I.
Richie-nek és Liliannek már borzasztóan elege volt. Eddig semmi érdemlegeset nem találtak és a fánkokat is mind befalták már. Lilian próbált emlékezni. Richie-re nézett, akin látszott, hogy majd leragad a szeme az álmosságtól. Ami igaz az igaz: egyikük sem aludt ezen az éjszakán.
- Figyelj Richie! - Richie rápillantott.
- Igen?
- Aludj, ez így nem megy. Ha találok valamit, felébresztelek - Richie szeme most olyan volt, mint egy hálás spánielé. Csak a formaság miatt kérdezte:
- De biztos nem baj?
- Őszintén szólva igenis baj, de amíg alszol, legalább lesz alkalmam elnyisszantani a torkodat, hogy megkaparintsam a pénzt - közölte Lilian faarccal, tudatában, hogy már annyira fáradt, hogy kimond mindenféle bugyuta, humor nélküli gondolatot, mire Richie vigyorogva:
- Milyen pénzt?
- Jóccakkát, Richie! - vigyorgott vissza Lilian, pedig reggel kilenc volt.
II.
Mikor Nagymama meghalt, a családnak nem volt szüksége a végrendeletére. Steven volt az abszolút kedvenc. Nem mintha Nagymama nem szerette volna a saját gyerekeit, Mamát és Steven apját, George-ot, de ők - ahogy fokozatosan fölnőttek és függetlenedtek - egyre kevésbé törődtek Nagymamával. Nagymama nem haragudott rájuk. Okos asszonynak tartották és ő is okos asszonynak tartotta magát. Azt mondta: így van ez jól, ez az élet rendje. De magában azért neheztelt egy kicsit. Az unokák kárpótolták. És persze mindenek előtt az első unoka: Steven.
Steven nem járt bölcsödébe, és óvodába is csak két évig. Beteges kölyök volt, de nem ez volt a baj. Steven négy napig járt bölcsödébe, s mivel végigzokogta ezt az időszakot, Nagymama kiállt érte. Két napon át győzködte egyfolytában George-ot, aki végül beadta a derekát. George érvei a körül összpontosultak, hogy Stevennek "meg kell tudnia, hogy milyen a közösség" és "találkoznia kell a korosztályabeliekkel" stb. Igazából viszont örült, hogy így alakult a dolog. Nagymama megbízható volt és jó gyereknevelő (azonkívül ingyen is volt, de ezt az előnyt George magának sem vallotta be). Azt viszont egyikük sem sejtette, hogy mitől menekült meg Steven egy életre. Ruth Stacker, a mézesmázos bölcsivezető néni ugyanis valójában enyhén pszichopata volt és ilyen irányú hajlamait a Ultra Pampers boyt és girlt viselő alanyokon vezette le. Ruth masszív nő volt, nagy mellei mintha betonból lett volna, szőkére festett haja mindig kontyban. Általában bő, vászon kertésznadrágot viselt, sok zsebbel. Nem festette magát, csak a száját rúzsozta. A pici Steven rettegett tőle.
Ha délután - a megadott időpontban, amikor a gyerkőcökért jönni lehetett - szülő érkezett, a gyerekekkel látszólag semmi gond nem volt. Kicsit ugyan hallgatagabbak voltak, mint otthon, talán nem is mosolyogtak annyira, de mindenesetre fegyelmezetten üldögéltek apró kezükkel Play-doh gyurmát nyomogatva és színesre festett fakockákat rakosgatva.
A szülők persze nem tudták, mi folyhat ott délelőtt. A babák pedig nem tudtak beszélni, de ha tudtak volna, akkor sem hisz nekik senki. Azon kívül a porontyok azt hitték - már amennyire egy ekkora gyerek gondolkodni tud -, hogy ez így normális.
A kicsinyek nagy szerencséje pedig az volt, hogy Ruth a maga módján szerette a kisgyerekeket. Ő a felnőtteket gyűlölte. Azt gondolta, a kisgyerekek jók, csak a nevelés teszi őket gonosszá.
Ruth mindent megtett azért, hogy a gyerekek fegyelmet tanuljanak és szabályokat. Ruth szerint a szabályok és törvények foglalják keretbe és adják meg a vázát ennek a világnak. Ami visszatartotta, az az volt, hogy tudta, ha keményebb eszközöket használ, a szülők észrevehetik.
Szabály volt az is, hogy reggelinél meg kell inni a tejet. Mindenkinek. Az összest. Olyan nem létezett, hogy valaki otthagyta, egész egyszerűen azért, mert aki nem itta meg magától, annak szétfeszítette aprócska kis állkapcsát és beleöntötte.
Sok szabály volt. Steven mindettől megmenekült, mert olyan szülei voltak, akik kivették a negyedik napon azért, mert sírt. De bizony sok gyermek sínylette meg Ruth kezeléseit.
Steven azonban Nagymamánál töltötte ezt az időszakot - és ezzel mindenki jól járt. Nagymama kétségkívül jól nevelte Stevent és jól vigyázott rá. Nem esett bele a nagyszülők két örök hibájába: nem tömte a leghízlalóbb ételek tömkelegével és nem affektált, amikor hozzá beszélt.
Mindenkinek jót tett ez a két év. Mikor Steven három éves lett - és ekkor már folyékonyan beszélt - tüdőgyulladást kapott. Senki sem tudta, miért és hogyan történt, de Steven hőemelkedéséről és megállíthatatlannak látszó köhögéséről nem torokgyulladás derült ki.
Stevennek csak halovány képei voltak arról a kórházban töltött két hónapról. Utána viszont - amikor kiengedték decemberben - még mindig borzasztóan gyenge volt. George és felesége, Becka dolgoztak, nem tudtak volna egész nap vigyázni rá és óvodába sem merték küldeni. Így aztán mi maradt? Megint Nagymamánál töltötte napjai nagy részét. Nagymama imádta Stevent, ezt mindenki tudta. És imádata soha nem csillapodott. Steven pedig szinte jobban kötődött hozzá, mint a saját anyjához - bár ezt magának sem vallotta volna be.
Mikor Nagymama meghalt, Steven örökölte a személyes holmijainak nagy részét. A család már akkor tisztában volt ezzel, mikor még nem találták meg Nagymama végrendeletét az ágya melletti IKEA éjjeliszekrény fiókjában néhány verseskötet, egy régi Biblia és zsírfoltos fénykép társaságában.
Steven pár dolgot (pl. bútorokat, néhány könyvet) elajándékozott, de semmit nem dobott ki. Legalábbis még nem. Volt egy nagy karton doboz, amiben a papírok és egyéb iratok, levelezések voltak. Amíg gyásza erőteljes volt, azért nem olvasott bele, mert félt a bánattól és Nagymama emlékétől. Később azonban más okok miatt. Ahogy Richie és Lilian is láthatta, a doboz jó pár levelezés felét tartalmazta. Felét, mert csak azok voltak itt, amiket Nagymama kapott, de az ő válaszai - amik talán fontosabbak lettek volna - logikus módon nem voltak itt. Steven beleolvasott pár levélbe, amiket Nagymama idős barátnői vetettek papírra Parker töltőtollal és kissé reszketős kézzel, ámde szép, rendezett írással. Borzasztóan unalmasak voltak! Steven nem hajította ki az egész dobozt, azzal hitegette magát, hogy úgysincs semmi köze azokhoz a levelekhez, azért nem olvassa őket. De amikor költözött, hurcolta magával az egész óriási dobozt, maga sem tudta miért. Hacsak nem azért, hogy Nagymama megnyugtató aurájának egy darabját érezze a közelében.
III.
Lilian - kezében egy fényképalbummal - az alvó Richie-t figyelte. Richie szuszogása már-már horkolásnak is beillett volna.
Lilian kezdte föladni. Eddig semmit nem találtak David adoptációjával kapcsolatban. Pedig ez lett volna az egyetlen nyom, amin elindulhatnak.
Lilian most sem bírta ép ésszel fölmérni a történteket. Addig rendben, hogy miután Richie két napja (még csak két napja!) fölhívta Mackó háza elől, elment. Emlékezett, hogy aggódott ugyan, de nem számított semmi...olyanra. Előtte volt, ahogy előhúzza Mackó kulcsának ikertestvérét és Duracell nyuszis kulcstartóval együtt. Hallani vélte a kulcszörgést. Látni vélte, ahogy az ajtó kitárul enyhén nyikorogva, mint valami vacak horrorfimben, amiket az autós mozikban nyomatnak. Néma csönd volt, mikor hirtelen...
IV.
...Peter fölcsipogott. Lilian idegességében is elmosolyodott. Megköszörülte a torkát, majd hangosan szólongatni kezdte Mackót.
- Mackó! Maa-ackó! Macko-ó!
A lakásban első látszatra minden rendben volt. Rendetlenség persze, de ez még "rendben" volt. Peter kissé csalódottan, hogy nem gazdája, de örvendezve, hogy ismerősök jöttek, pittyegett. A földön hat kép feküdt. Lázas színkavalkád volt rajtuk, ábrák, vonalak, logika nélküli zűrzavar. Mindnek volt egy uralkodó színárnyalata. Az első sötét kékes-zöld, a második olyan, mint a naplemente pirosa, a hatodik szürke, mint a galamb begye. Lilian nem tulajdonított nekik nagy jelentőséget. Richie viszont érdeklődve figyelte őket. Valahogy - David eddigi képeivel ellentétben - erő volt bennük. Szinte mintha mozogtak volna. Mikor Richie Lilianre nézett, látta a lányon a félelmet.
- Richie, mikor beszéltél utoljára Daviddal? - Davidet mondott Mackó helyett és ebből is látszott, hogy komolyan aggódik.
- Lássuk csak... Ahogy mondtam a telefonba is: három napja találkoztam vele utoljára és azóta nem vette föl a telefont, pedig többször próbáltam hívni. Ma milyen nap van?
- Péntek...
- Péntek, persze. Szóval kedden voltam Davidnél. Kicsit zavart volt, de egyébként semmi különös - nézett Richie Lilianre és ő nézett ki zavartnak.
Az elkövetkező fél órát az aprócska konyhában, telefonálással töltötték. Illetve főleg Lilian beszélt, Richie pedig a telefonkönyvet lapozgatta. Felhívták Hugót, aki éppen zuhanyzott, Stevent, aki nem volt otthon és - elég reménytelenül - Davidnek azt a pár egyetemi évfolyamtársát, akivel jóban volt. Nem értették, mi történhetett.
Ott töprengtek a konyhában, mikor Richie úgy döntött, körülnéz még egyszer a nagyszobában, hátha talál valamit, amiből kiindulhatnak, hogy mi történhetett Mackóval.
Mikor tehát Richie gondterhelten besétált a szobába, Peter rögtön ráröpült a fiú szőke fejbúbjára. Ezt Peter csak három emberrel szokta megcsinálni, Richie-vel, Mackóval és Liliannel. Richie elmosolyodott. Óvatosan, lassan mozgatva a kezét leemelte a papagájt a fejéről és az arca elé emelte. Peter félrehajtotta a szemét és kismacska doromboláshoz hasonló búgó, purrogó hangokat adott ki. Mackó sosem tudta megtanítani, hogy emberi szavakat mondjon, de nem is nagyon erőltette. A madár az madár, az ember meg ember - mondta elmésen. Így is olyan műnek érezte, hogy egy Ausztráliából származó madárka egy nagyvárosi lakás negyedik emeletén éljen egy lakásban. Peter nem volt idevaló, de David nagyon szerette.
Kiskölyökkorukban persze mindketten - Richie és David is - borzasztóan szerettek volna egy kiskutyát. David szülei, Mama és Papa még csak megengedték volna (Richie apjával ellentétben, aki a hosszas érvelésekre is csak egy reakciót tudott: nem), de hát egy kutyus nem a városba való. És ez még csak az egyik fele a dolognak. A másik az, hogy nem egy iskolás gyereknek, aki napi nyolc órát van távol, amíg a szerencsétlen eb halálra unja magát minden egyes nap. Szóval - bár mindketten rajongtak a kutyákért - egyiküknek sem volt. Az pedig, hogy David kapott ajándékba egy madarat, remek átmeneti megoldás volt. Richie elmosolyodott. Mackó tizenhetedik születésnapjára vette neki Petert, oviskori példaképükről, Peter Panről elkeresztelve. Emlékezett, hogy már egy hónappal David születésnapja előtt megkérte Liliant, szerezze meg az engedélyt Mamától, amit Lilian három heti lassú rábeszéléssel el is ért. Richie szélesen mosolygott arra az emlékre, ahogy David meglátta a fióka Petert, amint az gyanakvóan pislog rá.
- A világ legkirályabb ajándéka voltál, Peter - közölte Richie a sárga tollait tisztogató madárral. S vajon hol van most a gazdi? Hol lehet, Peter?
Richie - kezén tartva a Petert - odalépdelt a képekhez. Valami nem stimmelt. Valami átkozottul nem stimmelt. A képek...Az első világoskék, közepén tojás alakú sötétebb folttal. A második piros. De... ez nem ilyen volt! Ez nem ilyen volt.
- Li..Lilian. Lilian... - nyökögte reszelős, rekedt hangon. Kibotladozott a konyhába.
- Lilian! - Lilian fölpillantott töprengéséből.
- Mi van?
- Gyere - közölte lényegretörően Richie és karjánál megragadva húzta kifele a meglepett Liliant, aki azt hitte, Richie egy ágy alá vagy szekrénybe rejtett hullát fog mutatni neki. Megdöbbenése ennél is nagyobb volt. A hat képen éjsötét betűk formálódtak, melyek mintha csak lyukak lettek volna egy másik világ űrjébe. Richie és Lilian némán formálták ajkukkal a szót.
I D E G E N
Hirtelen mindketten (mindhárman - szólna közbe megrovóan David) úgy érezték, a levegő kezd fullasztóvá válni. Lilian az ajtóhoz rohant, feltépte a kilincset és félig kizuhant a lépcsőházba. Richie a zavartalan papagájjal a kezén utána. Úgy egy percig szuszogtak. Richie Lilianre nézett.
- Visszamenjünk?
- Muszáj lesz - mondta Lilian különös arckifejezéssel az arcán.
A szobában látszólag minden rendben volt. A képek sem "fénylettek" már. A felirat fekete betűi is mattok voltak, nem világítottak olyan elementáris erővel, mint előtte. Richie és Lilian egymásra néztek, majd a feliratra: I D E G E N. Richie ment oda előbb a festményekhez. Letérdelt és tenyerét lassan a kép fölé emelte, majd hirtelen rátette. Semmi. Kifújta a levegőt és megint Lilianre nézett. Lilian látta, hogy Richie szeme furcsán csillog, de nem tudta elképzelni, mi folyhat most benne. Lilian végül elmosolyodott. Nem tudta feldolgozni ezt és megérteni, mit jelenthet. Richie csalás után kutatva megfordította a képet, hátha csak valami trükk. Semmit sem talált.
Ilyen tanácstalanok még sosem voltak.
Richie-nek és Liliannek már borzasztóan elege volt. Eddig semmi érdemlegeset nem találtak és a fánkokat is mind befalták már. Lilian próbált emlékezni. Richie-re nézett, akin látszott, hogy majd leragad a szeme az álmosságtól. Ami igaz az igaz: egyikük sem aludt ezen az éjszakán.
Tetszett a cikk?



