nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;Végül csak másnap délben indultak el a városból, illetve - ahogy David nevezte, látván a báró hozzáállását, a "rejtekhelyükről". Miután Umps megetette és befogta a lovakat, két egészséges, jól táplált csődört, a báró és David beszálltak a kocsiba. David roppantul örült, hogy ilyen egyszerű módját választották az utazásnak, bár később komolyan elgondolkodott arról, nem lett volna-e jobb, ha mégis csak a lovat választja, mert az talán mégsem ráz annyira...

nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;Végül csak másnap délben indultak el a városból, illetve - ahogy David nevezte, látván a báró hozzáállását, a "rejtekhelyükről". Miután Umps megetette és befogta a lovakat, két egészséges, jól táplált csődört, a báró és David beszálltak a kocsiba. David roppantul örült, hogy ilyen egyszerű módját választották az utazásnak, bár később komolyan elgondolkodott arról, nem lett volna-e jobb, ha mégis csak a lovat választja, mert az talán mégsem ráz annyira... Igazából persze örült. David nem tudta, Umps hajtja ügyetlenül a lovakat, az út göröngyös vagy pedig minden lovas kocsi így szokott rázkódni.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;Az első pár órában mindenféle érdektelen dolgokról beszélgettek. Érdektelen lett volna talán akkor, ha nem két ennyire külön világban élő ember társalog. Így viszont még a legjelentéktelenebb dolgok, mint egymás kedvenc étele vagy a leggyakoribb keresztnevek témája is csillogóan érdekes lett mindkét fél számára. Nyugalmasan, bár sebesen utaztak (David egy-egy zökkenésnél már-már azt hitte, a kocsi ripityára törik a köveken), és amikor David a sok zötykölődés után végre rákérdezett, hogy mire föl ez a nagy sietség, a báró azt felelte, hogy mivel a rendes lovaglósebességnél így jóval lassabban haladnak, könnyen lehet, hogy utolérik őket a város irányából közelítő rettenetesen baljóslatú esőfelhők, amely esetben lehetetlenné válik az út további igénybevétele. Nem tudta miért, de David eleinte örült a felhőknek. Szerette azt az eső előtti szagot, pedig egyértelmű volt, hogy ez most nem sok jót jelent nekik. A felhőkről mindig Richie jutott eszébe, ahogy a felhőket fejtették (akkoriban már cigarettáztak is). (Szerettek fekve cigarettázni.) (Davidnek hiányzott Richie.)
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;Mikor a báró aggódó szavait hallotta, gyorsan csöndben maradt és nem is kérdezett többet. És bűntudatot érzett, hogy az ő ügyetlensége miatt fognak bajba keveredni a "barátai". Ha tudna lovagolni, akkor sokkal könnyebben odaérnének. Bár ha az esőre gondolt, akkor sejtette, hogy a kocsinak tényleg lehetnek komoly előnyei.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;Eléggé aggasztotta a bárónak az a pár elpöttyintett megjegyzése, miszerint ez a rövidebb út, amit a báró még sohasem használt. Ez aggasztó volt és David nem tudta, mire számítson. A báró pedig szintén úgy nézett ki, mint aki csak reménykedni tud, hogy nem lesz semmi baj.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;Tudta, hogy most már semmit sem tehet (nem tanulhat meg hirtelen lovagolni, hogy elmenekülhessenek a vihar elől), úgyhogy elkezdte erősen remélni, hogy nem éri utol őket az ítéletidő. Mert most, hogy így elnézte, ez nem egyszerű esőfelleg, hanem sötéthasú viharfelhő volt, amely egyre inkább a vágtató kocsi fölébe tornyosult.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;Hirtelen iszonyatos erővel belécsapott valami rossz előérzet. Remélte, hogy csak az idő miatt van.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;Végül is hiába hajszolta Umps halálra a lovakat, nem érték el a két város közötti egyetlen fogadót, amely biztonságot adhatna a szakadó eső ellen, hanem attól körülbelül fél napi járóföldnyire, egy hatalmas erdő mellett a kocsi egy hirtelen rántással megakadt. A báró kiüvöltött Umpsnak, túlharsogva a rettenetes szélfúvást, hogy ne álljon meg, hajtson tovább. Semmi válasz nem jött.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;David rémülten pislogott, de a báró nem mutatta jelét semmi félelemnek, ami viszont gyanús volt, s tovább fokozta David rossz előérzetét. Egy kicsit mégis jó volt a báró arcára nézni, s elhinni, hogy valós az a béke rajta. Davidet egy kis, pillanatnyi megnyugvással töltötte el. De ekkor megint beléhasított valami. Majdnem ráüvöltött a báróra, hogy azonnal menjenek tovább, de visszafogta magát. Tudta, hogy nem szabad engednie, hogy a pánik teljesen a hatalmába kerítse. Résnyire nyitotta az ajtót, amitől iszonyatos erővel kezdett besüvíteni a szél, és az eső is bevert. A báró újból kiordított, de megint nem jött rá válasz. David akaratlanul is, de közelebb húzódott a báróhoz. Vadul kapkodta tekintetét a fülke egyik ablakából a másikba, amikor hirtelen észrevett egy árnyat az amúgy is sötét és eszeveszetten imbolygó sűrű vadon előtt, nem messze a kocsitól. Ebben a pillanatban, mintha észrevette volna őket (vagy talán őt?!) az árny, elindult a kocsi felé. David rémülten kapta a tekintetét a báróra, hogy szóljon neki, figyelmeztesse, de észrevette, hogy ő is a sötét alakot nézi egy árva szó nélkül. Talán őt is megdermeszti a rémület? Tágranyílt szemmel, mint a rajzfilmhősök és nagyon lassan fordult vissza. Mire visszanézett az előbbi pontra, az árny eltűnt. David iszonyatosan megrémült. Elképzelte a szörnyeteget. Így kell véget érnie az élete. Furcsamód nem is az élete izgatta. Csak túl akart lenni a halálon és ezen a lidércnyomáson. Rettegett. Próbált erőt venni magán. Hogy meggyőzze magát, nem képzelődött az imént, belemeresztette szemét a sötétségbe. Érezte, hogy minden ízében reszket. Már majdnem hisztériába csapott át a félelme. Megint rátört az iszonyatos félelem és a bizonyosság érzése. Egyre előrébb hajolt, borzas feje már a báró vállával került egy vonalba, szinte már kilógott a kocsiból, amikor iszonyatosan hirtelen egy fekete test vágódott ki az orra elé. David teli torokból üvöltve ugrott hátra, majd még hangosabbat sikoltott, amikor meglátta, hogy az árny befelé nyomakodik a kocsiba mint egy ocsmány kis féreg Nagymama fürdőszobájának piszkosfehér csempéi között. Ugyanaz az iszamós, megállíthatatlannak és céltudatosnak tűnő nyomakodás, amitől iszonyatos undor fogta el. És rettegett. Miközben hátralépett, elbotlott egy ládában és elvesztette az egyensúlyát. Hátraesés közben ismerte meg végre a fekete felleghajtós alakot. Umps volt az, aki az eső elől bújt be a fülkébe.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;Davidet elöntötte a megkönnyebbülés. Ez azonban csak egy pillanatig tartott. Totálisan idiótának érezte magát. Szégyenében legszívesebben a föld alá bújt volna. Elhatározta, hogy megpróbál bátor lenni és nem járatja le magát ennyire soha többet. Ám hideg, érzéketlen ujjai még most is remegtek. Ugyan nagyjából lenyugodott, miután föltápászkodott, de csöppet sem lett jókedvűbb. Pont mikor elhatározta, hogy bátor lesz, megint belécsapott a már ismert jelenség. Igyekezett nem törődni vele. És szégyenében próbálta kerülni a báró tekintetét is. Egyre inkább egy szorongató érzés vett rajta erőt. Umps közben beszámolt a bárónak, aki - David újabb megkönnyebbülésére - egyáltalán nem törődött a fiú eszeveszett üvöltésével, amit Umps alakja váltott ki belőle. Az eső folyamatos zuhogása és dörömbölése közepette elmondta, hogy az egyik első kerék beleragadt egy sárral teli gödörbe, és hogy még a lovak sem bírják kihúzni onnan.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;- Ettől féltem - morogta a báró - könnyen lehet, hogy holnap sem fogunk tudni továbbmenni, de az biztos, hogy a mai estét itt kell töltenünk. - Bíztató módon nem vett tudomást David előbbi rémületéről. Miközben a báró beszélt, Davidet hála töltötte el iránta, hogy nem veszíti el a fejét és képes egyenesen és hidegen beszélni és közben még mindig nem feledkezik meg a tapintatról. Az is eszébe jutott, hogy talán tudatalatt csinálja, de mégis úgy tűnt, mintha tiszta tapintatból. A báró olyan tiszta volt.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;Umps közben levette ronggyá ázott köpenyét (Davidet egyszerre emlékeztette a Dickens könyvek iskolaköpenyeire és egyszerre a vámpírok sötét lebernyegére, de egyiknek sem volt túl jó hangulata) és erőteljesen bezárta az ajtót, mivel valamennyiük véleménye az volt, hogy a kocsiban tudják a legbiztonságosabban eltölteni az éjszakát. David elhatározta, hogy nem nyavalyog és ezt sikerült is betartania amint a báró arcára pillantott, aki úgy nézett ki, mintha csak a szokásos esti pipázással egybekötött teázás közben fújná a füstöt egy meleg, jól fűtött szobában (a falon unalmasan nyugalmas portrék, az ablakból, a függönyök mögött némán susogó nyírfák).
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;David ennek ellenére is csöppet sem bizakodva tekintett ki a viharba, hallgatta az eső "kopogását", a szél üvöltését, és a lovak riadt nyerítését. Biztos volt benne, hogy nem fog tudni aludni. A zajok összemosódtak, a kocsi rázkódott. David elaludt. Az éjszaka aránylag nyugodtan telt el, de David többször is felriadt és valahányszor kinyitotta a szemét, mindig csak azt látta, hogy se Umps, se a báró nem alszik, hanem az ablakon figyel kifelé.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;Reggel Umps ébresztette föl, hogy egyen ő is valamit és David tulajdonképpen viszonylag vidáman fel is kelt. Azonban jókedve hamarosan eltűnt, ugyanis még este elkönyvelte magában, hogy reggelre eláll majd az eső, vagy ha nem is áll el, a nap legalább kisüt, de mindezekkel ellentétben amikor kilesett a sötét fülkéből, azt tapasztalta, hogy ugyanúgy zuhog, mint előző nap, és az égen olyan sűrűn álltak a viharfelhők, hogy az ember azt hihette volna, egy hatalmas kémény ontja magából ezt az irdatlan mennyiségű fekete füstöt, amely szürke lepelként borul a "nappali" égboltra. Úgyhogy David újból súlyos letargiába esett. Néha jó volt otthon a vihar. Néha direkt kiment ázni (rongyos tornacipő, bermuda-nadrág és rövidujjú póló). Arcát az ég felé fordította és nyelte az esőt. Fantasztikus tudott lenni, jó volt egyedül (bár Kate Palmerral jobb lett volna ez is). Aztán viszont (negyedóra után) föl lehetett menni, forró fürdőt venni, aztán pedig teát inni és nézni a tévét. Így viszont, hogy a visszavonulás lehetősége sem volt meg, a dolog csöppet sem volt olyan mókás. És az érzés, a baljóslatú összerezzenések nem csitultak.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;A szerény reggeli után (sajt, kenyér, bor), amit a kocsiban fogyasztottak el, Umps kiment egy percre, hogy megvizsgálja a kereket. Egy darabig semmi nem történt, majd egy hangos " GYIA ! Húzzátok ! " kiáltás hallatszott, ezt pedig egy erős rántás, majd egy még erősebb zökkenés követte, és a kocsi érezhetően előrébbmozdult. Davidben és a báróban egyaránt mocorogni kezdett a remény. Ugyanakkor david egy pillanatra belegondolt, hogy milyen lehetett ez az éjszaka a lovak számára, s a szánalomtól csak pislogott. Újabb egy percig megint nem történt semmi, majd Umps komor képpel, csurom vizesen visszajött, és amikor David a bárót megelőzve megkérdezte, hogy mi a probléma, kihívta őket, előre ment az első tengelyhez, és ott megállt, jelentőségteljesen (de a száján látszott a visszafojtott düh) a kerékre nézve. David fázósan húzta össze magán a ruháit, elsősorban a tarkóját óvva, hiszen oda nemcsak a szél, de az eső is utat talált. Így iparkodott a többiek után, de amikor ő is odaért, nem látott semmi furcsát a keréken, csak azt, hogy sikeresen kigördült a sárgödörből. Ezen kívül nem látott semmit, amin a báró így ráncolhatná a homlokát, ezért kérdőn nézett először a báróra, majd Umpsra. Umps nem válaszolt, csak egy pár lépést előrébbment, hogy Davidnek nagyobb teret hagyjon, majd odabökött az egyik küllőre. David még mindig nem látott semmit, csak amikor közelebb hajolt, akkor vette észre, hogy az a küllő, amire Umps mutatott, pontosan a közepén el van törve. A báró közben halkan szitkozódott, de egy idő után úrrá lett a helyzeten és néhány halk szót váltott Umps-szal, aki közben néha-néha rábólintott ura szavaira, majd mikor befejezték a tanácskozást, Umps elindult a szakadó esőben az elég félelmetesen sötétlő erdő felé. Egy darabig még figyelték távolodó alakját - Davidnek kifejezetten olyan érzése volt, hogy Upms-ot szabályosan elnyeli a rengeteg -, majd a báró magyarázatképpen elmondta, hogy abban mindketten egyetértettek, hogy innen jobb mihamarabb elindulni, csak az volt a kérdés, hogyan javítsák meg a kereket:
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;- Én bízok Umps hozzáértésében, úgyhogy abban egyeztünk meg, hogy amíg ő küllőnek való fát keres, addig mi leszereljük a kereket, hogy ha majd visszatér, mihamarabb indulhassunk. Úgyhogy fiam, munkára fel, amíg dolgozunk, nem érezzük az esőt sem! - valahogy ez a lelkes buzdítás sem tudott lelket önteni Davidbe, aki mint egy fatönk állt az esőben, s arra gondolt, hogy moccanni sem bír. Egyre sötétebb lett a hangulata, egyre jobban átázott és ezzel egyenesen arányosan egyre jobban fázott is. Emlékezett, mikor ázott meg utoljára ennyire. Akkor még élt Mama. Ó a francba! Akkor még élt Mama. Neki vettek születésnapjára ajándékot Liliannel. Mivel az évek során Mama két édes csemetéje lassan de biztosan törögette az étkészlet darabjait - elsősorban a halványkék lapostányérokat - Lilian és David napokig járták a várost, hogy ugyanolyanokat vegyenek. Aznap, amikor végre sikerrel jártak, elkapta őket egy ehhez hasonló vihar. De ők nem bánták, annyira örültek a zsákmánynak. Különben is az nem volt ilyen gyilkos, rohadt egy égszakadás, mint most. Ahogy David visszaemlékezett arra a születésnapra...ó. Előtte volt Steven csodálatos torta-költeménye, Mama mosolya és az a bizakodás ami ott virított mindannyiuk képén. Senki nem sejtette, hogy a csupán ötvenkét éves Mamának ez az utolsó születésnapja. David most ott állt a szakadó esőben és sajnálta önmagát. Ez többszörösen pocsék érzés volt. Egyrészt azért, mert volt alapja a nyomott hangulatnak, másrészt viszont önmegvetést keltett benne. És ekkor megint belécsapott valami. Szinte érezte, hallotta. Bang! Rettegett. Állandóan a háta mögé lesett, nem követi-e valami.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;A munka fárasztó volt, de legalább annyiban javított a helyzeten, hogy David megszokta az esőt, és a kezdeti paranoiája is alábbhagyott valamicskét. Első lépésben a báró egy vastag faággal támasztotta ki az alkotmány első tengelyét, amíg David megemelte a kocsit egy picikét. Most átkozta csak igazán mackó termetét, mert ha kisebb lenne, most csak a faágat kéne betámasztania és a báró tartaná az iszonyú súlyt. Fogcsikorgatva bár, de megtartotta a kocsit, amíg a báró beillesztette a rudat, majd egy hangos nyögéssel leeresztette.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;Ezután pihentek egy keveset, majd megint csak nem kis munkával lefeszítették a megrongálódott kereket, és egy hirtelenjében összedobott "állványzatra" helyezték, végül pedig a jól végzett munka után a báró természetes, magától értetődő mozdulattal megkínálta Davidet sajátfőzetű szíverősítőjével, amely elviselhetően jó hangulatot teremtett és forróságot David hasában, ami szintén kellemes volt. David érdeklődve hallgatta, mint készíti saját pincéjében a látszatra arisztokratikusan tartózkodó báró - akiről senki sem gondolná, hogy zugivó - a jóféle meggypálinkát. Davidnek eszébe jutott Richie apja (és Lilian, ne feledkezzünk meg Lilianról, bizony Lilianról Mackókám - gondolta David futólag). Ő bizony az alkoholistáknak egy sokkal rosszabb fajtájába tartozott. Bár a báró nem volt igazi alkoholista. Ő ínyenc volt és szerette a különleges, ízes-zamatos, hosszan érlelt italokat. Nagyon nagy volt a szakértelme, ez hamar kiderült. Beszélgetés közben az is kiderült, hogy ez már több évszázadra visszanyúló hagyomány, és hogy az uralkodó család mindig is űzte ezt a titkos foglalatosságot a kastély alagsorában, és szinte tökélyre fejlesztették a mesterségüket, utódról utódra örökítve egyre kifinomultabb lett. Még egy pohárral töltött mindkettejüknek. David hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte, hogyha ennyire ért a pálinkafőzéshez, és még élvezi is amit csinál, miért nem tör be ezzel a jóminőségű itallal a piacra? Amikor azonban meglátta a báró értetlenkedő tekintetét, rájött, hogy nagy valószínűséggel errefelé nem ismerik ezt a fogalmat. Kicsit zavarba is jött és kezdte megbánni, ami véletlenül kicsúszott a száján.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;- Nem értem, miért kéne kirabolnom a saját piacaimat - adott hangot a báró David aggályainak, aki erre megpróbálta - elég ügyetlenül - megmagyarázni, mit is jelent az, betörni a piacra:
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;- Ez nem egy bűncselekmény - kezdte - hanem egy amolyan .... izé.... kifejezés, amelyet mifelénk használnak. Akkor használják mifelénk, - már kezdett hatni az ital - ha valaki valamilyen... izé... terméket akar...na... árulni, de úgy, hogy bárki megvehesse. Ekkor használják mifelénk. - érezte, hogy magyarázata nem fedi teljesen az igazságot, de úgy gondolta, ez is megteszi. Azt kívánta, bár rá is úgy hatna az ital, mint Richie-re, aki intelligensen, lassan beszél, mint egy tudós vagy egy művész. Ő meg csak dadogott, nem forgott a nyelve. A báró közben hevesen bólogatott, de igazából látszott rajta, hogy nem nagyon érti. Az ég időközben enyhén kivilágosodott, és a szél is alábbhagyott. Csak az eső esett rendületlenül. Davidék tovább beszélgettek a kocsiban ülve. A téma egy idő után a fogadóra esett, amely valahol a két város között terül el. David a báró bizonytalan szavaiból megtudta, hogy ez egy ritkán látogatott fogadó, hiszen egyik város lakói sem utaznak túl sokat (ezen az úton), és még a térképeken sem szokták bejelölni (mert van eszük, tudják, hogy ez rossz hely).
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;- Ez amolyan utolsó menedék, mielőtt az utazó belépne a vadonba. Elég titokzatos a híre is és a múltja is. Nagyon kevesen tudnak mondani valami érdemlegeset róla, hiszen elsősorban olyanok látogatják, akik már nem térnek vissza a vadonból. Az az igazság, hogy még a nevét sem tudjuk. A városlakók nagy része nem is hiszi el, hogy létezik, inkább mindenféle legendákat találnak ki, hogy például ez a fogadó állandóan változtatja a helyét, mert midenféle titokzatos népek lakják, és abban lelik örömüket, ha megtréfálhatják, vagy az őrületbe kergethetik a fáradt vándort. Én azért bízom abban, hogy ezeknek a rémmeséknek a fele sem igaz - a báró még utoljára töltött egy-egy pohárral, majd szomorúan eltette a kiürült palackot. David egy ideig még rágódott a hallottakon. Ez az "utolsó menedék" a titokzatosságával, és elérhetetlenségével kifejezetten Rivendellre emlékeztette, Középfölde utolsó otthonos házára, és ez valahogy reménységgel töltötte el ebben a reménytelen, és félelmetes vadonban.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;Arra eszméltek fel, hogy már délre jár az idő, de Umps még mindig nem jött vissza az erdőből. Egy darabig még vártak, majd a báró óvatosan kikiáltott párszor, de egyszer sem jött válasz. Ez láthatóan jogos, már-már hisztérikus aggodalommal töltötte el a őt, és rövid lelkitusa után úgy döntött, utána megy megkeresni.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;- Fiam, úgy látom, vagy inkább úgy érzem, valami történt Umps-szal. Én megpróbálom megkeresni, hátha nem esett nagyobb baja, te pedig... jöhetsz velem, vagy maradhatsz vigyázni a kocsira - David viszonylag hamar eldöntötte, hogy melyiket választja, hiszen nem sok jóval kecsegtetett itt maradni egyedül, úgyhogy mindketten kikászálódtak a kocsiból miután magukhoz vettek némi eledelt, és a báró kerített még egy üveg italt az ülés alól. Az ég eléggé világos volt ahhoz, hogy majd visszatalálhassanak az útra, sőt, David egy röpke pillanatra még a napot is látta előbukkanni a sűrű felhőréteg mögül, azonban ez mit sem változtatott azon, hogy igencsak baljóslatú kinézete volt az erdőnek.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;Egy ideig az úton mentek, hogy eljussanak addig a pontig, ahol Umps eltűnt az erdő sűrűjében. Odaérve a báró hirtelen megtorpant, és az út melletti fák közé meredt. Amikor David odaért mellé, a báró megragadta a kezét, és a fák közé mutatott.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;- Mit látsz? - David követte tekintetével a báró ujját. Úgy jó harminc méterre valami világos folt derengett a sűrű aljnövényzetben.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;- Valamiféle láda, vagy doboz. - meresztgette a szemét David - esetleg ...ház? A báró nem szólt semmit, az út mentén elindult a jelenés felé. David követte, bár már egyre inkább bánta, hogy nem inkább a kocsi őrzésére vállalkozott. Végül ő is odaért a báró mellé.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;- Egy hintó? - Sokkal díszesebb volt, mint a báró kocsija, ugyanakkor szinte teljesen szét volt törve, és helyenként hosszú, párhuzamosan futó karomszántotta barázdák húzódtak az ajtónál. David megborzongott. A báró óvatosan körbejárta a szétroncsolódott alkotmányt, és amikor a másik oldalára ért, odahívta Davidet is. Egy aránylag töretlen felületen egy kéttenyérnyi címer díszelgett. A báró borzadva rámutatott:
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;- A Marbes Ház címere. Már emlékszem. Pár nappal ezelőtt indult útnak a hintó, ugyanis a családfő kitagadta a nagyobbik fiút, aki már több éve próbálkozott a Művészek útjának meglelésével, titkon azt remélve, egyszer majd talán maga is ráléphet eme útra. Erről a dologról csak én tudtam, mert egy alkalommal a fiú megkérdezte, lehetséges lenne az, hogy az én könyvtáramban kutasson a Művészet félelmetes titkai után. Én megengedtem neki, hisz engem is érdekelt, hogy az egyes kutatások során mire jutott. Persze úgy láttam okosabbnak, hogy nem szóltam róla egy árva léleknek sem. Azonban - és itt egy pillanatra elgondolkodott - a dolog kitudódott, és a hír egy idő után eljutott az apához is, aki annyira felháborodott - vagy inkább megrémült -, hogy a fia ilyen sötét dolgok után kutat, hogy azonnal kitagadta. A fiú pedig, mivel senkinél nem lelt szállásra, én pedig mégsem fogadhattam be, hiszen a Kórtól rettegő emberek valamelyike egész biztosan elnyisszantotta volna a nyakát félelmének tébolyában, összeszedte csomagjait, és elhatározta, hogy átköltözik a másik városba, ahol nem ismerik és talán tiszta lappal indulhat.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;Miután befejezte a történetet, kifeszítette a kocsi ajtaját. Davidnek kicsit úgy tűnt, a báró azért fordult el olyan hirtelen, amikor elhadarta a mondandóját, hogy leplezze a felindulását. Senki nem volt bent. David nagyon megijedt, hogy hullákat fog látni, de nem, teljesen üres volt.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;Miután alaposan átkutatták a hintót, és semmit nem találtak, csak egy-két szétázott csomagot, szétszaggatott ládát, körbejárták a környéket is, hátha találnak valami jelet, vagy Umps nyomait, de semmi kézzelfogható dologra nem akadtak. David még utoljára körbejárta a roncsot, és végül a párhuzamos vonalak mellett állt meg.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;Olyan, mintha valami végigkarmolta volna a deszkát - gondolta, de inkább nem adott hangot véleményének, hanem csöndben elindult, hogy utolérje a bárót, aki közben elindult a fák sűrűjében.
nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;nbsp;A báró ment elől, mögötte - igencsak szorosan - David toporgott. Amint belépett az erdőbe, úrrá lett rajta valami iszonyat, ami szinte megdermesztette a szívét. Nem mert se jobbra, se balra nézni, előre meredt a báró hátára, hogy még véletlenül se veszítse nyomon őt.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.