Simeon szájához emelte az egyszerű, fából faragott kanalat. Szürcsölt egy jóízűt a pépes állagú kásából. Miközben a tálat jobbjában tartotta, baljával egyszerre védekező és fázós mozdulattal megdörzsölte a jobb oldalát. Enyhén összegörnyedt. Félt. No igen: a bizonytalanságnál nincs rosszabb - gondolta, s kiegyenesedett. Arra gondolt, milyen jó lenne valamit tenni a kőre, amelyen ült. Túlságosan hideg volt. Ellentétes érzelmei voltak ezzel a hellyel, a saját szobájával, mely a könyvtárból nyílt, és magával a könyvtárral és annak urával, Heliassal kapcsolatban. Bár szerette a terem megnyugtató hűvösségét, sosem volt képes megbarátkozni a hideg kő- és fémfalakkal, padlóval.
Félt. Evett pár falatot, bár jobban szerette a szilárd, rágható ételt, majd megfordította a kanalat, s értelmetlen, logikátlan ábrákat kezdett rajzolni a porba. Csak az ő szobájában lehetett por, mindenhol csillogó tisztára takarítottak le mindent. Ezt itt ő szokta vállalni. Eddig sosem mulasztotta el, mert szüksége volt a tiszta padlóra a nyugodt gondolkodáshoz és meditáláshoz. Egy ideje viszont elege lett. Úgy érezte, ezzel nem megy semmire. Kicsit szórakozottan, ugyanakkor tudatában annak, hogy nem lenne szabad itt pornak lennie, húzgálta a vonalakat. Átfutott a fején, hogy ilyenkor kéne meditálni, de borzasztó erőltetettnek vélte. Most a tálat emelte az ajkához, úgy kortyolt. A következő adagot alaposan megforgatta a szájában, csak aztán nyelte le. Az volt ennek a pempőnek - ahogy magában ironikusan nevezte - a hátránya, ami fölött nem tudott elsiklani soha, hogy nem lehetett rágni. Simeon pedig a pecsenyéket és a húsokat minden más éteknél jobban kedvelte. Itt a fő étel a gomba volt, amit Simeon nem utált volna, ha nem azt eszik állandóan.
De most félt. Nem mondhatta, hogy rettegett, de félt. Maga elé bámult a porba. Kacskaringós írásjelek, egy távoli tünde faj találmánya. Simeon világának „hivatalos" írásaihoz, a rúnák változataihoz semmi köze. A rúnákat vésték, de ezt tintával írták. Bizony: nehéz volt megtanulni - emlékezett. Mássalhangzóírás volt. Simeon szórakozottan cifrázta a három egybefonódó jelet. Feszültsége hirtelen tört ki. Felüvöltött, aztán kiáltása nyögéssé torzult, hogy utána újra fölerősödjön.
- Csak baja ne essen... Csak baja ne essen...David, csak bajod ne essen, érted?!
Nem kellett tükör ahhoz, hogy tudja, arca vörösen tüzel az indulattól.
- Istenekre, David! Csak bajod ne essen...
Simeon szájához emelte az egyszerű, fából faragott kanalat. Szürcsölt egy jóízűt a pépes állagú kásából. Miközben a tálat jobbjában tartotta, baljával egyszerre védekező és fázós mozdulattal megdörzsölte a jobb oldalát. Enyhén összegörnyedt. Félt.
Tetszett a cikk?



