Davidben egyre jobban érlelődött egy dühvel és haraggal, szomorúsággal és komorsággal telített érzéshullám, mely kitörni készült, mint kiáltás, villám az éjszakában. Kapitális barom vagyok - gondolta. David tehát belátta helyzetének nevetséges, szánalmas voltát. Valóban mulatságos lehetett a nyomora, de nem önmaga számára.

     Davidben egyre jobban érlelődött egy dühvel és haraggal, szomorúsággal és komorsággal telített érzéshullám, mely kitörni készült, mint kiáltás, villám az éjszakában. Kapitális barom vagyok - gondolta. David tehát belátta helyzetének nevetséges, szánalmas voltát. Valóban mulatságos lehetett a nyomora, de nem önmaga számára. Kellett volna még egy ember, hogy viccelődni tudjon rajta. Hűvös kezét halántékához szorította. Egy aprócska árnyat látott sompolyogni és vizelni ugyanannál a fánál, ahol ő is ezt tette pár perce. Egy kutya. Egy kölyökkutya. David halkan füttyentett egyet. Az eb felemelte orrát, szintén halkan vakkantott, és David felé kajtatott spánieles lógó füllel. Kolonc volt, a báró fiának falkájából való legfiatalabb tag. Nedves és meleg orral mászott David ölébe hálás lihegéssel, nyaldosással, David kezét illetve. Davidnek rettentően jól esett most a kiskutya megnyugtató, meleg teste. Hátradőltében érezte, hogy valami nyomja a combját. A kobalk volt az, melyet zsebében hordott. Előhúzta. Haragot érzett a picinyke tárgy iránt. Felidézte magában a vándorlásának nyomorát. Aznap este kezdett el esni, miután elindult a kunyhótól. A kobalk eleinte a vízfolyás mentén vezette, aztán eltért tőle. Csak bogyókat evett egész úton. Semmi mást nem talált. Bár eszébe jutott, hogy vadásznia kellene (a könyvekben ez mindig egyszerűbb volt), de maga az ötlet is komolytalan volt. Emlékei szerint pedig az írás emlegetett búvóhelyeket, ahol az Idegenek megpihenhetnek. A kobalk ilyet nem mutatott. Egyáltalán a kobalk legendás ereje, amelyről itt a városban is mítoszok keringtek, gyengének tűnt, és bizonytalannak. Persze, hiba lett volna a kobalkot okolnia a történtekért, hiszen nélküle valószínűleg még a vadonban lenne, és hallgatná gyomrának galambbúgásra emlékeztető korgását. De a kobalkot tartva szabályos zavart érzett. Bajt. Erőtlenséget. Nyugtalanságot. Ilyenkor tettrekész lett, csak éppen fogalma sem volt, mit tehetne. Ahogy végig, útja során.
     David mélázva és önmagát sajnálva vakargatta Kolonc selymes füle tövét. Kolonc kéjesen morgott, szinte dorombolt, mint egy kismacska.
     David, mikor ideért, persze azt hitte, megtalálja L'oxomont.
     - Szart - közölte lényegretörően és tárgyilagosan Koloncnak. Hiába volt Allonedra az Idegenek Városa, senki nem hallott itt L'Oxomonról soha még. Hogy idegesítette most az ideszűrődő kacagás, csörömpölés és egyéb ismeretlen eredetű lárma
     És David egyre jobban úgy érezte, nem bírja egy árva napig sem tovább itt, ezek között. Ekkorát még életében nem csalódott. És volt itt Művészet? Piha! Nyoma sem volt e mágikus erőforrásnak sehol. Amint megkísérelte szóba hozni, érdeklődni felőle, mindenki mintha zavarba jött volna. Motyogtak, elterelték a beszéd folyását, vagy meg sem hallották a tétova kérdést. Volt, ki egyszerűen faképnél hagyta. David úgy jött ide, mint hős, mártír, akinek egyetlen vágya, hogy teljesítse a küldetését, és megtalálja L'oxomont, a Művészt. S hol tart most? Meg tudná számolni a kezén a józan pillanatait, és ha csupán egy szerény Művésztanoncot, egy gondolatcsírát vagy bármit találna a Művészetről, már boldog lenne.
     Néha belémarkolt a magánynak és egyedüllétnek az a leírhatatlan fájdalma, amelyet nem lehet kibírni, csak ivással, kábítószerrel és egyénenként változó szenvedéllyel, vagy ha ilyen nincs, akkor pokoli, őrülettel határos szomorúság jön, amely vagy elmúlik magától, vagy az ember bevégzi saját életét. David azt hitte, ismeri ezt, de most rájött, az a magány távol állt ettől. Kolonc némaságával vigasztalni tudta. Nem gondolta volna, hogy valaha is ilyen mértékű honvágyat fog érezni.
     Végiggondolta, van-e itt valaki, akivel rövid ittléte soron meg tudta értetni magát. Igen. A báró. David felidézte magában a báró nem kifejezetten szép, de mérhetetlenül rokonszenves és intelligens arcát. Nemes ívű szemöldökét, mely finom rándulásaival oly sokat elárult a gondos megfigyelőnek viselőjéről. És a sötét, pánttal leszorított haját és szakállát, keskeny ajkait.
      Milyen őrült, beteg nép. És milyen őrült, beteg szokás. Ezek a gondolatok zsongtak David fejében, s tudta, mennyire önmagát ismételi. Olyan volt, mikor Kate Palmerbe volt szerelmes, s állandóan azon kapta magát, hogy arra gondol "hiányzol". Szinte tudattalanul gondolta ezt. Most is ismételte önmagát, nem tudta leállítani a megfogalmazódó érzéseket. Borzalom. Amennyire hinni lehetett a bárónak, ez nem volt mindig ilyen elfajzott, kétségbeesett dáridó, mint az, amiben most David részt vett. Jelenleg olyannak tűnt, mint egy Armagedon előtti „most már úgyis mindegy" jellegű őrjöngés. Azelőtt tényleg ünnep volt. Valóban hatnapos, s valóban többek közt azért, hogy az emberek a végén már vágyódjanak a munka után. De akkor ez még tiszta volt. Hat napon át vásár. Igazi, gesztenye-, karamell- és pecsenyeillatú vásár zenével, pörgő és vidám tánccal, csattanó csókokkal, mennyei, csillogó borokkal, amikben tükröződött a szenvedély, és mosollyal, kacagással. Örömmel tehát, ahol még a nyomorodottak, a szegények és az ördögök is mindenből részesültek. Senki sem feküdt le puha ágyba, az emberek ébren próbálták végigcsinálni, vagy - mivel ez gyakorlatilag teljesíthetetlenül emberpróbáló feladat - addig nem aludtak, amíg csak bírták. Azután - a harmadik, negyedik napon - bóbiskoló, szunyókáló férfiak és nők töltötték be az utcákat. Rendületlenül mulatott a város, és a tűznyelők, bohócok, torzok és zenészek számára ez volt a legfontosabb hat nap az évben. Rajtuk kívül a legjobban a kölykök szerették, ámbár még rájuk is hatott a hat nap idejének ereje. Az egész város ki volt világítva a legkülönbözőfélébb lámpásokkal. Mindenhol tüzek és fények égtek, mindenhol pörgő táncot lejtettek, hangzavar, álarcok és illatorgia. Oly sok inger, amely megbolondítja az érzékszerveket. David az első két éjjelét ebben a forgatagban töltötte, és képtelen volt betelni vele. Mi volt hát a baj? Az a zabolátlan vadság, mely annyira idegen kellett, hogy legyen a városiak számára. Az emberek nem viselkedtek emberi módon. Megfogalmazhatatlan - csóválta fejét David. Aztán hirtelen úgy érezte, képes meghatározni. A komolytalanság. De ez nem az az egészséges, viccelődő-heccelődő komolytalanság volt, hanem olyan állapot, amelyben az emberek nem voltak hajlandóak tudomásul venni és elfogadni a dolgokat. Ökölbe szorult a keze, ha csak rágondolt, hogy reagáltak az ő jövetelére. Persze, vendégül látták. Itt marasztalták ezen a tetves ünnepükön. Az, hogy nevettek és bólogattak, mikor megkísérelte elmondani, mit talált a kunyhóban, s ő Idegen... ez milliószor rosszabb volt, mintha egyszerűen nem hittek volna neki. Az tartotta benne a lelket, hogy még egy nap, és azután lecsillapodik ez az őrület, és tud majd beszélni velük. Azt mondták, addigra a báró is visszajön. Találkoznia kell a báróval. Ezt biztosan érezte.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.