Simeon még mindig a szobájában ült. Tudta, hogy ezt nem csinálhatja örökké, és előbb-utóbb ki kell jönnie. Mégis, úgy érezte, képtelen újra látni ezeket az arcokat. Mióta visszajött a pegazusoktól, a laposföldiek leplezetlen gyűlölettel bámultak rá. A mindenki alól csupán egy kivétel volt. Helias.

     Simeon még mindig a szobájában ült. Tudta, hogy ezt nem csinálhatja örökké, és előbb-utóbb ki kell jönnie. Mégis, úgy érezte, képtelen újra látni ezeket az arcokat. Mióta visszajött a pegazusoktól, a laposföldiek leplezetlen gyűlölettel bámultak rá. A mindenki alól csupán egy kivétel volt. Helias. Helias, aki iránt Simeon már nem csak hálát, hanem szeretetet is érzett. Nem mintha Helias kimutatta volna, amit érez, de nem mutatott semmi ellenséges indulatot. És ha az ember nagyon odafigyelt, akkor még néhány kedves gesztust, mozdulatot is észrevehetett. Simeon sosem tudta, hogy Helias miért ilyen. Talán azért, mert fél a népétől, vagy valami más oka volt? Ki tudja. A lényeg a bizonyosság volt. Simeon tudta, hogy van egy ember (ha csak egy is), aki képes őt nem gyűlölni. És a szegény, keserű ifjú számára ez is csodaszámba ment. Simeon bizonyos szempontból éppen olyan volt, mint David, Lilian és Richie. Nem volt körülöttük senki, akiről példát vehettek volna és aki mintát állított volna eléjük. Valahogy mind túl korán nőttek föl. De ettől aztán mindannyiukban hiányérzet maradt. És - talán emiatt is - mindannyian megőrizték azt a képességüket, hogy gyerekek tudtak maradni sokkal később is. Ha kellett, képesek voltak egy gyermek fejével gondolkodni, és annak összes jótulajdonságával. Őszinteségével, egyszerűségével és lényeglátásával. De talán ezért is voltak később annyira túlérzékenyek.
     Mikor Simeon három (majdnem négy) éve elment, akkor azt hitték, örökre megszabadulnak tőle. Akkor még nem is őt hibáztatták, hiszen nem tehetett róla, hogy idekerült. Mikor elment, néhányan még szerencsét is kívántak neki, de persze csak magukban. Mindegy volt, mi lesz vele, csak ne jöjjön vissza. De persze ha mindegy, akkor inkább legyen jó, mintsem rossz. A fiú nem látszott igazán gonosznak, bár volt aki annak tartotta a sötét tekintete és sápadt arca miatt. Sötét tekintete volt, hiszen nem kapott ezektől az emberektől semmit, ami érték egy gyermek számára. Senki nem föltételezte, hogy vissza mer jönni.
     Most gyűlöletük már veszélyessé vált. De miért is ez a harag? Félig-meddig egymást heccelték és hergelték, de ez a gyűlölet itt is a félelemből fakadt. A laposföldiek látszólagos jókedvükkel palástolták a nyomort, hogy féregmódjára kell élniük, föld alatti üregekben. Hiába a szépen faragott kő, a gomba termesztés. Hiába mind. Nem tudtak alkalmazkodni, még a sokadik generáció után sem. Képtelenek voltak rá, de ezt soha senki nem vallotta be. Napfényre vágytak, esőre és fákra. Amikor ez a csecsemő ide érkezett egy férfivel, akkor felcsillant előttük a remény. Simeonban a megváltót látták. A messiást, aki megtöri majd a világuk átkát és ők fölmehetnek a felszínre. Aztán a harcos meghalt. A gyermek pedig csak egy gyermek volt. A laposföldiek leköpték saját magukat, mert képesek voltak meginogni önuralmukban, és hinni ebben a ronda és nyeszlett kisfiúban, aki nemhogy szeretné őket, hanem csak a tekintetével beszél, ám az bánattal és dühvel teli. A laposföldiek jobban el voltak keseredve, mint valaha. Úgy érezték magukat, mint a huszonöt évre ítélt rabok a börtönben, akiknek az utolsó két napon derül ki, hogy életfogytiglanra változtatták a büntetést. Majdnem beleőrültek ebbe a csalódásba és nézni is alig bírták a porban egyedül játszó gyereket, aki ideje nagy részét már egészen kicsi korában is a könyvtárban töltötte. Majdnem mindig ott volt. Heliassal, azzal a vén bolonddal együtt. Legszívesebben elpusztították volna, de ezt akkor sem tehették volna meg, ha egyébként rászánják magukat. A harcos, aki hozta, megtiltotta. Azt mondta, ha egy ujjal is hozzányúlnak, nagyon megkeserülik. A harcos - akinek akkor csak pár perc volt az életéből - megesküdött erre és csak utána volt képes meghalni.
     Simeon még egészen pici volt, mikor elvették tőle az ezüstláncot a kővel. Korolen vette el. Egy Korelen nevű asszony. Idős volt és ádázul gyűlölte Simeont. Azt a csöpp gyermeket hibáztatta mindenért és egyszer - álmában - leemelte a nyakáról a láncot és elrejtette. Volt, aki észre sem vette a kő eltűnését, és volt, akit teljesen hidegen hagyott. Ebből a kölyökből nem lesz megváltó. Se kővel - sem pedig anélkül. Volt, aki észrevette, és helyeselte. Így büntették Simeont a létéért, aki annyira fiatal volt, hogy később nem emlékezett semmire.
     Hát ezért jött vissza. Ha nem lopják el az amulettet, ami az övé, akkor tényleg megszabadulhattak volna tőle. Így viszont - c'est la vie - rákényszerítették, hogy visszajöjjön érte.
     Simeon a markába szorította a követ, amit egy hozzáerősített fémdarabka csatolt a lánchoz. Érezni vélte a feléje sugárzó erőt és ez büszkeséggel töltötte el.
     Ha a pegazusok nincsenek, akkor minden másképpen alakul. Persze, hogy másképp: akkor már nem élnék - mosolyodott el magában Simeon.
     Mikor elveszítette az eszméletét a hegyen, akkor a pegazusok jöttek le érte és vitték föl az ő országukba, ami, Simeon számára, paradicsomnak hatott. És - mily csoda - ezek a lények kedvesek voltak.
     Simeon - így visszagondolva - tőlük tanult mindent. Értékelni az életet, csodálni a fényt, szeretni a barátot, becsülni a családot és nem elveszteni soha a reményt. És ők mondták el a Sárkányfog szilánkok történetét és ők mondták, hogy vissza kell érte mennie. És ők tanították meg arra, ami nélkül most talán létezni sem tudna. Ők tanították meg a Művészet tanaira és eszméire. És persze a gyakorlati használatára. Simeon emlékezetében minden egyes kép friss volt és éles. Mindenre emlékezett.
     Emlékezett arra, hogy milyen csodálatos, halk és selymesen suhogó volt a nyelvük, melyet ő folyékonyan értett. Persze, hiszen Idegen. Rá is vonatkozik a sárkányok ősmágiája. És hogy hogyan „beszélte” ő is ezt a nyelvet, inkább gesztusaival és arcizmainak játékával, mint hangjával. Többnyire ők beszéltek hozzá. Simeon közöttük tanult meg sírni is.
     Emlékezett rá, hogy hogyan tanult meg bánni vele és kordában tartani a Művészetet. Persze, nem jutott el a tanulás végére - de nem érzett bűntudatot. Ezt kellett tennie.
     Művészet. A pegazusok szerint azért hívták így, mert - akárcsak a „közönséges” művészetet, ezt is csak a gondolkodó elme volt képes létrehozni és működtetni. Persze, a pegazusok nem a közönséges szót használták az előző összefüggésben. Egy olyan hangcsoport volt, amit Simeon képtelen volt lefordítani. A pegazusok szerint nem volt közönséges művészet, csak „sima” művészet, bár ez sem a megfelelő kifejezés.
     A szintén lefordíthatatlan nevű, pompázatos, szürke pegazus, aki a legtöbbet volt vele és a legtöbbet oktatta a Művészetre, ő volt az első közülük, akit meglátott. Ő volt a „mestere”, ahogy később visszagondolt rá.
     Nagyon gyorsan tanult. Talán azért, mert tényleg születése óta erre készült. És persze valamennyit tudott már a Művészet tanairól, hiszen Helias birodalmában, a könyvtárban azért volt pár ilyen tárgyú könyv.
     Az első évben szinte végig csak a meditációt, az „alfa állapotot” gyakorolta. Már az első héten elsajátította a technikát, de egy éven át foglalkozott a csiszolásával és azzal, hogy automatikusan menjen. Ami különös volt, hogy a pegazusok között nem voltak Művészek. Valamilyen mértékben mindannyian a Művészet használói voltak, és a mágia árnya lengte be egész földjüket és minden cselekedetüket. Simeon kezdettől tudta ezt. Csoda volt, hogy ebben a ritka levegőjű hegyen, amely jóval a felhők fölött van (és így védve van a viharok villámcsapásaitól is), hogyan kapnak elegendő oxigént. És persze ő maga, Simeon is végig a Művészet hatalma alatt állott. És az, hogy a szárnyak - legyenek bármily méretesek is - hogyan tudják felemelni a pegazusok roppant testét - ez szintén a Művészet jelenlétére utalt.
     Itt mindent az működtetett és Simeon, ha akarja, sem vonhatta volna ki magát alóla. Benne volt mindenben. A levegőben, a fűben, a szilvákban és a feketén csillogó hajában is.
     Csodálatos korszak volt, bár nem tökéletes. Simeont bánat töltötte el, amely annál nagyobb volt, minél tovább volt ott. Döbbenete óriási volt, mikor rájött, hogy honvágya van. Ez elképesztő volt számára, aki mindig gyűlölte az otthonát. Később úgy érezte a laposföldiek hiányoznak neki, nem a hely. De a laposföldiek?! Akik - mint kiderült - elvették tőle az egyetlen talizmánját is... ezek?!
     Mikor már két éve ott volt a pegazusoknál, akkor úgy érezte, rájött, mi hiányzik neki. Az emberi társaság. Simeon ebből a szempontból teljesen olyan volt, mint David. Egyszerre volt introvertált és extrovertált. Szüksége volt az emberi társaságra, de a magányra is. David viszont alighanem sokkalta rosszabbul viselt volna egy ilyen helyzetet, mint Simeon, aki egész eddigi életében hozzá volt szokva, hogy egyedül van. És persze ott állt támaszul a Művészet.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.