I.
Simeonon egyre inkább úrrá lett az aggódás és a félelem. Túl nagy volt a felelősség súlya. Simeon túlontúl ifjú volt még ekkora teherhez. Már régen a maga útját járta, mert tanítómesterei tanácstalanul állottak előtte. Ez egyáltalán nem csak amiatt volt, hogy Simeonban akkora erők voltak (pedig voltak kétségkívül), hanem inkább azért, mert nem a megfelelő tanítómesterekhez került. Simeon egyre inkább önmagát okította. E szempontból egészen empiristának mutatkozott, hiszen nem hitt (egyre kevésbé tudott hinni) a direkt tanításban. Inkább a megtörtént tapasztalatokra koncentrált, no meg persze saját gondolataira. A tanítómesterek egyre inkább látták, hogy csak terelgethetik a helyes irányba, de igazán nem segíthetnek. Mégis többet segítettek, mint gondolták volna, hiszen létükkel áttörést jelentettek Simeon számára.
Simeonban döbbenetes erők, elképesztő tehetség magva látszott. Ha lett volna valaki, aki helyesen tudja irányítani Simeon elméjének kíváncsiságát és nyíltságát, lépéseinek útját, akkor bizony sokkal többre lett volna képes, még tizenhat éves kora előtt. De legalább később jött valaki!
Talán őrült szerencse, de most úgy érezte, még inkább rettenetes pech, hogy olyan világba került, ahol környezetében még véletlenül sincsen Művész. Ez sem volt így egészen igaz. Simeon tudta, mennyivel előnyösebb helyzetben van, mint David. Persze ez által hátrányosabban is, ha úgy vesszük. Mindenesetre David eddig viszonylag biztonságban volt. Simeonnak sok oka volt a félelemre. Ha David veszélybe került, arról is ő tehetett. Próbált magára haragudni, de tudta, ha Ong nincs, akkor nem lenne ez az egész átok helyzet. Davidnek könnyű - gondolta keserűen és sokadszorra. Megint tudatában volt, hogy ez nem igaz, de néha jól esett mérgelődni. Az itteniek, a "laposföldiek", ahogy az őrájuk olyannyira jellemző ironikus humorral nevezték magukat, ők ismerték a Művészet hatalmát. Űzni nem tudták soha, de ismerték az elméletét, könyvekbe írták, őrizték és tanították. Valaha persze az ő népük is képes volt a gyakorlati használatára. De azok az idők régen elmúltak, amikor a világokon bárki büntetlenül gyakorolhatta az életben is e tanokat. Ong.
Simeon hagyta, hadd kongja végig testét ez a gyűlöletből táplálkozó gondolat. Ong. Nem magát az embert gyűlölte - itt az utálat nem volt kifejező - , hanem a névvel kapcsolatos kátrányt, amely tönkreteszi mindazt, ami Simeonnak fontos, ami ér valamit a szemében. És bilincse köti őt.
Ong.
Érezte a gyűlöletet, s érezte, ahogyan Ong gyűlölete táplálja az övét. És érezte, hogy már nem is képes így haragudni. Mert érezte a bánatot. A gyűlölet gyűlöletet táplál, az pedig megint azt. Néha ez a kör véget ér, néha azonban nem. Itt nem létezett kör. És így Simeon érezte a bánatot, azt a kifejezhetetlen magányt és irigységet, ami áradt Ongból. Egyedül volt, hát nem tudott már örülni más örömének. Aztán jön a gyűlölet. Gyűlölet, amely táplálja az öngyűlöletet is, ami újabbakat szül. Mikor Simeon ezt végigpörgette, nem volt képes már gyűlölni. De akármilyen intelligens volt, akármennyire más is, akkor is ember volt. És az esze csak ideig-óráig irányíthatta az érzelmeit. Simeon gyűlölte Ongot. Mióta a pegazusok elmondták, s főleg, mióta visszajött, azóta kell együtt élnie ezzel a névvel. Átok. Átok volt.
Hiába igyekezett pozitívan szemlélni a dolgokat. Hiszen él, és próbálkozása, hogy kedvelje ezt a laposföldi népet, aki mindenben próbálják őt segíteni, már-már sikerrel jár (de csak már-már). Persze, tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű. A laposföldiek félelemből segítettek (ha azt segítségnek lehet nevezni, hogy vasvillatekintetükkel és gyűlöletükkel elüldözték). (De persze ezzel - és ez a nevetséges - tényleg segítettek.)
Hányszor érezte reménytelennek! Kikeveredni ebből. Mindig úgy nevelték, hogy éreztették vele: "Nem gyűlölünk kölyök, de nem a mi kölykünk vagy. Segítünk neked elmenni, mert bizony el kell menned."
Áh. Simeon gyűlölte ezt. Tehetetlen volt. Tanult, amennyire módjában állt, de ez csekélyke volt. Ami tudást szerzett, azt a laposföldiek föld alatti könyvtáraiból szerezte. Persze, itt jóformán minden a föld alatt volt. Simeon - bár csecsszopó kora óta itt élt - nem tudta ezt természetesnek érezni. Kényszerből éltek a felszín alatt, de oly régóta tették ezt, hogy a laposföldiek számára ez volt a normális állapot. Voltak napok - sőt az évben kétszer - hetek is, mikor kimerészkedhettek, de Simeon kivételével ezt kevesen használták ki. Bántotta őket a nap tüze. A fénye és melege egyaránt. Simeon ha tehette volna, valószínűleg minden idejét odafönn tölti. De nem volt véletlen, hogy a laposföldiek lenn éltek. Minden, ami kiemelkedett ezen a gigantikus síkságon annak a veszélynek volt kitéve, hogy belecsap egy villám. Ezt az óriási kiterjedésű területet folytonos vihar ciklusok sújtották. Ezek a viharok általában eső nélküliek voltak, ámbár számolatlan mennyiségű mennydörgés és izzó villám kísérte. A laposföldiek ennek ellenére is vidám nép voltak, a föld alatt nemcsak járatokat, hanem pompás termeket, bányákat és sok egyebet alakítottak ki. A helyiségeik falát általában a tömérdek bányából előhozott fémek alkották, melyek szilárd, összeomlásmentes vázat alkottak. Fát nem használtak, hiszen egyrészt szétkorhadt, szétmállott volna, másrészt pedig nem is jutottak hozzá.
Több száz gombafajt termesztettek, állatokat tartottak, gyökérgumókat nemesítettek és termesztették. Kész világot alakítottak ki odalenn és nem is törődtek már a fenti világgal és a nappal. Legalábbis ezt hitték. Azt, hogy képesek valaha elfelejteni.
Azok az emberek, akik meghalni akartak, kivétel nélkül azt a módot választották, hogy fölmentek a felszínre egy-egy nagyobb vihar alkalmával.
Nem mindig éltek így és ezt nem is titkolták. Simeon tiszteletet érzett és ez főleg azért volt, mert a laposföldiek nem hazudtak önmaguknak, bár látszólag elfogadták ezt az életformát. Bár néha nem így érezte. Néha pöffeszkedő öntudatot és képmutatást érzett, amitől megtanult undorodni. Aztán pedig jött a sajnálat, ami még rosszabb volt. Tudták, hogy nem voltak mindig a föld alá kényszerítve, mégsem hallhatott tőlük Simeon egy árva panaszt, zokszót: semmit. A nyavalygás és siránkozás távol állt ettől a néptől. Ellentétben David világának lakosságával: a földiekkel - mosolyodott el haloványan Simeon. És jól esett neki, hogy van kire gondolnia.
Ilyen gondolatokkal telítve kóválygott a barátságosan kivilágított folyosókon (érdekes, ezt a fényt mindig másnak érezte) a megoldást keresve, amelynek kulcsa a Járkálás volt, ezt ő is tudta.
II.
Nem haragudott igazán a laposföldiekre, tudta, hogy ehhez egyszerűen nincs joga. Már nem is mosolygott ezen: "laposföldiek". Régen - gyermekként - nem értette, miért nem "földalattiak" népének nevezik magukat. Ebből is látszott, nem volt ez mindig így. Persze, ha kiment (ha fölment), akkor láthatta, hogy igaz: a Laposföld helyénvaló kifejezés. Az élőlények nagy része (az összes) a föld alatti élethez alkalmazkodott (aki nem, az meghalt). A fenti táj sivár volt. Hegynek, de még dombnak sincs nyoma közel s távol. Fák szintén sehol sem. Minden, ami élt, a föld alatt volt. Egy-két faj rendezkedett csak be úgy, hogy az évnek abban a kicsi szakaszában, mikor csitultak, majd megszűntek a viharok, akkor feljöttek és életerőt (napfényt) szívtak magukba. Voltak ilyen egyhetes növénykék is. Mikor már napok óta nem csapkodtak a villámok, a vidék virágtengerré változott. Ez leírhatatlanul szép látvány volt, amit Simeon - társaival (nem voltak sokan) ellentétben - mindig kihasznált.
Próbált nyomozni, hogy mióta ilyen ez a föld, mióta sújtják ezek a viharok, de nem sikerült kiderítenie. Talán száz éve? Százötven éve? Lehet, még sokkal több ideje, hiszen idelenn egy működő társadalom volt. Gyakorlatilag egy város fémből és kőből, aminek felépítéséhez bizony sok idő és kemény munka kellett.
Simeon azon a helyen üldögélt, ahol idejének nagy részét töltötte. Ez a könyvtár volt, mely az egyik legnagyobb terem volt az egész „városban”. Ha nem lett volna a könyvtár, akkor talán Simeon egy szép napon fölmegy a viharba és agyon csapatja magát egy villámmal.
Davidhez (és voltaképpen Richie-hez, az íróhoz) hasonlóan Simeon életében is rendkívül fontos szerepe volt az olvasásnak.
A laposföldieknek ősi - nagyon ősi - tekercsei, könyvei voltak, melyeknek egy része még azokból az időkből származott, mikor még nem kényszerültek le a felszín alá. De a papírtekercsekből kevés volt, hiszen a papírhoz fa kellett... Fa pedig nem volt, nem bizony már apák óta. Simeon - miután megtanult több nyelven olvasni - innen sajátította el a letűnt korokról való ismereteit. A sárkányokról, a különböző népekről és persze elsősorban a Művészetről. A laposföldiek mindig megadták neki amit akart - a szereteten kívül. Simeon nem volt közülük való, mert ők nem akarták, hogy az legyen. Ő nem volt David. És ismét irigyelte Davidet, habár tudta, ő nem Simeon lenne, ha ez nem így történt volna. Néha eljátszott a gondolattal, hogy mi lett volna, ha cseréltek volna. Ha David jön ide, Simeon meg a Földre. Szédítő gondolat volt. Simeont arra nevelték, hogy elhagyja ezt a világot. És ezt ő tudomásul is vette. Tanult és kutatott.
Egyedül volt: magányra ítélve a laposföldiek között.
III.
De hiába olvasott el mindent, ami a kezébe került: nem volt elég. Kétségbeesése határtalan volt. Itt, a laposföldiek között hiába keres tanítót. Ezt tudta.
Simeontól idegen gondolat volt az öngyilkosság és ez a "megoldás" (mellyel teljesítette volna nevelői kívánságát és más világokra tért volna át) még ebben a kilátástalan helyzetben sem merült föl komolyabban benne. Mint ahogy az sem, hogy megpróbál beilleszkedni ebbe a társadalomba és gombatenyésztő laposföldiként leélni az életét. Nem erre szánták.
Néha gyűlölte ezt a népet. Dühe inkább volt szomorú, mint gyilkos. Meg sem adták neki a lehetőséget, hogy közülük való lehessen és ez kíméletlenül meghatározta az életének ezt a szakaszát - ami értelemszerűen kihatott az elkövetkezőkre is.
Csak tizenhat. Tszenchat - ahogy egy földi költő mondaná. Csak tizenhat volt, mikor vállalkozott arra, hogy elmegy. Bár igazi bátorság nem kellett hozzá, hiszen elege volt. Piszkosul elege. Ha akkor nem teszi meg, akkor... beletébolyodik, vagy meghal. De a tizenhat akkor is olyan rémisztően kevés! Tszenchat év. Az is közrejátszott persze, hogy megtudta, hogy nem volt mindig egyedül. Ekkor tudott meg először valamit magáról, a múltjáról.
A könyvek már nem nyújtottak neki vigaszt, nem értette őket. Helias kezébe adta a laposföldiek könyvtárának majd' összes darabját, de egy idő után nem tűnt izgalmasnak vagy titokzatosnak a stílusuk. Simeon egyre inkább érzett semmitmondó, üres locsogást a homályos célzások mögött. Simeon nem tudta, hogy David világában, a Földön David nevelőapjának volt egy jellegzetes mondása."A mély hallgatás mögött általában - semmi nem rejtőzik." A laposföldiek könyvtára legjobb esetben is homályos volt. Simeon föltételezte, hogy nincs meg benne a megfelelő tudás, ezért nem tudja értelmezni az elméleti tanításokat, eszméket, mondákat, melyek a laposföldiekről szóltak, de tágabb értelemben az emberi lényekről. És az emberi élet művészetéről. Ami igaz, az igaz, Simeonban föl sem merült, hogy az ő tizenhat éves elméje lehet túl ifjú ezekhez a művekhez. De honnan is sejthette volna?
Simeonnak sosem volt igazi gyermekkora. Ő idegen volt. Miután pedig Helias megtanította a laposföldiek nyelvén írni, már Idegennek érezte magát. Hallani vélte a nagy kezdőbetűt és látta a lebiggyesztett ajkakat maga előtt.
Csak tizenhat éves volt. Tizenhat, amikor végre megtudott magáról valamit. Addig a pillanatig azt hitte, mindig is tökéletesen egyedül volt.
Mikor elhatározta, hogy tényleg elmegy (pontosabban fölmegy) még majdnem egy hónapja volt az év leghosszabb viharmentes időszakáig. Kín az a várakozás! Igazi gyötrelem. Készülni sem tudott igazán. Itt nem volt semmi az övé, talán csak a ruha, amit magán visel. Élelmiszer pedig? Azt gyakorlatilag korlátlanul kaphatott. A laposföldiek nem leplezték nagyon az irányú örömüket, hogy az Idegen elhagyja őket és ezért készek voltak sok mindent áldozni, nemhogy élelmet. Simeon hátizsákja indulás előtt tömve volt étellel (főleg gombával - pfuj).
De Helias ajándékát sosem fogja elfelejteni - mosolyodott el Simeon erre az emlékre. Aki ismeri Simeont, az tudja, mennyire ritka látvány Simeont így látni.
IV.
Helias volt a könyvtár ura és parancsolója. Nem mintha lett volna ott bármi is, ami fölött uralkodni vagy parancsolgatni lehetett volna, de a "vezető" és egyéb kifejezések épp így nem illettek az ő személyére. Ahogy Simeon visszaemlékezett, Helias nem nagyon dolgozott ott semmit. Ha valaki - nagyritkán - betévedt a könyvtárba, akkor Heliastól kérhetett útbaigazítást a terem kőfalaiba faragott polcai és a látszólag rendezetlen papírhalmok között, amelyek szintén kőből faragott polcocskákon és asztalokon hevertek. Heliasnak csapott álla és magas, sápadt homloka volt. Sosem mutatott Simeon előtt semmiféle érzelmet - mint ahogy az ő - mármint Simeon - irányában senki sem (mert?). Talán féltek - gondolta Simeon. Furcsa volt, hogy egy koszostalpú kisgyerektől fél ez a nép, ami oly sok csapást átvészelt és már-már művészi szintre fejlesztették az alkalmazkodás képességét. Persze, nem attól a kis emberkétől féltek. Féltek a gyermekben lakozó Idegenről és attól, hogy egyszer bizony föl fog nőni - ha hagyják. Persze, a férfi, aki hozta, azt ígérte, hogy magától is el fog menni és hogy rendkívül fontos lény lesz belőle. Talán elpusztították volna, ha egyedül érkezik a világukra. Talán. De valószínűbb, hogy akkor is életben hagyják. Ősi tabu a gyermekélet és ősibb, mint a laposföldiek felszín alatti élete.
Simeon előtt volt az a pillanat, tisztán és élesen, mikor Helias átadta az ajándékát.
Simeon pakolja a táskába az élelmiszereket (gombát - pfuj). Helias pár méterre tőle piszmog. Zavarban van. Borzasztóan zavarban. Simeon nem érti, mit akarhat. Fűzi a zsák zsinórját és akkor Helias rászánja magát. Odalép és villámgyors mozdulattal átadja.
- Tessék.
Egy bőr kabát. Simeon döbbenetében egy szót sem tud kinyögni. Tudja, a laposföldiek szemében - s így az ő szemében is - mekkora érték a bőr. Örült. Helias kétszeresen okozott neki óriási örömöt. Először is azzal, hogy adott valamit. Másodszor pedig azzal, hogy adott egy bőr kabátot.
Mire Simeon végre fölpillant, Helias már nincs a szobában.
Simeonon egyre inkább úrrá lett az aggódás és a félelem. Túl nagy volt a felelősség súlya. Simeon túlontúl ifjú volt még ekkora teherhez. Már régen a maga útját járta, mert tanítómesterei tanácstalanul állottak előtte. Ez egyáltalán nem csak amiatt volt, hogy Simeonban akkora erők voltak (pedig voltak kétségkívül), hanem inkább azért, mert nem a megfelelő tanítómesterekhez került.
Tetszett a cikk?



