David úgy érezte, már egészen tompa a félelemtől. A sűrű lombkorona alig engedett át valamicske fényt, és ami leérkezett a földre, azt is elnyelte az a szürke, tejfölszerű köd, ami az egész erdőt uralta. Ahogy haladtak előre, úgy a köd megnyílt előttük, azonban mögöttük úgy záródott össze, mintha soha semmi nem zavarta volna meg egyhangú lebegését.

I.

     David úgy érezte, már egészen tompa a félelemtől. A sűrű lombkorona alig engedett át valamicske fényt, és ami leérkezett a földre, azt is elnyelte az a szürke, tejfölszerű köd, ami az egész erdőt uralta. Ahogy haladtak előre, úgy a köd megnyílt előttük, azonban mögöttük úgy záródott össze, mintha soha semmi nem zavarta volna meg egyhangú lebegését. David akart valamit mondani, hogy legalább magát megnyugtassa azzal, hogy hallja a saját szavait, de a levegő olyan nyomasztó volt, és az eső úgy verte a leveleket, hogy a báró meg se hallotta David elhaló nyöszörgését. Egy darabig valami ösvényfélét követtek, majd pont, amikor alábbhagyott az eső, egy tisztásra értek ki. David még mindig nagyon félt.
     Már egy jó órája gyalogoltak minden nyom nélkül, ígyhát fáradtan letelepedtek a tér szélén egy fa alá. Az idő csendes volt és fullasztó. Enyhén szitált az eső, csak a szél kezdett el erősen fújni. Ahogy ott ültek egy nagy fa tövében és hangtalanul reménykedtek, David valami halk nyikorgó hangot hallott. Ahogy felpillantott gondolataiból, látta, hogy a báró szintén hallotta a hangot, és most érzékeit megfeszítve fülelt, majd hirtelen felállt. David szinte ugyanakkor pattant föl, és egymás mellett haladva lassan elindultak a vonyító hang felé. David igazság szerint egyáltalán nem akart menni, de a lába vitte előre, a titokzatos hang irányába, mintha valami vonzotta volna. Nagyon félt. Piszkosul félt. Rettegett. Még soha, soha a büdös életben nem félt ennyire. A hang az erdőből jött, azonban semmit sem lehetett már látni, mert amíg a fa alatt pihentek, az ég újból beborult, szinte teljesen elsötétült, és az eső is egyre hevesebben esett. Most már David ment elől, remegő léptekkel haladt a sötéten fölébe boruló fák alatt. Hirtelen fényes villanás világította be az eget, majd iszonyatos dördülés reszkette meg az erdőt. A villámok vadul csapkodták az ősöreg erdőt, az eső most már teljes erejéből ömlött. A vonyítás egyre erősebben hallatszott. David rémülten tört előre a hang irányába, majd hirtelen a közvetlen közeléből hallotta a nyikorgást. Egy hatalmas öreg fa állta el az útját, az hajladozott sírva a szélben, mintha sok ezer kárhozott lélek üvöltött volna vékony hangon a szélben. Lassan a báró is odaért David mellé, aki remegve állt a vénséges fa előtt, amikor valami hirtelen megérintette a vállát. David hátranézett, de nem volt ott senki, hiába meresztgette a szemét a sötétbe. Ismét elfogta a rettegés, amikor valami megint megérintette, de most a fejét. David lassan, nagyon lassan rémülettel telve fölemelte a fejét, és akkor egy villámcsapás fényében megpillantotta a felakasztott testet. Hangosan fölkiáltott rémületében, ahogy meglátta a pillanatnyi fényben a férfi fönnakadt szemeit, kilógó, szederjes nyelvét, és az óriási hollót, ami a hulla vállán állva nézett le rá fekete szemeivel. Lenyűgözte a holló - ha az volt - mérete. Még sohasem látott ekkora példányt. Ahogy belegondolt, lehet, hogy soha nem látott még hollót. Lehet, hogy ez a látószög tette, vagy tényleg a madár volt nagy, de nagyon nagy volt. Ekkor meghallotta maga mellől a báró halk hangját :
     - Mi az isten folyik itt?!!
     - Ki... ki volt ez? - kérdezte David, aki nem bírta levenni szemét a szélben lassan forgó, imbolygó és már enyhén rothadó, bűzlő holttestről.
     - A Marbes fiú. Az övé volt a hintó. - válaszolt komoran a báró. - Bár már egyáltalán nem hasonlít arra, akit én ismertem.
     Végignézett a fölakasztott testen, szétázott ruháin, majd a holló szemébe nézett, és gyorsan megfordult, hogy elmenjen. David remegve nézett föl a hollóra, s nagyokat nyelt. Érezte, hogy a gyomra kavarog. Az rezzenéstelenül pillantott le rá. Egy végtelen hosszúnak tűnő pillanatig így nézték egymást, majd David egy hirtelen mozdulattal a madár felé csapott, mire az váratlanul hangosan felkárogott. David ereiben megfagyott a vér, ahogy a hangot hallotta, majd látta amint a madár kitárja szárnyait, és lassan felemelkedik az égbolt fekete háttere előtt. Mindez egy pillanat alatt történt, és amikor a báró meghallotta a hangot, azonnal hátrafordult. Amint meglátta, mit tett David, dühösen ráüvöltött:
     - Mit csináltál te szerencsétlen?! Miért kergetted el?!! - haragja hirtelen rémületbe csapott át - Azonnal tűnjünk el innen!! - kiáltotta rémülten a szelet túharsogva, és már rohant is vissza, ahonnan jöttek. Davidet elöntötte a bűntudat a báró szavaival. De még ez az érzés sem volt nagyobb, mint az egyre fokozódó rémülete. Egy pillanatig ott állt a hulla alatt a zuhogó esőben, nézve ahogy a báró sziluettje eltűnik, majd hirtelen beléhasított a felismerés, hogy ő most egy sötét erdő közepén egy hulla alatt áll teljesen egyedül. Mint a rugó, úgy pattant előre, és minden erejét megfeszítve rohant a báró után.      Iszonyúan félt, szinte érezte, ahogy a sötét árnyak megsűrűsödnek mögötte, és a nyomába szegődnek. Üvöltve robbant ki a tisztásra, majd az ösvényre ráfordulva újból beszáguldott az erdőbe. Téboly. Érezte a tébollyal határos rettegést. Már hallotta maga mögött a csörtető rémeket, a patás lábak dübörgő hangját a süvöltő szélben. Nem nézett hátra, mert félt, hogy meglátja maga mögött az éjfekete pofákból kivillanó démoni szemeket, rémülten, a félelemtől ordítva rohant az utána markolászó sötét, erős ágak alatt. Az eső az arcába csapott, és a szél is marta, de nem mert megállni, utolsó erőtartalékait is felemésztve rohant, csak rohant, át az erdőn. Aztán hirtelen elvágódott egy alattomos gyökérben. Arcába fröccsent a mocskos, csomós sár, ahogy egy tócsába zuhant. David el sem merte gondolni, mik lehettek azok a göbök a latyakban. Túlfeszített agya majd szétrepedt a fejében. Úgy érezte, a sár mozog, él és belemászik a szájába és az orrlyukába. Vagy talán nem a sár, hanem a benne lévő valamik? Köhögni kezdett az undortól, de amint az őt követő sötét árnyak suhanását érezni vélte, ismét fölüvöltött, mint oly sokadszorra ezen a napon. A rémülettől se látott, se hallott. Torkából hörgő köhögés tört föl. Ott feküdt remegve a sárban, a borzongás hideg hullámokban tört rá, várta, hogy az őt követő szörnyek rávessék magukat. Azonban nem történt semmi. David lelki szemeivel már látni vélte, hogy a démonok itt az erdő közepén körbeállják, és őt nézik. Lassan, a rémületét valamiképp legyőzve fölemelte sáros fejét - a haja a koponyájához tapadt -, és körbenézett. Nem látott semmit, csak a sötét, széltől hajladozó fákat, amik körbevették. Óvatosan körülnézett, de sehol semmi nem mozdult. Lassan, szinte bizakodva elindult az úton, már-már kezdte elhitetni magával, hogy képzelődött. Ám ekkor reccsenő hang ütötte meg a fülét. Megtorpant. Hirtelen újból hallotta a hangot, most azonban közelebbről. Lassan gyorsított léptein. Hallotta, hogy a zaj ütemesen ismétlődni kezd, mintha lépések lennének. Egyre gyorsabban ment, a zaj is gyorsult, felzárkózott mögé. David ekkor teljes erejéből futásnak eredt. Nem nézett hátra, most már biztosan tudta, hogy valami követi. A rémület új erőt adott neki, kezeivel vadul kaszálva rohant előre, a zuhogó esőn és a sivító szélen keresztül is hallotta az őt követő dobogást. Lihegést azonban nem hallott, pedig a könyvekben és a horrorokban ez is mindig párosult az üldözéshez. Ám ez a csönd, amely szinte azt rikoltotta, hogy "én nem fáradok, vigyázz", még ijesztőbb volt. Végre meglátta maga előtt az erdő egy résén az út világos sávját, rajta a kocsi sötét és baljóslatú volta ellenére is meneküléssel kecsegtető sziluettjét. Hangosan ordítva vágódott ki az erdőből, és a kocsi felé száguldott. Látta, hogy egy alak a kocsi mellett áll, és vadul integet, egy másik pedig a bakon ül, és egy T alakú tárggyal babrál. Ekkor látta meg szeme sarkából, hogy egy nagy árny robban ki az erdőből, nagyjából ott, ahol ő is. A lény megpillantása ha lehet, még nagyobb rémülettel töltötte el Davidet, minden izmát megfeszítve rohant tovább az életéért, volt vagy húsz lépés előnye. Látta, hogy az integető báró beugrik a kocsiba, míg a bakon ülő Umps hirtelen föláll, és fölemeli a kezében tartott tárgyat, majd Davidre emeli azt. David meghallotta végre a báró sürgető hangját:
- Fuss ember!!! Siess!!! NE NÉZZ HÁTRA!!! - hallatszott a kétségbeesett üvöltözés. David érezte, hogy az üldözője egyre közelebb van, de már alig bírta levegővel, amikor is egyszerre több dolog történt.

II.

     Irtóztatóan mély ordítás reszkettette meg a levegőt, egy halk, szinte csak valamiféle hatodik érzékkel hallható pendülés hallatszott, és David érezte, hogy valami süvítve száguld el a feje mellett a kocsi irányából, majd tompán csapódik bele a mögötte vágtató, lüktető éjsötét testbe. David hallotta, hogy a lépések elhalnak mögötte, de nem állt meg, ekkor már csak pár lépésre volt a kocsitól, és végül egy nagy ugrással bevetődött a nyitott ajtón. Ekkor a kocsi egy durva rántással megugrott, és iszonyú sebességgel száguldott el az úton. David vadul lihegett, kapkodta a levegőt, ahogy a báró fölsegítette az egyik ülésre.
     - Mi.....Mi az isten volt Ez?!! - hörögte David.
     - Nem tudom fiam, ne gondolj rá - ettől csak még inkább rágondolt - remélem, hogy nem fogjuk többé látni... - David helyeslően bólogatott, és remélte, hogy Umps nyílvesszője leterítette a rémet...
     Pedig ha kinézett volna, láthatta volna a hatalmas árnyat, amint egy villám fényében fölegyenesedik, majd lassan, hangtalanul és látszólag lomhán futni kezd a kocsi után. Volt benne valami iszonytatóan sunyi és alamuszi. A mozgása és a színe (nem is volt színe) mind valami rejtőzködő, semmilyen erkölcsöt nem tisztelő lényre utaltak. A Valami pedig csak futott.
     Miután David kicsit kipihente magát, fölmérte a helyzetet. Először is két dolog szúrt szemet neki: honnan került elő Umps, és hogyhogy működik a kocsi? Azonban a báró megelőzte, és mielőtt feltehette volna kérdéseit, már választ is kapott rájuk.
     - Mikor kirohantam az erdőből - kezdte a báró komor arccal - Umps már itt várt rám, kezében a kész kerékkel, és miközben gyorsan felraktuk a tengelyre, elmondta, hogy ő is megtalálta a Marbes-hintót, és kiszedett belőle egy küllőt. Azonban vissza már nem tudott jönni, mert amikor el akart indulni az út felé, érezte, látta, hogy valami elállja az ösvényt. Valami... nagy árnyék. Nem mert elmenni mellette, mert olyan... félelmetes volt, ígyhát kénytelen volt kerülő úton kijutni az útra. Ezért vártunk rá oly sokat. És miközben mi az erdőben jártunk, ő beillesztette a küllőt, és arra várt, hogy visszatérjünk, hogy majd a kereket is felrakhassuk a tengelyre.
     David még mindig maga elé bámulva emésztette a hallottakat. Aztán hirtelen föleszmélve megkérdezte:
     - Akkor most hova megyünk?
     - A fogadóba, ami a két város között van..... - válaszolt a báró, de még halkan, hogy az üvöltő szél elnyomja, hozzátette - .....ha van.....
     Így száguldottak a szakadatlanul, rendületlenül, szinte dacosan zuhogó esőben, Umps vadul csapkodta a lovakat, de mintha az eső és a sár mellett a szél is akadályozni akarná őket.
     Mindig szemből fújt.

III.

     Aztán pár óra múlva előtűnt a nap, amint lassan vörösarany színben haladt lefelé pályáján, és előbukkant a felhőtakaró alatt, ahogy még annál is mélyebbre bukott. Daviden ismét úrrá lett a félelem, ahogy a nap eltűnt, és a sötétség egyre inkább uralma alá hajtotta a földeket. Úgy tűnt, a nappal együtt a remény is odavész, hogy megtalálják a Fogadót. David már csak így hívta magában. Így haladtak még vagy egy óráig, David már lemondott minden reményéről, és teljesen kétségbeesett, amikor Umps hátra kiáltott:
     - Uram, fényt látok a távolban az út mentén.
     A báró és David szinte egyszerre kapták föl a fejüket. Ez egészen úgy hangzott, mint egy gályán a "Föld, Föld a láthatáron!!" kiáltás.
     - Lehetséges lenne? Minden mese igazat szólt? - suttogta maga elé átszellemülten, de elégedetten - mint aki "tudta előre", a báró
     - Hajts, Umps, hajts!!!
     David izgatottan lesett ki a kocsi ablakán, remélve, hogy megpillantja a titokzatos épületet, de csak egy pici fényfoltot látott a távolban. Mindenesetre visszatért önbizalma, és kinyitotta azt a kis ablakot, amin keresztül az utas beszélhet a kocsissal.
     - Mikor érünk oda? - kiáltott ki Umpsnak.
     - Nagyjából, mire teljesen sötét lesz - érkezett a válasz.
     David csak pár perccel később jött rá, ahogy egy kicsit belegondolt, miért kapott ilyen furcsa választ. Nyilvánvalóan nem szívesen használják az óra fogalmát. Azért ő magában kikalkulálta, hogy az út nem lehet sokkal hosszabb fél óránál. És valóban, mikor fél óra múltán kinézett, már látta, hogy a fény egy domb mögül világlik. Most már a báró is az ablakon kifelé nézve várta a Fogadót. Egyre jobban izgultak, miközben fölhajtottak a dombra, hogy vajon mit fognak látni, ha megérkeznek. David és a báró elképzelte a jó meleg fürdőt, a vacsorát, ropogó tüzet a kandallóban, meleg ágyat... A lovak nehezen bírták a hosszú vágta után az emelkedőt, de azért húzták a kocsit. Végül lassan, nagyon lassan fölértek a meredek domb tetejére, és amit láttak, valamennyiük elképzeléseit fölülmúlta.
     A Fogadó lángokban állt. Vörös, gyilkos tűz emésztette falait, tetőzete már beomlott. Ahogy bent is tombolt a tűz, úgy tűnt, mintha még mindig alakok ülnének a lángoló asztaloknál. Lassan a környező fák is lángra kaptak, tüzes koronaként ölelve az izzó házat.
     - Mi folyik itt??!!!! - üvöltött a báró - Ez volt minden reményünk!! Sose érjük el Farxot!!
     David szóhoz sem tudott jutni. Egy pillanattal ezelőtt még vidáman reménykedett, most azonban a sírás fojtogatta. Egy pillanat alatt szertefoszlott a Fogadó és Rivendell között húzott kapcsolat. Eddig még nem tudta, milyen a teljes reménytelenség. Umpsra nézett, aki szótlanul ült a bakon.
     David ezekben a pillanatokban nem akart hazajutni. Nem érdekelte a Föld. Nem érdekelte Lilian, Richie, Steven, még Kate Palmer sem. David nyugalmat akart és magyarázatot. De a béke fontosabb lett volna. A báró kétségbeesése annyira riasztó volt, hogy dühöt ébresztett Davidben, aki legszívesebben beszólt volna a bárónak, holott az eszével tudta, nincs igaza.
     Lassan lehajtottak a ház elé. A báró kiszállt a kocsiból, és megállt a ház előtt. Szája hangtalanul mozgott, David nem értette mit mond. Lassan ő is kilépett a földre. Nézte, ahogy a báró a lángoló épület előtt áll, a lángok mintha felé kaptak volna. Úgy tűnt, mintha a báró is a tűz közepén állna. Aztán ahogy körülnézett, szeme megakadt egy üszkös testen. Undorodva fordult el a szénné égett hullától, majdnem elhányta magát.
     Óvatosan, szinte lelketlenül körülnéztek a ház mellett, de sehol sem találtak élőre utaló nyomot. Umps közben megetette, itatta a szörnyen festő, fáradt lovakat. Már éppen neki álltak volna tábort verni, hogy itt éjszakázzanak, amikor az elemek tombolása közben Umps váratlanul csöndre intette a többieket. Egy darabig fülelt, majd hirtelen hangosan kiabálni kezdett:
     - Be a kocsiba ! Mindenki ! AZONNAL !!!
     David és a báró nem tudta mire vélni a dolgot, ám ekkor egy mély bömbölés hallatszott, ami lassan átment félelmetes dobhártyarepesztő ordítássá, végül hátborzongató ugatással halt el. A domb tetején megjelent a démon.
     David eszelős módjára vetődött a kocsiba, a báró követte, Umps pedig, aki már a bakon ült, a fáradt, gyöngyöző izzadtságú lovak közé csapott.
     Mindez olyan volt David számára, mintha csak álmodna. Úgy érezte, ez nem lehet valóság. Ilyenek csak a horrorfilmekben vagy a rémregényekben vannak. Ugyanakkor tudta, hogy tényleg megtörténik vele mindez. Egyszer Richie-vel sikerült megfogniuk a valóság és a regények teremtette világ közti különbséget. Tizenegy évesek lehettek, amikor egy kötelező osztálykiránduláson vettek részt. Az osztály vagány krémje (a Faszfejek, ahogy David is Richie maguk közt emlegették őket) bevonult a busz végébe és ott csinálták a banzájt. David és Richie előreszorult, ami a kísérőtanárok miatt volt egy kicsit kellemetlen, ha nem figyeltek eléggé és hangosabban beszéltek a kelleténél. Mindenféléről beszélgettek, mikor aztán kikötöttek a Pink Floydnál, amiért (főleg a film hatására) mindketten szenvedélyesen rajongtak. Éppen azt boncolgatták, hogy mit jelenthet A FAL befejezése. Mivel belemelegedtek, túl hangosan kezdtek beszélni. Naná, hogy nyelvtantanárnőjük, a szemüveges, középen elválasztott hajú, fiatal és nagyon ellenszenves Mrs. Johnson, aki meg volt róla győződve, hogy nála jobban senki sem járatos a gyermeklélektanban, hátrafordult. Talán éppen azért, mert számára olyannyira egyszerűek volt a kölykök lelkivilága, nagyon lenézte őket. Abban a hitben élt, hogy ezt ők nem veszik észre. És itt már kialakult az ördögi kör. Mrs. Johnsont többek közt azért utálták a gyerekek, mert mindenbe beleütötte az orrát és mindent leegyszerűsített. Nos, történetesen Mrs. Johnson is rajongott a Pink Floydért (legalábbis ezt állította). Mikor meghallotta, hogy az a két kis hülye is arról beszélt, meglepődve odafordult, aztán gyorsan felöltötte a bűbájos tanító néni mosolyát.
     - Szóval szeretitek a Pink Floydot? - Richie és David kissé gyanakodva - na basszus, megint túl hangosak voltunk - bólogattak.
     - No, és melyik a kedvenc számotok?
     - Hát... Nincs egy konkrét... - motyogták ösztönösen, hogy nehogy egy apróságot is megtudjon tőlük az asszony. Nem akartak semmit kiadni. A nő el is fordult. És csak ekkor jutott eszükbe! Ó, a rohadt életbe. Úgy érezték életük legnagyobb hibáját követték el. És ilyen nincs! Ekkor fogalmazták meg, hogy az élet rohadt, az isten rohadt, hogy nem engedte, hogy ez összejöjjön, ahogy egy regényben lett volna. Egy jó kis könyvben ugyanis a válasz így hangzott volna:
     - Teacher, leave the kids alone.
     David megrázta a fejét. Nem ez az alkalmas időpont az emlékezésre, főleg nem az ilyen pocsék és bosszantóan elkeserítő emlékek előhozására. De akkor is, mindig lemaradtak. Mert az valóság volt.
     Ez a Valóság.
     A lovak vadul megugrottak, magukkal rántva a kocsit, éppen akkor, mikor a szörny leviharzott a dombról. Megkezdődött a hajsza.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.