Lilian berakta a kétliteres, zöld 7up palackot és a két, kissé émelyítően édes cukormázas és lekváros fánkokkal teli papírzacskót a farmeranyagból készült hátizsákjába.

     Lilian berakta a kétliteres, zöld 7up palackot és a két, kissé émelyítően édes cukormázas és lekváros fánkokkal teli papírzacskót a farmeranyagból készült hátizsákjába. A sütit és az innivalót egy Donkin' Donuts üzletben vette egy szőke lófarkos lánytól, akinek épp ebben a pillanatban ellett meg négy darab bűbájos kölyköt a gyönyörű huskyja. Természetesen erről nem tudott, különben nem igyekezett volna elnyomni a sokadik ásítást a vásárlás közben. Arra gondolt, hogyha ez a farmerhátizsákos, barna hajú lány elment, akkor főz magának egy csészényi (illetve egy műanyagpohárnyi) jó erős kávét.
Lilian érezte, hogy megindul a nyálelválasztása. Már-már ellenállhatatlannak tetsző ingert érzett, hogy ott helyben befalja az egyik cukrászkölteményt. Aztán felvillant előtte szegény Richie kisfiúsan aggódó arca, és erőt vett magán. Felsietett a metróaluljáró lépcsőjén. Meglepően hideg volt ahhoz képest, hogy augusztust írtak. Lilian emlékezett, hogy tavaly ilyenkor még jókat napozott Mary nevű barátnőjével és annak Sompolya nevezetű basset houndjával, aki majd megveszett a piskótáért.
     Nem mert belegondolni, hogy mi lesz, ha nem találnak semmit Richie-vel. Ó, ha nem lenne Steven! Lilian nosztalgiát és mély, meleg hálát érzett a csibész mosolyú Steven iránt. Steven David és Lilian unokatestvére volt, éppen 25 éves, tehát egy évvel idősebb Liliannél és öttel Davidnél. Volt egy időszak az életükben - már kb. tizenöt éve - amikor nyáron minden idejüket együtt töltötték Nagymamánál. Steven volt az első unoka és egyben Nagymama első számú kedvence is. Ez persze sohasem lett így kimondva, ugyanakkor mindenki tisztában volt vele. Lilian úgy emlékezett vissza ezekre a nyarakra, hogy életének talán legtisztább, legboldogabb és legőszintébb korszaka volt. A legélesebb emlék az volt, amikor szereztek három nagy lapátot (kettőt a riasztóan foghíjas vigyorú szomszédtól: Billy bácsitól), és kivonultak Nagymama hátsó udvarára, mely félig már az erdőhöz tartozott, és szúrós gazokkal volt tele, amelyektől előző napon tisztították meg a területet (ezt bizonyította a kezükön lévő tömérdek vágás és seb). Nem gondolták volna, hogy ilyen nehéz a nagy lapátokkal ásni. David alig bírta megemelni a sajátját. Végül aztán - kissé szégyenkezve - a homokozólapátokra fanyalodtak. Ástak egy medencét, bár tényleg csak gyerekszemmel volt annak nevezhető. Három napjukba telt, és borzasztóan élvezték. A végén telihordták kaviccsal az alját, és óriási nejlonzsákokat szorítottak és erősítettek rá. Utána pedig vizet eresztettek bele. A nejlonzacskók ellenére két perc után úgy érezték, hogy sárban dagonyáznak, de voltak annyira gyerekek, hogy ezt egyikük sem bánta. Lilianben elképesztő élesen megmaradt egy kép Stevenről, ahogy fölkacag kezeivel a vizet paskolva.
     Nagyon szerette Stevent, a fél rokonság persze összemosolygott, és róluk pletykált. Pedig szó nem volt szerelemről, ahogy ez elvárható lett volna az egy évvel idősebb unokafivér estében. Barátok voltak, de ezt mindketten többre értékelték. Amennyire a hézagos tapasztalataik alapján meg tudták állapítani, a szerelem a kakinak az a fajtája volt, aminek az ég adta világon semmi köze nem volt a szeretethez. Nem függött az akarattól, nem függött egyik résztvevő féltől sem, és csöppet sem lehetett irányítani, vagy akár alakítani. Lilian és Steven "szar dolognak", értéktelen valaminek tartották a szerelmet a barátsággal szemben, amely bizony alakítható és irányítható dolog volt, igaz, általában minden misztikum nélkül való. Bár persze véleményük az idővel csiszolódott, de alapvetően nem változott. David csak félig értett egyet velük, mondván, hogy „Van kivétel!" s legjobb barátjára Richie-re és az ő Sue-jára gondolt.
     Steven most Spanyolországban van egy biciklitúrán pár haverjával. Lilian kissé hülyén érezte magát, hogy így betört a lakásába, ugyanakkor tudta, hogy amikor Steven ide költözött, megmondta, hogy bármikor jöhetnek, csak lehetőleg szóljanak előtte. Lilian most persze nem tudott szólni, hiszen honnan tudhatta volna, hogy Steven most éppen az Adaja nevű folyó partjának közelében fekszik a vízállónak mondott sötétkék hálózsákjában, és egy nagy, csillogózöld szöcske épp most telepedett rá a bal fülére (de szerencsére kámforrá vált, mielőtt Steven fölébredt). Persze, ha tudta volna, az sem segít rajta, mert Steven közelében egyáltalán nem volt telefon.
     Lilian kínosan érezte magát, de tudta, hogy semmi más esélyük nincsen, hogy valami nyomot találjanak, csak Nagymama holmijai, amelyek pedig - szerencsére - itt voltak Stevennél. Az pedig még nagyobb mázli - gondolta Lilian -, hogy Steven egyedül lakik. Stevennek igaz, voltak testvérei, egy ikerpár és még egy kislány (Rachel), akinek már most ugyanolyan csibészes mosolya volt, mint Stevennek, de az ikrek (Robert és Sarah) tizenhat, a kis Rachel pedig 18 évvel voltak fiatalabbak nála. Igaz, csak féltestvérei voltak, de Steven mindig testvérnek tekintette őket. Steven szülei tizenöt éves korában váltak el, és ennek mindenki őszintén örült. Steven mamája összeköltözött a szeretőjével (fél évre rá össze is házasodtak), s Steven és édesapja pedig Nagymamához költöztek (Steven apja és Davidék édesanyja testvérek voltak, és az ő mamájuk volt Nagymama). Azonban ez csak ideiglenes állapot lehetett: Nagymama lakása túl picinyke volt három gyökeresen különböző ember (és három nemzedék) számára. Arról már nem is beszélve, hogy túl messze volt a belvárostól, amelynek szmogos levegőjére és izzadtságszagú embertömegeire a két férfinak olyasféleképpen volt szüksége, mint narkósnak a napi kábszerére. Így aztán hamarosan vettek egy kis lakást, és ott élték az agglegényéletüket első évben rántottán, másodikban pedig spagettin élve. Aztán Steven remekül megtanult főzni, így aztán nem értette, mi szüksége van apjának a festett vörös és enyhén teltkarcsú kolléganőjére, Miranda Hugginsra, aki egyre gyakrabban járt hozzájuk, és valóban fenomenális ételeket kreált a legközönségesebb hozzávalókból (mint például a répa és a krumpli). A legfantasztikusabbak a változatos, soha nem ismétlődő, olykor csípős, néha pedig kínai beütésű édes-savanyú szószai voltak. Szó se róla: Steven apja leült beszélni ekkor a már frissen érettségizett, nagykorú fiával, és engedélyt kért a házassághoz, melyet Steven nagylelkűen meg is adott, és soha nem is bánt meg. A „fiatalok" - ahogy a csöndes, de első osztályú humorral rendelkező Steven hívta őket - soha nem küldték el. Steven azonban érezte, hogy zavarja őket, bár egy ideig nem tudott mit tenni. Beiratkozott a Vendéglátóipari Főiskolára, és célja az volt, hogy minél előbb önállósítsa magát. Mivel tehetsége (és óriási kedve) volt a szakácsmesterséghez, és mivel a szorgalom sem hiányzott, amint elvégezte az iskolát, a tanárai ajánlásával álomszerűen jó állást kapott a Gurgulázó Hadiszöcske nevű mókás helyen, aminek csak a neve volt komolytalan, mert a főzést és a kiszolgálást komolyan vették. Ami nagyon pozitív volt, hogy az étterem már hét éve működött, és meglehetősen széles vendégkörrel büszkélkedhetett, mely főleg az infantilis műszaki egyetemistákból állt, akiknek étvágya - Steven szerencséjére - kielégíthetetlennek bizonyult.
Mikor Steven kibérelte a lakást, megmondta Davidnek és Liliannek, hogy az ajtó előtt az egyik csempe teljesen laza, és egy bicska segítségével kis erőfeszítéssel óvatosan ki lehet emelni. Alatta látszólag szilárd, habarcsszerű anyag van, amely, igazából szintén csak egy lap, és csupán megtévesztésül van odahelyezve. Ezt kivéve egy micimackós szalvétába csomagolva ott van a kulcs és egy csomag Hubba-bubba rágó (lehetőleg zöldalmás), amit a használó köteles volt pótolni.. Erről az egészről csak Steven, Lilian és David tudtak, senki másnak nem mondták el. A hely gyakorlatilag bombabiztos volt (mindenesetre csakugyan emberbiztos). Oltári nagy véletlennek köszönhették, hogy tudtak a létezéséről. Mikor Steven két hónapja lakott már ott, az egyik napon óriási ricsajt hallott kintről. Érdeklődve ki is ment, és kajánul kíváncsian hallgatta a középkorú, olasz házaspár perelését. Azzal viszont nem számolt, hogy szeles idő volt aznap, és természetesen be is csapódott az ajtó. Negyed órát kínlódott, mire rászánta magát, és becsöngetett a szomszédjához, Mrs. Harrisonhoz, aki egy ötvenhét éves laboratóriumi kutató volt, és az volt a rögeszméje, hogy a város lakosainak mintegy húsz százaléka vámpír. Ezt az elképzelését azonban sikerült pontosan a tizenkilenc évvel és négy nappal később bekövetkező halála napjáig titkolnia. Most viszont a vérszívóktól való félelmét is legyőzte a mérgelődése, hogy Steven megzavarta kedvenc filmsorozata, a Vészhelyzet utolsó egy percének nézésében, ahol éppen Susie zokog örökbe fogadott kislánya elvesztése miatt. Ha Steven tíz perccel előbb érkezik, szomszédja egész biztosan süketnek tetteti magát, és nem nyit ajtót. De most, hogy már látta a stáblistát, mártírképpel ugyan, de segítőkésznek bizonyult. Steven illedelmes arccal elmondta, mi történt (bár a digók veszekedése helyett nagy csattanást füllentett), és megkérte, hadd telefonáljon. Mrs.Harrison - mindkettőjük meglepetésére - kedvesen betessékelte, és az iránt érdeklődött, hogy van-e másik kulcs valahol, mert ellenkező esetben lakatost kellene hívnia. Másik kulcs ekkor még nem volt, így kizárásos alapon maradt a lakatos. Viszont mivel este kilenc múlt, a lakatost ugyan elérte, de az megmondta, hogy csak másnap korán reggel tud jönni (viszont ha siet, akkor már hajnali hatkor itt lesz). Mrs. Harrison fölajánlotta, hogy merő szívességből ad kölcsön Stevennek, de Steven nem állt túl királyul anyagilag, bőven elég volt neki az a tudat, hogy másnap leperkálhatja azt a horribilis összeget, amit a lakatosok szoktak kérni egy mozdulatért, amivel szabaddá teszik az utat. Steven lepörgette magában a szóba jöhető nevek és lakások listáját, és idegesen állapította meg, hogy nincs hova mennie. Nyár közepe volt, s ilyenkor a legtöbben nyaralnak. Davidék nem nyaraltak, de az az igazság, hogy David édesanyjának idegállapota a legjobb indulattal is labilisnak volt nevezhető, és Steven nem szívesen (nagyon nem szívesen) terhelte volna őket jelenlétével. Igazán jó barátai ekkor még nem nagyon voltak, csak haverjai, akikhez megint csak nem kéredzkedik föl az ember. Steven így aztán kénytelen volt a lépcsőn eltölteni az éjszakát a lakatosra várva, és ez nem volt kellemes. A mai napig úgy gondol rá vissza, hogy életének leghosszabb éjjele volt. Álmos és fáradt volt, de amúgy sem volt jó alvó, és ebben a helyzetben bizony egy szemhunyásnyit sem tudott szundítani. Annyira unta magát, hogy az ajtaja előtti terület minden szegletét, minden négyzetméterét kínos aprólékossággal átvizsgálta. Így találta meg az üreget, ahol óriási meglepetésére saját lakásának kulcsa volt. Nem kellett hozzá nagy ész, hogy rájöjjön, az előző lakó rejtekhelye volt, aki - hogy a dolog még tökéletesebb legyen - magányosan halt meg Steven beköltözése előtt négy hónappal. Steven bement a lakásába, és szegény lakatosra gondolt, aki idejön hatra. Szerencsére azonban a lakatosnak üzenetrögzítője volt, és így sikeresen lemondta a dolgot. Steven csodának tartotta az esetet, és nem is mondta el másnak, csak Davidéknek. Csodacsempének nevezték.
     Lilian ennek segítségével tudott bejutni a lakásba, és gigantikus méretű, zöld buborékokat fújva a rágógumijából, üdvözölte a poros és korgó gyomrú Richie-t.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.