David Kolonc fültövét vakargatva várta, hogy teljen az idő. Valamelyik Konrad Lorenz könyvben olvasta, hogy egy kutyának megalázó, ha a fejét simogatják, kivéve, ha a gazdája teszi, így aztán a dögönyözés közben ehhez tartotta magát.

I.

     David Kolonc fültövét vakargatva várta, hogy teljen az idő. Valamelyik Konrad Lorenz könyvben olvasta, hogy egy kutyának megalázó, ha a fejét simogatják, kivéve, ha a gazdája teszi, így aztán a dögönyözés közben ehhez tartotta magát. Mivel alig várta, hogy hajnalodjon, az idő ólomlábakon járt. Ha lehunyta szemét, úgy érezhette, mintha nappal lenne, oly hangosan tivornyáztak a városlakók. Próbálta összpontosítani a csapongó gondolatait, és valami eredményre jutni. Már azzal is megelégedett volna, ha sikerül megemésztenie ezt az egész helyzetet. Azonban kételynek nyoma sem volt benne. Itt van, és nem álmodik.
     Mikor tizenhat éves volt, és Mama elmondta (november huszonnegyedikén, november huszonnegyedikén), elmondta, közölte, megosztotta vele, végre kinyögte, kiböfögte, és kiadta magából, és elmondta, elmondta, elmondta és elmesélte, elregélte, előadta, hogy David tudja, és ne felejthesse el...Ó. Azóta David úgy érzi, ha ez igaz, ha ez megtörténhet, akkor minden megtörténhet. És nem tudott harag nélkül tekinteni Mamára soha többet, hogy képes volt így fölnevelni. Papára pedig - aki ekkor már csupán egy adag összeaszott bőr, törékeny csonthalom és keserédes emlék volt - dühvel ugyan, de némi megértéssel gondolt.
     Milyen buta, sőt, milyen os-to-ba volt Mama! David azóta rengetegszer átgondolta a helyzetet, mellyel Mama, Papa és Nagymama halála óta csupán ketten voltak tisztában: David és Lilian. Ők pedig nem azért nem terjesztették, mert nagy jelentőségű volt, ellenkezőleg. Csupán nem akarták, hogy pletyka legyen belőle, vagy azt, hogy az emberek ezután ítéljenek. Pedig milyen lényegtelen dolog lett volna, ha Mama és Papa nem csinálnak ekkora ügyet belőle. Már üres volt, ürességtől fájón kongó egyszavas mondat. Örökbefogadtak. Vagy elegánsabban (így mondta Mama, így mondta Mama, az ostoba Mama, aki még ekkor - kimondásakor - is leplezni kívánta): Adoptáltak. Még üresebb, még hivatalosabbnak ható szó. Akkor minden lehetséges. És David tudta, hogy az egésznek semmi jelentősége nem lett volna, ha nem csinálnak titkot belőle. És megint a "mi lett volna, ha". Még mindig dühös volt.
     Mama viszont tényleg buta volt. Hátralévő három évét azzal a tudattal élte le, hogy a fia „már nem szereti", mert nem vér szerinti anyja. David szerette a maga módján. Szerette, csak örökké neheztelt azért, hogy egy életen át hazudtak neki. Úgy gondolta, ha úgy nevelik, hogy végig tudatában van az igazságnak, akkor semmi gond, vagy ha van is: minimális. És Papa is buta volt. Nagymama...Ó. Nagymama pedig nem érezte úgy, hogy joga van beleszólni és dönteni.
     Mama több szempontból is buta volt.
     A másik az volt, hogy Mama - bár egy pillanatig sem vallotta be - azt hitte, hogy David és Lilian, akik már-már ikrekként kötődtek egymáshoz kiskorukban, most szerelmespár lesznek. Lilian és David azóta már beszélgettek erről. Testvérek voltak, és ezt nem másíthatta meg semmi. Hát akkor mi változott meg? Mi változott a világban? Egyszerűen minden. David csak egy év múlva találta meg a megfelelő kifejezést: a világ átértékelődött. És minden titokzatos lett, rejtélyes és más. Valahogy ettől kezdve az egész világ piszkosabb, mocskosabb lett, és hazugabb. Davidnek túl hamar kellett felnőnie és rájönnie, hogy a dolgok nemcsak hogy nem mindig azok, aminek látszanak látszanak, hanem a dolgok valahogy sohasem azok, aminek látszanak. De idővel, ahogy egyre inkább ismerni kezdte a körülötte lévő embereket, s egyre kevésbé alakított ki felületes kapcsolatokat, kezdett rájönni, hogy valamiképpen minden embernek van valami oka, hogy a világ átértékelődött. A különbség csak az volt, hogy nem mindenkinek volt szakadás, konkrét irányváltás.
     David végigsorolta magában az elmúlt hét eseményeit (már egy hete eljött, mintha örökké így lett volna), és egyre kevésbé érzett reményt arra, hogy hazajusson, ugyanakkor biztos volt benne, hogy haza fog jutni. Nem lehet másképp. Ő nem élhet itt. Próbálta megfejteni a Művészet nevezetű homályos, megfoghatatlan dolgot, amely egyrészt mozgatórugója és irányítója ennek a létsíknak, másrészt viszont senki nem volt hajlandó tudomást venni a jelenlétéről. (És mégis ki lehet SIMEON...) És ki lehet akkor L'Oxomon? Nem illett a képbe, nagyon nem. Érezte, hogy a kulcs a továbblépéshez a Művészetben (művészetben?) rejlik. És persze L'Oxomonban, aki isten tudja, ki lehet. Azonban sajnos nincs isten - morfondírozott David cinikusan, szinte önmagát gúnyolva, és tudta, nem tud tovább így ülni itt. Akkor inkább a tömegnyomor és a forgatag a városban. Felpattant, Kolonc érdeklődve nézett rá meglepően piros nyelvét kutyamód lógatva.
     - Gyere velem, Kolonc. Két nyomorult segítse egymást - dünnyögte és elmosolyodott.


II.

     David mozdulatlanul állt a hősök arckifejezésével (bár ő nem tudott róla), mint egy antik márvány szobor és „kiterjesztette" érzékszervei hatáskörét. Szemek... bódék és ezerszínű leplek, lampionok, díszek, virágok és emberek csomói. Mintha egyetlen lélek sem maradt volna otthon - s ki tudja, tán így is volt. Nők a már megfigyelt fehér bodros-habos ruhában, melyet színes kendőkkel díszítettek. Sötét, olajos feketén csillogó hajuk még szebb lett a hófehér ruha mellett. Kacagtak, nevettek, fecsegtek, csevegtek, énekeltek és táncoltak bele a végtelenbe már ötödik éjjele. Szemük alatt megbúvó karikákat illatos porokkal fedték el. A férfiak szinte mind szakállasak vagy borotváltak, ám bajuszost nem látni. Mellény és sűrű szemöldök és nem a józanság jellemezte őket. David egy pillanatra belegondolt, józan-e itt valaki. Úgy tűnt, senki. Milyen könnyű lenne így megtámadni, kifosztani és halomra ölni a város lakóit. Beleborzongott.
     Mit látott még? Fényeket, szaladgáló gyerkőcöket, irdatlan mennyiségű ennivalót mindenhol kirakva annak, aki csak akarta. Nagy üstökben forralt bort, hordókat a legkülönfélébb sörrel, gyümölcspálinkákkal és egyéb italokkal. Komédiásokat, akik ugráltak és bolondoztak. Feszülő izmú tűznyelőket, akrobatákat, zsonglőröket, kicsiny füst oszlopot.
     Mit hallott? Vidám, hangos zenét, a százféle nevetést, beszélgetést, egy serleg koppanását a kővel kirakott utcán, majd loccsanást. Falatozás zajait: csámcsogást. Komolytalan női sikongatást, a kelekótya bohóc elmélkedését, tapsolást, csörgést, dobolást, fütyülést, pipa pöfékelést. Hangáradat.
     És az illatok. A legerősebb a forralt boré volt, és a dohányé. Meg persze az ételeké, amelyeknek nem külön-külön volt szaguk, hanem egy egybeolvadt valamit alkottak.
     És David elmerült ebben a forgatagban Kolonccal, a kutyával, akit "otthon, a Földön" blökinek neveztek volna, azzal, aki fattyú volt, és számkivetett a palotában.

III.

     Sejtelme sem volt róla, hogy hol keresse a bárót, engedte, hogy ösztönei - vagy esetleg érzelmei - vezessék. Tejet persze nem talált sehol sem, de nem is remélte komolyan, hogy e tekintetben van esélye. Az éjszaka szeles, majdnem viharos volt, ám a nappal forrósága után ez áldásnak tűnt. David megpróbálta felidézni a báróval való röpke találkozását, mely alig volt több, mint tekintetük összevillanása. Csak bandukolt tétován a város macskakőszerűen illeszkedő köveiből álló utcáin. A város viszonylag nagy volt, elég nagy ahhoz, hogy ne tűnjön föl senkinek egy idegen. Ám Davidet néhányan tapintatlanul megbámulták, ez csak az öltözékének volt köszönhető. Találkozni akart a báróval. Elnézve a mellette elhaladó gátlástalanul böfögő embereket, David egyre jobban úgy érezte, találkoznia kell a báróval.
     Úgy egy fertályórányit barangolhatott, mikor találkozott Umpsszal, aki - többek közt - a báró szolgálatában állt. Umps a „kevésbé részegek" csoportjába tartozott, s a divatnak megfelelően neki is bajusza és hegyes kecskeszakálla volt, a szemei pedig távolt ültek egymástól, ami egyszerre jelenthette, hogy nagyon ostoba és egyszerre, hogy kiemelkedően intelligens férfiú. Ebben az elméletben (a távolülő szemekről) David tántoríthatatlanul hitt, elgondolását saját tapasztalatokra alapozván. Úgy ötven körül járt, és rajongott a szarvas pecsenyéért és persze az érte folyó vadászatért. Egyébiránt pedig - felsége és gyermeke nem lévén - nagyon magányos volt. Nem egyszer volt kénytelen vágyait a város piszkosabb negyedeiben tengődő szajhákba ölnie, akiknek vörös szoknyájuk volt, vastag combjuk és fahéj-szerű illatuk. Umpsot nem szerette senki, és ő sem szeretett senkit, egy kivételtől eltekintve, és ez a báró volt. Mintegy harminc éve szolgálta már a bárót. A báró kedvelte, és ezt ki is mutatta, már persze nem föltűnően, de finoman, apró jelekkel. A báró tulajdonképpen azért tartotta tiszteletben Umpsot, mert ő - a többi szolgálóval ellentétben - szolgálata mellett nem alázkodott a porig, pedig ezt roppant kevesen tudták elérni. A báró ízig-vérig nemesnek látszott, s oly intenzíven játszotta a halvérű arisztokratát, hogy szerepe egészen beléivódott. Ez főleg azért lehetett, mert családja már nem élt, s ő volt itt a legmagasabb rangú személyiség. A sok csapás sújtotta nép pedig, amely csöndben rettegett (féltek a Kórtól és az ismeretlen jelektől és a Művészet és művészet hiányától vagy lététől), elkeseredését leplezve kapaszkodtak a báróba, mint utolsó lehetőségbe. Ő volt az utolsó az uralkodó családból, aki - mint ilyen - illő nevelésben részesült, és volt valami fogalma a régi és tiszta dolgokról, mint a művészet (Művészet) is. Így aztán áldották minden lépését, és kit ne feszélyezne ez? Nem szólították másként (és a háta mögött is így hívták): a báró. Igazi nevét, mely a város nevét tartalmazta (Axel von Allonedra) nem is ismerte mindenki (sőt). És persze ott volt az utódlás kínos kérdése. A probléma örökké ott lógott a levegőben. A báró nem volt impotens, és a férfiakat sem részesítette előnyben. Egyszerűen ez a primitív oka volt, hogy még nem talált megfelelő leányt. Nem csoda: ez az ő esetében borzasztóan nehéz feladat volt. A város összes leánya és asszonya tisztelte, és majdnem istenként imádta, de nem látták benne se az emberi lényt, se a férfit. És a báró - bár szeretett volna - ritkán érintkezett a többi várossal, mert azok viszonylag messze voltak. Ha nem talált ki konkrét okot vagy csak apró ürügyet, akkor nem rendelte el, hogy álljon elő a hintó, a testőrök és a szolgasereg, mert úgy érezte volna, hogy csak a saját jókedvéért csap ekkora hűhót. Nehéz dolga volt, mert nem volt testvére sem, és rokonai (a még élők) mind más városokban éltek (egy csoportjuk Farxban, a „szomszédos" településen (az is két napra volt, lóval).
     A báró ugyanakkor nem keltette szomorú ember látszatát, inkább cinikusét. Igazából elég optimista volt, és hitt benne, hogy Farxban talál majd valakit (ahol valóban voltak ifjú, üde és kedves, ráadásul rangban hozzá illő hölgyek). (Persze ő nem valakit akart találni, hanem Cecíliát, de erről most ne essék több szó.) Reménykedett. Örökké reménykedett, de ironizáló, gunyoros stílusa és humora nem mutatta ezt. Reménykedett, hogy felesége rengeteg gyermeket szül neki, és reménykedett, hogy a „többi dolog is rendbe fog jönni". Ahogy nézte a tivornyázó népét, látta, hogy ha a Kór még nem is érte el őket fizikailag, az elméjükkel már nem stimmel valami. És a művészet hiánya... A Művészetről nem is beszélve. Vagy talán nem vall bölcsességre külön választani a kettőt? A báró úgy érezte, egyhelyben toporog, és tudta, hogy beszélnie kell aggályairól idegenekkel, akik nem az ő városából valók. Az ünnep során (amit egyre jobban gyűlölt) körvonalazódott benne a döntés, hogy meglátogatja Farxot és az ottaniakat. A fesztivált egyébként tényleg utálta, még pedig az egésznek a beteg volta miatt. Emlékezett, hogy gyermekkorában (amikor még a szülei is éltek) mennyire más volt. Most a kacagás rémült volt, már-már hisztérikus, a tánc pedig kétségbeesetten heves és pörgő, avagy léha, löttyedt, mint a túlérett, zamatát vesztett bűzlő gyümölcs. Az ivás mértéktelen, és csak a rosszat hozta ki az emberekből. Most méreg volt, és nem élénkítő. A szeretkezés (melynek régen is fontos szerepe volt, rengeteg egészséges csecsemő született tavasszal) most kéjes, erőszakos aktus lett, a szeretethez való kapcsolat nélkül. Nem is illette volna szeretkezés kifejezéssel. (A legfinomabb az enyelgés lett volna, de ez korántsem fedte a valóságot.)
     Nem bírta nézni ezt a „tradicionális" (de groteszknek érezte ezt a szót) mulatozást, részt venni benne pedig végképp nem tudott.
     Megpróbált visszavonulni a palota egyik szárnyába, de ott sem volt túl nyugalmas. Egyrészt minden zaj fölhallatszott, másrészt pedig megfoghatatlanul rossz légkör uralkodott mindenütt. Így aztán Umpsszal együtt nem túl föltűnően (majdnem, hogy titokban, bár azért ezt így nem mondták ki) kilopództak a város szélén található házba, mely általában üresen állt, de - és erről nem sokan tudtak - a báró tulajdonában állt. A báró szeretett ott lenni, és békésen, ártatlanul, mint egy buta madár figyelni a felhőket és álmodozni. A második nap estéjén mentek el, és így még épp összefutott Daviddel. A szemkontaktusnál nem történt több, mert a báró sietett, és attól is tartott, hogy követhetik. Nem tudta, hogy David Idegen. Aznap délután ugyanis vihar volt. Nem tomboló, őserejű orkán, hanem amolyan rendkívül erős nyári zápor. Mindenesetre David korgó gyomorral és főleg minden porcikájában reszketve, lucskosan és csuromvizesen érkezett Allonedrába. Mikor a báró látta, David éppen a vár legmelegebb helységében, a konyhában volt bebugyolálva egy óriási, bordó színű és kellemetlenül szúrós pokrócba, aminek hatására tiszta szösz lett. Kis híja volt, hogy nem kapott tüdőgyulladást. Magánkívül cidrizett, és próbálta mozgatni a lábujjait, miközben Umps bejött, és egy bőr hátizsákba elemózsiát pakolt ( ez főleg sózott hús volt, barna kenyér, köcsögökben aludttej - amit a báró nagyon kedvelt, és jótékony hatású másnaposságra is -, sajt és persze jóféle, minőségi vörösbor). Umps nem ismerte nagyon a konyhát, hiszen még neki sem volt szabad ki-bejárkálni, de most, hogy az ünnepség tartott, könnyedén besurranhatott. Viszont sokáig ügyetlenkedett, mire a megfelelő étkeket megtalálta, és a türelmetlenkedő báró - aki ilyen helyzetben mindig a mellényét gyűrögette - utána jött. Umps épp kész volt, a báró így be sem jutott a konyhába, csak a küszöbön állva pillantott be, és látta meg Davidet. Mivel öltözékét eltakarta a pokróc, a báró nem tudta, hogy Idegen. Ha sejtette volna, valószínűleg - sőt biztosan - nem hagyta volna ennyiben a dolgot. Csak azért történhetett meg, hogy ennyire nem foglalkoztak Daviddel, mert ünnep volt.
     Most pedig, hogy David egy kötelekkel kifeszített ponyva alatt állt, tejet szeretett volna inni és rágyújtani (no meg persze hazakerülni), meglátta Umpsot. Umps fölismerte Davidben a konyhában vacogó fiút, de nem tudta, hogy Idegen. David azonban tudta, ki Umps, mert a három nap alatt igyekezett minél többet megtudni a báróról, ha már a számára lényeges dolgokról - mint a művészet és L'Oxomon - nem is sikerült. Umps zavartan nézte Davidet, és David tudta, nagyon bánni fogja, ha most nem szólítja meg. Egy hangyabokányi ideig még habozott, de igazából már döntött: nem veszíthetett semmit.
     - Uram! - Mondta a kelleténél kicsit hangosabban, de senki nem figyelt föl rá. Umps kicsit gyanakvóan, de inkább unottan nézett rá. Már rengeteget ivott, de egyáltalán nem látszott rajta. Umps különösen jól bírta az alkoholt. Méltóságteljesen végigmérte Davidet, mint egy kehes kiscsikót, és így szólt:
     - Igen...? - Láthatólag nem szándékozott megkönnyíteni David helyzetét, aki úgy érezte, mintha a családtagokkal való szituációja ismétlődne meg. David ezt tudomásul vette. Úgy gondolta, nem kínlódik, hanem rögtön a tárgyra tér. Vett egy mély lélegzetet.
     - Én Idegen vagyok itt, és szeretnék többet megtudni a városukról és lakosairól. De sajnos eddig - bár kétségkívül mindenki vendégszeretőnek mutatkozott - nem nevezném önöket segítőkésznek - David rövid beszéde alatt kissé lehajtotta a fejét, és nem nézett partnere szemébe, most azonban ráemelte tekintetét. Némi döbbenetet észlelt Umps arcán, és ettől meg ő lepődött meg. David azt hitte, Umps ismeri őt. Umpsnak viszont rögtön beindult az agya, és mint a báró szolgája, egyből arra gondolt, hogy a bárót mennyire foglalkoztatták ezek a dolgok. Igyekezett hát meglágyítani a vonásait - no azért nem mosolygott - és kedvesnek lenni a barna hajú és kissé meggyötört képű kölyökkel, aki meglehetősen zilált, ámbár dacos képpel állt előtte, és hüvelykujjának piszkos körmével mutató ujjába vájt.
     - Ezt őszintén sajnálom, de kérem, ne vegye sértésnek. Az embereket túlságosan leköti a szesz és az ünnep, csak ezért fordulhatott ez elő. Én Umps vagyok, a bárót segítem.
     - Az én nevem David Calter - mutatkozott be David, és kezet nyújtott, amit rögtön utána meg is bánt. Mint az iskolában - vágott belé. Éppen, mint az iskolában. Ugyanolyan hülyének érezte magát, ráadásul a nevét is mindig ilyen idegennek érezte így kimondva. Umps szó nélkül erősen megszorította, keze jóval nagyobb és izmosabb volt Davidénél, pedig termetre kisebb volt.
     - Javaslatom az lenne, hogy jöjjön velem a báróhoz, és ott olyan emberre talál, akinek mindent elmesélhet, és akitől bármit kérdezhet. Egyébiránt ne nehezteljen ránk, hogy nem hívtuk előbb, ahogy illő lett volna, de bármily kínos legyen is: nem értesítettek minket jöttéről. Tartson velem! - Davidnek az volt a benyomása, mintha Umps egy előre megírt beszédet olvasna föl. Érzelemmentesnek tűnt, azt az egyet leszámítva, hogy őszintén meglepődött, mikor megtudta, hogy David Idegen. David nem is leplezte túlzottan, hogy mennyire megkönnyebbült. David személyiségének különös sajátossága volt ez a naivnak tűnő nyíltság. Általában kimutatta érzelmeit. Ez persze - főleg az iskolában - gyakran váltott ki gyanakvást és egyéb ellenséges reakciókat. Umps arcáról úgy tűnt, nem lehetett leolvasni a véleményét.
     - Rendben van - mosolyodott el David.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.