És most? Hogyan tovább? David tanácstalanul ücsörgött a padlón. Nem tudta, mit tegyen. Először a legprimitívebb megoldás jutott az eszébe. Már természetesen az után a legprimitívebb, hogy egyszerűen itt hagyja ezt az egészet. Arra gondolt, hogy valahogy fölfeszíti a kőlapokat (már ha egyáltalán ezek kőlapok - gondolta keserves fintorral). Bár ehhez még eszköze sem volt, arról már nem is beszélve, hogy indokolatlan vandalizmusnak érezte.

I.

     És most? Hogyan tovább? David tanácstalanul ücsörgött a padlón. Nem tudta, mit tegyen. Először a legprimitívebb megoldás jutott az eszébe. Már természetesen az után a legprimitívebb, hogy egyszerűen itt hagyja ezt az egészet. Arra gondolt, hogy valahogy fölfeszíti a kőlapokat (már ha egyáltalán ezek kőlapok - gondolta keserves fintorral). Bár ehhez még eszköze sem volt, arról már nem is beszélve, hogy indokolatlan vandalizmusnak érezte. Ujjaival szórakozottan belegereblyézett a hajába. Merő bozont - vigyorodott el. Némi levéldarabka, földtörmelék belegabalyodva kócosan is selymes hajába. Ha Mama itt lenne, biztosan lecsapna rá egy fésűvel - kuncogott. Ja persze: Mama nem él. Nem tudott még igazán hozzászokni a gondolathoz, de annyira azért már elfogadta, hogy ne döntse búskomorságba, ha eszébe jut. David elmélázott. Milyen távolinak tűnt most minden! Milyen elképzelhetetlenül, abszurdan távolinak! Mama, Lilian, a festményei, lakása, még Peter is, szegényke. És az egyetem! Ha visszamegy - érdekes módon ezt holtbiztosnak érezte -, megint tanulhat. S ott van megint a pénz ocsmány kérdése. David el sem hitte, hogy egy hete még mozijegyeket árult az Independence Dayre. Persze, maradt is „lé" - ahogy Richie mondaná - a költözésből. Ezzel ha három hónapig kihúzza, már örülhet. Megint jöhet a korrepetálás...brr. Még a gondolata is riasztó. Az ostobácska 12 évesek minden gonoszságukkal és pimaszságukkal, agyukban olyan döbbenetes hiányosságokkal és űrökkel, hogy David már-már úgy érezte, a szorzótábláig kell visszamenniük. S ezeknek az álnok kölköknek az unalomtól puffadt arca! Ó, David nem érzett túl nagy kedvet a tanításukhoz. Pedig pénz az kell - hogy a franc esne belé. Az kell. Persze...ha eladná a festményeit. Nem állta meg, hogy fel ne vihogjon. Erre nem fog sor kerülni. Az ő képei aztán nem kellenek a kutyának se.
     Szórakozottan kapirgálta a kő repedéseit. A mutatóujján a köröm már egészen fekete lett a mocsoktól - konstatálta közömbösen. Ekkor hallotta meg: toctoc, toctoctoc. Önmaga számára is érthetetlen módon dühös lett. Valaki szórakozik vele. Fölpattant. Aztán tudatosította a hang forrását, s ahelyett, hogy megnyugodott volna, csak még bosszúsabb lett. Tompora sajgott, karjai pedig a kőpadló rücskeinek nyomát viselték. Dobbantott egyet a jobb lábával. Érezte, hogy enyhe fájdalom nyilall a talpába. Reménytelenül ostobának érezte magát. Meredten rábámult az ábrára. Gúnyosnak érezte. Majd egy merész és hirtelen ötlete támadt. Mi van, ha ez pont olyan, mint Steven csoda-csempéje...?!
     Ismét leguggolt, beszívta a levegőt, és lenyúlt a vésetbe. Átborzongatta egész testét az a vibráló energia, amelybe éppen hogy belekóstolt. Az érzés teljesen új volt, s Davidet vélt vagy valódi erővel töltötte meg. Már mindkét tenyerének ujjvégei a véset külső körvonalában tapogatóztak. A padlóval vízszintesen mozgatni kezdte őket. Eddig semmi nehézség. Kitapintotta, hogy ezalatt a kör alatt szintén üreg van, ahova kezével is simán elér. Nem gondolta át, mit csinál. Alányúlt...és könnyedén fölemelte a lapot.
     

II.

     Arra számított, hogy dohszag és csúszómászó élőlények fogadják. A pillanat törtrésze alatt arra gondolt, hogy bizonyosan sötét lesz odalenn, s akkor majd fáklyát kell készítenie. Ugyanakkor tudta, hogy megint nem lesz majd mivel meggyújtania. David álmélkodása és félelme küszködött egymással, mikor meglátta a kiáradó, enyhén zöldeskék fényt a lyukból. Öntudatlanul nyelt egyet, s lepislantott. A fény a foszforeszkáló játék dinoszauruszokra emlékeztette, amelyeket régi lakásuk utcájában található trafikban lehetett kapni. Egy időben még gyűjtötte is őket. A brontoszaurusz volt a kedvence, mert hajlítani lehetett a nyakát. Este, amíg olvasott, a dínók a kislámpa alatti polcocskán sorakoztak, néhány zsebkendő és rágógumipapír mellett. Aztán - villanyoltás után - kézbe lehetett őket venni. David imádta őket.
     Az üregből kiáradó „fény" is ilyesmi volt. Nem gondolkodott sokat. Leereszkedett a padlóra, és belógatta tornacipős lábát. Ahogy melegítőalsója kicsit följebb csúszott, szembesült saját szőrös lábszárával, s szórakozottan megállapította, hogy az éjszakai rovarok otthagyták nyomaikat kis pirosas csípések formájában. Az üreg tulajdonképpen egy cső volt, mintha egy kéményben kéne másznia. A falon pedig bemélyedések sorozata. Egyfajta létra. David megfordult, lábával kitapogatta a mélyedéseket, melybe kényelmesen belefért a lábfeje, s lassan, óvatosan elkezdett lefelé araszolni. Egy iszonyatos pillanatig nem tudott a kezével megkapaszkodni, s azt hitte, le fog zuhanni.
     - Ne. Ne. Ne! Nee. Megvagy - dünnyögte nem palástolt megkönnyebbüléssel, mikor becsúsztatta izzadt-hideg kezét a vájatba. Megfontoltan, lassan emelte ki a lábát, s lógatta le újabb üreget keresve. De földet tapintott. Fújt egy nagyot, hátrasandított és lepattant. Alig hat, talán hét métert mészhatott csak. Hirtelen beléhasított egy rémisztő gondolat, amelytől megállt benne a levegő. Bezárják! Egészen biztos! Bezárják! Hát persze! Érezte, ahogy a rettegés végigkúszik rajta. A talpából indul, megbizsergeti az ágyékát, és elborítja a fejét.
     - Ne! - kiáltotta. Ha leírva találkozik legutolsó monológjával, biztos elszégyelli magát. Kissé feszengve bár, de fölnevetett. Túlságosan beleéltem magam ebbe a hülyeségbe - suttogta valójában szinte hangtalanul sziszegve. Meg is bánta rögtön. A suttogva elhangzott szavak kígyó módra sziszegve haltak el a lyuk mindent elnyelni látszó űrében. És ekkor David észrevett valamit a földön. De ez egészen más volt, mint a fönti ábra. Egy idegen írás idegen jelei. David már eddig is túl sok furcsaságot tapasztalt ahhoz, hogy elálmélkodjon a betűket beborító por hiányán. Inkább azon döbbent meg, hogy az írást - bár kétségkívül idegen volt, s idegen nyelven is szólt - David könnyedén el tudta olvasni. Tétova tekintete bizonytalanul és hitetlenkedve járt az egyenes, határozott és markáns vonalú rúnajelek között. A fordítás valahogy ilyeténképpen hangozhatna:

               Üdvözlégy Idegen e világ karjaiban!

     Mert Idegen vagy, és egyben legközelibb barát, ha e sorokat olvasod! Szégyenünk és fájdalmunk, hogy nem szemtől szembe örvendhetünk jöttödnek, de bízunk benne, hogy elfogadod érveinket, ha neheztelsz is majd ránk. Kérjük, hidd el, mindez nem rajtunk múlott. Családunk több mint háromszáz esztendeje szolgálja Allonedrát, avagy az Idegenek városát és annak urait. Feladatunk az volt, hogyha Idegen érkezik az országba - s az Idegenek majd mindig innen, a Családtagok földje felől érkeznek -, akkor segítsük meleg üdvözlettel és tanáccsal, és irányítsuk őt rögvest az Idegenek városába. Ám kilenc esztendővel ezelőtt - 3455-ben - családunk tagjai álmokat láttak. Sötét emberi lény fenyegetését. Parancsa: hagyjuk el házainkat. Mi maradtunk, amíg csak lehetett. Ám folyamatos szerencsétlenségek sújtottak bennünket. És még mindig tartottuk magunkat, amíg a Kór meg nem jelent. Tudnod kell, Idegen, hogy a mi világunkra nem jellemzőek a kórok, betegségek, csupán egy olyan van, ami időről időre sorscsapásként nehezedik ránk. Ez a Kór ismeretlen eredetű, gonosz és rosszszándékú, melyet mindig egy Művész bocsátott népünkre. Váratlanul ért bennünket a támadása, de jövetelén gondolkozni időnk nem volt, gyógyírt egyet ismerünk: a menekülést. Maradtunk, amíg csak tudtunk, de végül megadtuk magunkat. Ezt az üzenetet tudtuk Neked hagyni most, a 3458-as esztendőben. Idegen! A Kór nem lehet Rád semmilyen hatással, csak a keserűség hullámát érezheted, tested ép marad.
     E levél írásakor Allonedra városa még áll, és erős. Idegen, bár létünk feladata te és a Tieid, az Idegenek segítése, helyes irányba terelése, ezt nem áll módunkban most megtenni.
     Mégis próbálunk valamennyi segítséget nyújtani Neked. Ha először lépdelsz e földön, legtanácsosabb Allonedra városába indulnod, melyet nem hiába hívnak az Idegenek városának. Íme ez az amulett,


     Ekkor David meglepődve vette észre, hogy a rótt sorok között a földbe ágyazva egy sima kis kör alakú faragvány van, melynek színárnyalata egy leheletnyit eltért az őt körülvevő kő színétől. Megigézve bámult rá kirobbanóan lelkes szívvel önnön fontosságának tudatától és a helyzet történelmi, teátrális ünnepélyességétől. Az amulett - mert David rögtön így nevezte - dísztelen volt, és túlságosan apró - mintegy egy centiméteres átmérővel. David kissé tanácstalanul érintette hozzá mutató- és középsőujjának hegyét a lapjához, hiszen nem tudta, mivel feszegesse ki a helyéről. Ám a korongocska szinte ugorva belesimult félig nyitott, tétova tenyerébe. David az üreg áporodott levegőjével szívta tele mellkasát, és büszkén kiegyenesedett igyekezve nem tudomást venni a gyomra körüli szorításról. Mikor rápillantott az üregre, meghökkenve látta, hogy az amulett még mindig a vésetben van. Ösztönösen kinyitotta a kezét. A kő hűvösen és a kő megnyugtató szürkeségével tekintett vissza rá. De akkor hát mi van az üregben? David megismételte a mozdulatot ezúttal a jobbjával. A korong a helyén maradt. Megrázta a fejét, egy avardarabka ki is pottyant, de ezt David nem vette észre, persze nem is volt jelentősége. Most az öklében lévő talizmánt - mert már most talizmánjának érezte - vizsgálta meg. Szép volt, s szépsége megfoghatatlanságában és titokzatosságában rejlett. David megszorította, de inkább határozottan, mint erősen. Őzbarna szempárja ismét az írás felé fordult.

                                                  mely iránytűként szolgál majd számodra. Neve kobalk, hazája Allonedra. Igaz, természetes Művészettel alkották, ereje talán csekély, ám annál szilárdabb. El fog vezetni Allonedra városába.
     Mit tehetünk még érted? Népünk apákkal ezelőtt pihenőhelyeket épített az utazó Idegenek számára. A kobalk jelzi majd őket, s ha tudunk, oda is elhelyezünk még üzeneteket.

     Az istenek áldása kísérjen, Idegen!


     Túl tökéletes volt az az írás. Túlságosan hibátlan, szinte tervezetten tökéletes. David hinni próbált benne. Eszével érezte, hogy valami sántít, de itt az ész már nem jelentett semmit. Logika nem sok volt a történésekben éppúgy, ahogy az álmokban sem. Davidnek ezúttal sem volt választása. Nem volt á és bé és cé lehetőség. David csak csinálta, mintha marionett bábú lenne a sípoló nyalókától ragacsos ovisok matinéműsorán. David olyan ember volt, aki szinte életének minden percében gondolkodott és töprengett. S mialatt itt volt, ezen a világon, akkor jött rá, hogy alapvetően milyen strapabíró az emberi elme. David - bár volt, hogy talán azt hitte - soha nem állt közel a tébolyhoz. Persze amiatt is lehetett, hogy fiatal volt és nyitott. De később nem értette, hogy hogyan tudta a dolgokat ilyen egyszerűen, talán naivan és gyermekien kezelni.
     David - hiszen egyedül volt - meg sem próbálta leplezni önelégült mosolyát. Nézegette a kobalkot, és hirtelen arra gondolt, mi lehet most a lakásában (képtelen volt még otthonként gondolni rá). Egy pillanatra megrémült, hogy mi lesz Peterrel, de hamar megnyugodott. Az ablakok zárva voltak, mikor dobbantott (már nem is tudta, hol olvasta ezt a kifejezést a dimenzióugrásra). A madárka pedig nem volt bezárva, és számára gigantikus méretű maghegyek halmozódtak egy nejlonnal kibélelt kartondobozban, amelyet David egyik tanárától, Mr. Minorstól kapott ajándékba (akinek két nap eltéréssel múlt ki Jim és Jill neveket viselő pintypárja).
     David csak remélni merte, hogy Peter nem fogja túlzottan összekakálni a lakást. És a víz?! Van az itatójában elegendő. Igaz... az három nap után elkezd zöldülni, de addigra valaki biztosan kicseréli (Lilian vagy Richie, akik biztosan fölmennek, ha nem veszi föl senki azt az ormótlan, fekete telefont, amihez David ragaszkodott, és még Mama vette a bécsi bolhapiacon olyan logika alapján, amit David lekicsinylő félmosollyal nőinek nevezett).
     David föltápászkodott. Tompora sajgott a kövön üléstől. Érezte, hogy kínzó szomjúsága kicsit enyhült, de még mindig odaadta volna a kispárnáját egy pohár vízért.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.