudom, mi a fenét akart vele, de mindenesetre a kölykök jól elszórakoznak vele - és Sam rámutatott két pici gyerekre, akik a vonalakon fogócskáztak, mintha labirintus lenne. Mindketten hallgattak. David Samre sandított, és úgy látta, mintha Sam duzzogna valami miatt. Már-már azon volt, hogy rákérdez, mikor a férfi megint szóra nyitotta cserepes, széltől kiszáradt ajkait.
     - Óriási summát kapott érte, pedig - érted - nem is ő csinálta. Érted, nem ő hordta ide a köveket és ő szarakodott a cementtel. Érted. Nem, csak benyújtott egy tervrajzot, hogy hogy álljanak azok a csíkok. Érted. Nem csinált semmi mást. Ja és persze a neve is ott volt a tervrajzon, de arra már nem emlékszek. Aztán annyit kapott, hogy vígan eléldegélt belőle, érted.
     Némán cigarettáztak tovább. Aztán majdnem egyszerre nyomták el a csikket. David az órára nézett (19:51). Maradhatott volna még, Mamának azt mondta, kilencig megy haza. De nem látta értelmét tovább maradni. Samre nézett. Sam pedig rá. David kinyújtotta a kezét.
     - Viszlát.
     - Viszlát.
     David úgy látta, mintha Sam még mondani akarna valamit. Így aztán várt még egy kicsit, de semmi nem történt. Lassan elengedték egymás kezét és Sam megfordult és elment.
     Davidet pedig nem hagyta nyugodni a dolog. Folyton azon gondolkodott, mit akarhatott mondani Sam. Talán az volt elkínzott tekintetében: „Ilyet én is tudtam volna csinálni, és most nem éheznék”. Vagy az: „Fene nagy hülyeség az egész”. Vagy azt, hogy „Mindegyik vonal egybefut”. Vagy valami egészen mást? Aztán - ha meg nem is feledkezett róla -, már nem foglalkozott vele annyira. De nem egyszer elment újra a váróterembe és nézte az embereket és a csíkokat. És persze kicsit arra számított, hogy Sam újra leül mellé, és kér egy cigit. De nem jött soha. Aztán az egyetemen, ahol fél év után megtalálta az ideális ivópartnert, Hugót, egyszer bridzs után elmentek berúgni. Ez nem volt különleges eset, hanem inkább bevett szokás. Bridzs közben amúgy is mindannyian ittak, de azért nem okádásig. Általában Rolling Rock sört ittak és este nyolctól játszottak éjfélig, néha tovább. Ez általában kettő, néha három robber volt. De az is előfordult, hogy egyetlenegy. De egyet mindig lejátszottak, akkor is, ha kettőig ott kellett maradniuk. David emlékezett rá, hogy eleinte mennyire idegenkedett Hugótól is és a közös bridzsezésektől, és azután mennyire szenvedélyesen megszerette.
     És utána elmentek és „ráittak” az eddigiekre. David sohasem tudta, hogy Hugo alkoholista-e, vagy sem. Nem tudta, hogy egyébként mennyit iszik, de az egyetemi előadásokon mindig kifogásolhatatlan volt a viselkedése. Davidet nagyon érdekelte volna Hugo ötlete.     
     Volt egy tó a városban, aminek az igazi neve Kacsák tava volt, de mivel az egyedüli állóvíz volt a városban (a pocsolyákon kívül), a lakosok csakígy nevezték: A Tó. Télen jégpálya volt, nyáron pedig idős házaspárok csónakázásának és madár etetésének színhelye. Viszont volt tavasszal és ősszel egy-egy rövid (maximum egy-két hetes) időszak, mikor a vizét leeresztették. Akkor pont le volt eresztve, mikor odamentek. Nem átallottak belemászni, hiszen éjszaka volt, nem járt arra senki. Hangulatos volt, csak fáztak. Világmegváltó beszélgetéseik voltak. Arról is szó volt ilyenkor, hogy miért tartják szexmániásnak a homoszexuálisakat. Hugo dühöngött.
     - Mert például képzeld el David, hogy melléd ül egy lány. Ugye nem arra gondolsz egyből, amikor rád mosolyog, hogy megkívánt. Na. Akkor gondold el, hogy melléd ül egy buzi srác. Egy viccen együtt nevettek. Rádmosolyog. Te rögtön arra asszociálsz, hogy biztos akar valamit és arrébb húzódsz. Látod, ez a hülyeség az egészben. Mi?...Jó, persze. Te mondhatod, hogy nem húzódnál arrébb, de akkor kivétel vagy. Ez a hülyeség. A buzik nem szexmániások, és nem gondolnak mindig „arra”. Hülyeség. Hülyeség az egész.
     Szóval, jó beszélgetéseik voltak. David előítéletének maradványai is szétfoszlottak ekkor. Emlékezett arra is, hogy egyszer megkérdezte Hugótól, hogy volt-e már szerelmes. Óriási meglepetésére igen volt a válasz. Meg egy vigyor: „De ne izgulj, nem beléd”. Mindenféléről beszélgettek, és David elmesélte a kalandját Sammel a pályaudvaron. Hugo akkor azt mondta:
     - Tudod, vannak emberek, akik csak jönnek, elmondják a mondanivalójukat, és azután eltűnnek, hogy soha ne lássuk őket többet. Ebbe törődj bele. Egyébként... szerintem nem is kellett volna hozzátennie semmit. Az már így is egy egész volt.
     David azóta sokszor ismételgette magában ezt a mondatot.
     Vannak emberek, akik csak jönnek, elmondják a mondanivalójukat, és azután eltűnnek, hogy soha ne lássuk őket többé.
     De nem tudott beletörődni.
     Szívta pipáját, megpróbált karikákat formázni a füstből (mint Axel, a báró), de sehogysem ment.
     Hiányzott neki. De még jobban hiányzott neki az otthona, a Föld. Hiányzott neki Lilian, Richie, még Hugo is. És hiányzottak neki a szülei és nagymama is. Örökbefogadás ide, örökbefogadás oda, ahogy Lilian a testvére maradt, úgy maradt Mama és Papa is az édesanyja és édesapja.
     De nem csak az emberek hiányoztak neki. Hiányzott neki a város, az egyetem öreg épülete, a Déli pályaudvar, a hirdetőoszlopok, fagyizók, a Gurgulázó Hadiszöcske és az álmai arról, hogy híres csillagász lesz, meg egészen másról is. És az álmok, melyek mind-mind ebben a városban fogantak. Hiányzott a sok-sok megnyugtató biztonságú, állandó és változatlan plátói szerelem. (Hiányzott Kate Palmer. Mindig hiányzott.) Hiányzott a pattogatott kukorica szaga a metróaluljárókból és a Sky News, ami mindig csak rezegve jött be a tévéjén. És persze hiányzott neki a sárgahasú Peter türelmetlen topogása és csiripelése a fején, mikor reggel tovább aludt, mint Peter elvárta volna.
     Haza akart menni. Javítani akart a világán, segíteni akart neki. Naiv gondolat volt. De tudatosan naiv. Tudta, hogy nevetséges gondolat, de erőt akart adni ennek a nyomorult emberiségnek. Haza akart menni - és kész.
     De ehhez meg kellett volna találnia a világok közepét. Ez a hely azonban még a bölcsek számára is ismeretlen volt: talán nem is létezett egyáltalán.
      David megrázta a fejét. Nem tudta, mit kellene tennie.
     A mögötte álló napokra, az oly' hiábavaló vándorlásra gondolt. A törzsekre, városokra, falukra. A legkülönfélébb népekre, a zömök, szófukar törpékre, az erdei tündérekre, akiknek hegyes fülük volt, dallamos beszédük, és íjaik éppoly sudárak és kecsesek voltak, mint ők maguk.
      A remetékre, bölcsekre és kuruzslókra, akik semmit nem tudtak mondani, ami hasznára lenne. Emlékezett, hogyan lett egyre fásultabb, és hogyan kezdte elveszíteni az érdeklődését. Néha úgy érezte, mintha tényleg beteg lenne. Talán az is volt. Nem tudta, meddig bírja ezt, és nem értette igazán, mi baja van. Honvágyba azért nem lehet belehalni. David mindig sokat evett (ma-ackó), de most még erre is képtelen volt. Úgy érezte, a sorvadás a jó kifejezés. David úgy érezte, ez a világ megöli.
     A Kórról nem tudott semmit, ez tabu téma volt mindenütt, amerre járt. Már nem is félt igazán. Egyre fásultabb lett. Haza akart menni.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.