David minden figyelmét a kezében tartott pipára és annak működtetésére összpontosította. A báró atyaian figyelte, ami Davidet feszélyezte egy kicsit. A köhögést eddig - mint viszonylag aktív dohányosnak - sikerült visszafojtania. A báró méltóságteljes pöfékeléséhez képest David nagyon kezdőnek érezte magát. Beletellett egy kis időbe, mire David észrevette, hogy a báró nem tüdőzi le rögtön a füstöt, hanem a szájában forgatja, szinte ízlelgeti. Miután erre rájött, David is ehhez tartotta magát. A legjobban attól félt, hogy túl erősen talál ráharapni a csutorára, és az eltörik. Ez nem következett be. A báró, ha ez lehetséges, akkor még sokkal rokonszenvesebb lett, mint a találkozás előtt. Nagyon nyitott volt, messze jobban, mint eddig ebben a városban bárki. Sokat mesélt Davidnek a városról és roppant keveset önmagáról. És állandóan kérdezett. Érdeklődését nem lehetett kielégíteni. Mindig újabb és újabb kérdéseket tett föl, akárcsak egy három év körüli lurkó. Mindkettőjük számára határtalanul élvezetes beszélgetés volt, hiszen David borzasztóan szívesen és örömmel beszélt az otthonáról, a báró pedig ugyanekkora lelkesedéssel hallgatta. Hosszú órákon át beszélgettek, amikor Umps már rég húzta a lóbőrt a szomszéd szobában. A báró mindennel kapcsolatban kifaggatta. Pipáznak-e a földiek, esznek-e sajtot, kevernek-e bájitalt a siron gyökeréből, és ülik-e az ünnepet. Ó, az ünnep. David mesélt a karácsonyról, és elmondta, hogy az itteniek hatnapos ünnepe fájóan emlékezteti az otthonára. Ez a kétségbeesett ünneplés olyan volt, mint a Föld. Jövő nélküli. Ezt a báró nem értette, David pedig nem igazán tudta - és nem is akarta - elmagyarázni. Eszébe jutott, amit tizenhét éves korában olvasott valahol a saját nemzedékéről. Egy angol szociológus így nevezte ezt a nemzedéket (és főleg a kilencvenes évek fiatalságára gondolt): No Future Kid. Azaz: A Jövő Nélküli Nemzedék. Richie-vel és Liliannel gyakran idézték. A nyarak is, a technoőrület, a pocsék zenék, az MTV és a német VIVA. „De jó is ez a világ, röhögjünk egy jót!" Kétségbeesett és magányos dolog, ideálkeresés...David utálta. Persze, ahogy múltak az évek, David nem vette ilyen súlyosan ezeket a dolgokat. Néha még nevetett is magán, s képtelen volt már lenézés nélkül tekinteni a béke- és hippimozgalmakra. De ebben keserűség is volt, hiszen nagyon vonzotta is. Félt persze, de idővel belátta, hogy nyavalyogva nem lehet élni. Ezek a gondolatok pár évvel korábbi énjére voltak igazán jellemzők. (Kamasz.) Néha - főleg ilyen válságos helyzetekben - pedig újra előbukkantak, és David belevetette magát ezekbe az érzelemhullámokba. Olyan is előfordult, hogy sokkal később, felnőtt korában jött rá a melankólia, és ugyanazokra gondolt, mint tizenhat (tszenchat) éves korában. A különbség csupán annyi volt, hogy ahogy teltek az évek, ezeket a gondolatokat egyre jobban szégyellte, és megpróbálta száműzni is elméjéből. Ekkor viszont a húszéves ifjú még hitte is ezeket a gondolatokat, és - mily különös - igazi rosszkedvvel tudta magát megörvendeztetni. Mert bizony néha még jól is esett ez az egészséges önsajnálat. Voltak viszont olyan gondolatai, melyek bár kamasz lélekre utaltak, mégis mélységes igazságok voltak bennük. Ezt senki nem ismerte föl, de David nem is osztotta meg sok emberrel. Persze, azért tűntek el, mert el voltak rejtve egy hosszú, nyúlós maszlagba, mely arról szól, hogy az élet bizony szar. Ijesztő volt az az érzés, hogy száz év múlva a földgolyóbis jelenlegi lakossága mind hulla lesz. A mostani politikusok, tudósok, írók, tanárok, művészek, gondolkodók, költők, asztalosok, metrósofőrök, kalauzok, fagylaltárusok, parkőrök, gyerkőcök, gördeszkázók és a filozófusok (az óvónénikről nem is beszélve) mind egytől-egyig hullák lesznek. És ennek a nyomorult rongyokba vagy neonszín ruhákba öltözött, elkeseredett és otthont kereső nemzedéknek kell húsz év múlva irányítania. Világot váltania. Mert ha így halad az emberiség, akkor tényleg világmegváltásra lesz szükség. Davidet az döbbentette meg, hogy vannak, akik jól érzik magukat. Vagy ők is hazudnak? Esetleg önmaguknak is? Nehéz ügy. David megrázta a fejét. Nem akart erről beszélni. És nem akarta eltúlozni, mégis örökké banálisnak érezte összes szavát és mondatát.
Szerencsére a bárót tényleg minden érdekelte. David beszélt a városokról, a gépekről, a világháborúkról, a kezdetleges űrrepülésről, az iskoláról. Elmondta, hogy ez a helyzet számára mennyire őrjítő és hihetetlen. Elmondta, hogy tudtával ő az első földlakó, aki idegen világba ment. És megosztotta a báróval azt a gondolatát is, hogy ez kissé egy időutazásra emlékezteti. Hiszen ez a hely borzasztóan emlékeztet a Föld bolygó népének egy időszakára, amit középkornak neveznek. Aztán elkezdett mesélni a mágiáról és a mítoszokról. A báró némán és sápadtan hallgatta a varázslást. David elmagyarázta, hogy ez kitaláció, mese, melyet a földi gyermekeknek regélnek elalvás előtt. David is sokat kérdezett. L'Oxomonról, a sárkányokról, a létsíkokról és mindenek fölött a Művészetről.
Már pirkadt, mikor a báró vette át a szót. Sápadt volt, David félelmet látott alig észrevehetően remegő szemöldökében.
- Művészet. Nem tudhatom, mit jelent számodra ez a különös fogalom. Az én családom eredetileg Művész család volt, így ebben a városban még én állok a legközelebb ehhez - és látod, mégis, milyen távol vagyok. Mi a művészet? Talán az emberi elme erejének és hatalmának művészi szintre való fejlesztése. Ez lehet a kulcsszó: hatalom. Nem tudok sokat. De annyit tudok, hogy létezik itt valami, amely sokkal fontosabb, mint ahogy becsülik. A Kór. A Kór volt az, amely lassan, de biztosan elpusztította az összes Művészt. Legutolsó hulláma 3455-ben, azaz húsz éve söpört végig. Azóta végképp rettegésben él a népe... a nép. Nem beszélnének róla, ó a világért sem! Azt hiszik, el tudják felejteni, s akkor el is múlik az árnyéka. Húsz éve a támadás - mert egy tudatos, villámló bánatú elme haragja volt - ,a Kór váratlanul jött. Művészek már nem voltak. Bolond lett volna, aki csak gondolni mer rá - a báró kesernyésen mosolygott, szemöldöke olyan volt, mint egy kecses tánclépéseket ejtő leányka, oly kifejezően és finoman mozgott.
- Anyám Művész lehetett volna. A Kór előbb az elméjét, aztán a testét ölte meg. Az utolsó támadás azért volt irtózatos és milliószor rosszabb, mint az azt megelőzők, mert értelmetlen volt. Váratlan, céltalan, értelmetlen. Éreztette mindannyiunkkal, hogy játékszerek vagyunk. Védekezni nem tud senki. A mítoszok szerint csak Művészettel lehet legyőzni, de hát azokra támadt, akiknek valami halovány közük volt a Művészethez. Tudod, már réges-régen rájöttek, hogy a Kór a művészethez kapcsolódó lényekre haragszik, azokat bünteti. És itt már nincsenek is olyanok. Nincs festő, költő, dalnok, vándorló bárd, fafaragó vagy szobrász és persze nincs Művész. És ahogy új generációk nőnek fel, a volt művészek is megszűnnek létezni. És így - tanítók híján - egyre kevesebb a remény. Persze: kétségbeesett nép ez. Milyen is lehetne, ha rettegve kell élnie. Mondhatnám őket - bennünket - háborodottaknak is. Hiszen rólad sem voltak hajlandók tudomást venni, márpedig a világok közti átjárásra csak a Művészek és a Művészek sarjai képesek. Bár lehet, ez másképpen működik a te világodban. Ó, magam sem foghatom föl - sóhajtott a báró, de töretlenül folytatta - . Az emberek itt most kétszeres ok miatt nem törődnek veled. Még. Az egyik ok az, hogy rettegnek. A másik pedig ez az átkozott ünnep. Részegek vagy talán a siron elszáradt levelét tömték pipájukba. Tompák. De ha rájönnek, legyen is ez Az Idegenek városa, az ostobák tébolyult félelme könnyen lehet, hogy ellened fordítja őket. Sajnálom. Őszintén sajnálom, de nem bízhatok meg a saját népemben. Néha itt hagynám őket, gond nélkül, magukra. De persze ezt nem teszem meg. Azt hiszem, utolsó csepp lenne, és sok halálhoz vezetne. Úgy értem, hogy az emberek egymás torkának esnének - itt a báró elhallgatott. David csöndben figyelte lehajtott fejét. A férfi hirtelen Davidre tekintett, és így szólt:
- Haza akarsz menni? Természetesen találnánk neked helyet a szomszédos városokban. Ők nem rettegnek ilyen bután (ennyire). Haza akarsz menni?
- Igen. Haza kell mennem - felelte David rögtön egy csöppnyi kétely vagy habozás nélkül. Persze. Az az otthona. Akármilyen is volt, az az övé. Úgy látszott, a báró ezt tökéletesen megérti, és erre is számított. Legalábbis David ezt olvasta ki abból, ahogyan hátradőlt és bólintott. David úgy érezte, a báró kortalan. Hiába próbált tippelni, mindegyik föltételezés nevetségesnek tűnt. Húsz? Nem, annál biztosan több. Harminc? Talán negyven, sőt ötven is elmúlt. Furcsa volt. Miközben David ezen tanakodott, a báró valami egész más és sokkal jelentőségteljesebb dolgot, mondhatni ötletet igyekezett csiszolgatni. Mikor már elég ideje hallgattak ahhoz, hogy David kissé kínosan érezze magát, akkor a báró előrukkolt javaslatával.
- Na, ide figyelj - kezdte, mintha David nem azt tette volna egyfolytában -, egy megoldást látok jelenleg, ami mindkettőnknek a legjobb lenne. Elmegyünk Farxba! - A báró diadalmasan nézett Davidre, mint aki elvárja, hogy beszélgetőpartnere tisztában legyen Farx mibenlétével, és ezért aztán heves ovációval ünnepelje a csillogóan zseniális ötletet. David - hogy ne nézzen ki teljesen tökkelütöttnek - félénken, de bizakodva így szólt:
- Farxba?
- Bizonyám! Farx a legközelebbi város...
- ...Vagy úgy...
- ..., ahol még nem tébolyultak meg így az emberek, mint...mint itt. Ismerem az uralkodó családot - a báró szemöldöke árulkodóan megrándult -, és biztosan készségesen segítenek. Caspron báró intelligens, nagy tudású férfiú, aki tisztában van vele, mint jelent egy Idegen jelenléte a földünkön.
- És mikor indulnánk? - kérdezte ártatlanul David, aki nem tudta, hogyan reagáljon az egyébként számára szerencsés hírre.
- Az út - a rövidebb - hat nap, viszonylag sebesléptű paripákkal, tehát...
- Én sajnos nem tudok lovagolni - közölte pirulva és szégyenkezve David. Mindig úgy képzelte, hogy egy ló nem is bírna megbirkózni ekkora teherrel, mint ő, a Mackó. Ez persze butaság volt, David nem volt kövér, és ha az lett volna, akkor is elbírta volna egy ló. De Davidbe belénevelték, hogy egy nagy darab ügyetlen szerencsétlenség, két méter (Csak 193 centi! Csak 193, hogy az Isten verje meg!) tömény bambaság. Ez Mama volt, ha haragudott rá. Ja és persze a régi iskolatársai, bár ők sokkal csúnyábbakat mondtak. David 293 centinek érezte magát 193 helyett, és ezt a környezetének köszönhette. Ráadásul míg kiskölyök korában sovány és nyiszlett volt, a kamaszos farkasétvágy ezt is elrontotta. Azért nem hízott meg nagyon, sőt, gyakorlatilag normális, egészen arányos maradt, ám David inkább vékony, nagyon vékony szeretett volna lenni. Utálta az egészet, hogy ilyen föltűnő. Persze a tartása is pocsék volt emiatt. Szóval, idejekorán elkezdték mackózni, és végül ez annyira hozzáragadt, hogy a kis m-ből nagy lett, és a mackóból pedig tulajdonnév. Aztán David is kikupálódott. Egyre kevésbé adott iskolatársai véleményére, és gátlásai nagy részétől megszabadult. De lóra ülni - ha nagy ritkán lehetőség is adódott rá - nem bírt. Most könyörögve és szótlanul nézett a báróra, aki meglepően tapintatos volt, és ennyivel elintézte a dolgot:
- Sebaj. Jobb a kocsi, úgy érzem megint esős napok lesznek - David hálásan hunyorgott, és bár csak ketten voltak a szobában, David nagy - és kellemes - meglepetésére a báró visszahunyorgott, és féloldalas mosoly-fintort csinált.
- Hívom Umpsot. Amint előkészíti a lovakat és az élelmet, indulhatunk!
Mindketten őszintén örültek, hogy itt hagyhatják a város fullasztó légkörét.
David minden figyelmét a kezében tartott pipára és annak működtetésére összpontosította. A báró atyaian figyelte, ami Davidet feszélyezte egy kicsit. A köhögést eddig - mint viszonylag aktív dohányosnak - sikerült visszafojtania. A báró méltóságteljes pöfékeléséhez képest David nagyon kezdőnek érezte magát.
Tetszett a cikk?



