I.
David nem tudta fölfogni, mitől van ilyen jókedve. Meglehetősen indokolatlannak tűnt, de már szinte hozzászokott irracionálisan működő agya produkcióihoz - ahogy ő maga nevezte. Persze David agya igazából nem volt irracionálisan működő, csupán fiatal, s kissé egyéni. David normális embernek volt mondható. Mégis, amikor tehette, mindig igyekezett magyarázatot találni a hangulataira. A jelenlegi helyzetben az volt a felszabadítóan remek, hogy most nem tehetett semmiről. Ha bajban is volt (bár ő nem igazán így nevezte volna), most biztosan nem benne volt a hiba. Ó, hányszor szerette volna már elhagyni a Földet! Kisebb korában egy-egy dolgozat előtt, s aztán néha szinte ok nélkül rátört a vágy: csak el innen. Elképesztő, hogy ezt milyen apróságok tudták kihozni belőle. Egy bosszantó mozdulat, Richie motyogása, melyre régebben állandóan vissza kell kérdezni. S mikor ingerültségét visszafojtva megkérdezi:
- Tessék?
- Semmi.
Ilyen s ennél elenyészőbb, észrevehetetlen rezdülések, hallgatójának fintora, egy szúnyog újra felvisító zümmögése... el innen. Csak el innen. Ugyanakkor néha ez a visszájára fordult. David sosem volt a szó legszorosabb értelmében egyedül. Mama otthon dolgozott. David kiskorában nagyon okosnak tartotta Mamát. Aztán (David a végletek embere volt) eljött az az időszak, mikor (ha nem is vallotta be) kifejezetten butának tartotta. Mama ugyanis nem értett az emberekhez. IQ tekintetében jóval az átlag fölött volt. De ami az asztrált illeti... Nos: Mama borzasztóan ostoba volt (illetve az tudott lenni) emberi dolgokban. Emiatt aztán kudarcba fulladt minden kísérlete, hogy irodalmi műveket írjon. Viszont remekül beszélt németül, spanyolul, franciául és kicsit még olaszul is. Irodalmi műveket - a már említett okok miatt - nem tudott jól fordítani. Így aztán tudományos műveket ültetett át az anyanyelvére. Ez volt az egyik oka annak, hogy Davidék lakása már a kezdetektől fogva tele volt könyvvel. Szóval, Mama mindig otthon volt. Legalábbis akkor mindig, mikor David hazajött az iskolából (mikor legjobban kellett volna a magány). Mama talán azért nem fogta föl az egyedüllét fantasztikus értékét, mert túl sok volt neki belőle.
Így aztán Davidnek, aki állandóan szomjazott a magányra, szinte sohasem volt benne része. De néha, mikor hazament, csak egy cetlit talált:
Drágaságom!
El kellett mennem egy kiadóhoz, 8 körül jövök, pénz a dobozban. Csók: mama.
Na, ilyenkor érezte azt David, hogy ilyesmi lehet a boldogság. Persze, egy pici bűntudatot azért érzett, de nem annyit, hogy elrontotta volna az örömét.
Ilyenkor nem sietett. Nem vágta le a cuccait. Szép, komótosan levetkőzött. Nem rúgta le az edzőcipőjét, hanem - szokásával ellentétben - kifűzte a cipőfűzőt. Kiment a WC-re, majd alaposan kezet mosott illatos szappannal (ilyenkor érezte az illatát), a táskáját bevitte a gyerekszobába, melyen Liliannel együtt osztozott, s csak ezután nézte meg a dobozt.
A doboz egy csudaszép, mívesen faragott darab volt, amit David mindig is szeretett. Még Papa családjából származott. David úgy képzelte, Papa ősei királyok, hercegek voltak, óriási kastélyokban éltek. S már akkor is megvolt ez a csodás kis ládikó. Mindegy, milyen funkciót töltött be (most a kajapénz-tartó szerepét), akkor is maradt benne valami varázslatos. Néha úgy gondolta, a furcsán tekeredő faragványok más világokat rejtenek.
David tehát félő tisztelettel adózott a szekrénybe rejtett doboznak, s kivette belőle a kajapénzt. Elégedetten állapította meg, hogy bőven telik belőle kólára és kukoricakonzervre is.
Ezután bevásárolt, a hátizsákjába pakolta a „zsákmányt”, majd felvitte a lakásba. Ilyen napokon mindig lemezeket hallgatott. Mindig mást. Általában komolyzenét (Bachot, Ravelt). De előfordult, hogy Pink Floydot (az új szomszéd is szerette), Mike Oldfieldet vagy egyebet. Ezt imádta. Kakaós kukoricapelyhet evett, és majonézes kukoricát. Hallgatta a zenét, kortyolt a kólából. Csak nézte az árnyékokat s a beszűrődő fénynyalábokat, melyek létükkel hirdették a délutánban a tavasz jöttét. Jól érezte magát. David elgondolkodott, álmodozott. Holnaptól még tanulni is fog. Bizony holnaptól. És mindig rendesen megmossa a fogát. És jó lesz. Bizony, ilyen kevés kellett hozzá, hogy David jól érezze magát. S még ezt is borzasztó ritkán kapta meg. Ilyenkor viszont olyan indokolatlanul prímán érezte magát, hogy ideje nagy része ennek megfejtésével ment el.
Aztán már nem kereste annyira aktívan az öröme „miértjét”, az öröm ott volt, s nem az oka volt a fontos.
Így David mosolyogva ment egy idegen világ idegen útján. Jó lenne, ha ez a pillanat örökké tartana. Aztán megriadt ettől a gondolattól. Már megint füllentett önmagának. Mostanában sokszor kapta ezen rajta magát. Nézte a földet, az utat. Látszatra semmiben nem különbözött az ő világának földútjaitól. Nézte a fákat. Kicsit szomorúan: az ő világában már nincsenek ilyen erőtől, egészségtől duzzadó fák. Elővette kissé hézagos, biológiaórákon elsajátított tudományát. Ismét két fafajtát tudott azonosítani. A fenyőt és a kőrist.
Tanácstalanul fölnézett az égre, hátha abban lát valami konkrétat, ami nem evilági. A nap. A nap ismét bebizonyította enyhén kékes ragyogásával, hogy nem álmodott. Érezte a hátán a batyu súlyát s a karján az enyhe viszketést.
Már meg se próbálta ép ésszel fölfogni a történteket. L'Oxomon. Ki a manó lehet az? Megjelent előtte egy idős, fehér szakállú, rúnabotos, csuklyás öreg. Tiszta Télapó - Davidnek vigyoroghatnékja támadt. Vajon milyen lesz? És ha nem ember? Ha mondjuk pikkelyes vagy éppen szőrös? David megrázta a fejét. Az egyébként kimondottan gazdag fantáziája most teljesen csődöt mondott. Ráadásul azt sem igazán tudta, merre menjen. Persze most még könnyű dolga volt, hiszen követte az utat. De hogy mi lesz, ha az ösvény ketté ágazik, arra gondolni sem mert. S hogy egyáltalán milyen messzire kell mennie? Sejtelme sem volt róla. De ez most furcsa módon nem izgatta.
Nem gondolkozott, csak ment. Szívta magába az erdő friss illatát, időnként leszakított egy fűcsomót, csupán azért, hogy érezze a hűvös nedvességet a markában. Engedte, hogy áramoljanak a gondolatai. Az volt a jó, hogy annak ellenére, hogy remekül érezte magát, nem volt az az érzése, hogy henyél, vagy valamit már megint rosszul csinál, vagy fecsérli az idejét. Most jól csinálta, amit csinált. Mennie kellett, hát ment. S ez volt a fantasztikus az egészben. Talán először történt meg vele így, hogy pontosan azt csinálta, amit kellett, s ezt őszintén élvezte is.
Meglehet, észre sem vette volna az idő múlását, ha nem kezd el sötétedni. Ekkorra már az erdőnek arra a részére érkezett, ahol nem sorakoztak annyira sűrűn a fák. David úgy gondolta, jobb lesz, ha minél előbb letelepszik, hiszen a sötétben már nehezebb lenne helyet keresni. Szerencsére hamar talált egy kis tisztást. Szeretett volna tüzet rakni. Nem a hideg miatt, csupán a tűz biztonsága, hangulata s fénye miatt. Kissé rongyos, kopott, sötétkék tréningnadrágjának zsebébe mélyesztette a kezét gyufa reményében. David már kiskorában is utálta a pizsamákat. A gombokat alapból utálta, ingen, ágyneműhuzaton egyaránt. Főleg a kissé átlátszó, fehéres gombok undorították. Ilyenek szoktak lenni a kórházakban is. De a kórházakkal semmi különösebb problémája nem volt. Ezt nem nagyon tudta volna megmagyarázni. Az volt a rémálma, hogy éjszaka leszakad a kispárnájáról egy ilyen gomb, s belekerül a szájába. Ő pedig megfullad. De a pizsama még gomb nélkül is feszélyezte. Nem tudta fölfogni, miért kell ehhez (mármint az alváshoz) egy külön ruhadarab. Arra gondolt, hogy ez csak (és kizárólag) arra jó, hogy a pizsamagyárosok meggazdagodjanak rajta. Kilencéves korában jelentette ki Mamának, hogy bojkottálja a pizsamát. Azóta általában alsógatyában és pólóban, illetve ha kedve tartotta (főleg télen), tréningalsóban aludt. Most is az a nadrág volt rajta. Óriási zsebekkel, benne vászonzsebkendők. Na ez volt a másik ok, ami miatt ebben szeretett aludni. A pizsamáknak rendszerint nincs zsebük.
Hiába kotorászott azonban szorgosan, a használt zsebkendőkön kívül semmit nem talált. Sehol egy öngyújtó, még egy árva gyufaszál sincs. Átfutott a fején, hogy megpróbálkozik az ősi módszerrel, amit már legalább tíz könyvben olvasott. A módszer tulajdonképpen egészen egyszerű és primitív volt, de Davidnek - talán, mert nem volt elég türelme - sohasem sikerült. Nagymamánál próbálta a legtöbbször, de ezek a kísérletek is mind kudarcba fulladtak. Csupán egy száraz falapocska kellett hozzá, s még egy, ami inkább botszerű. Ez is olyan dolog volt David életében, amit olvasva és hallva pofonegyszerűnek gondolt, mégis, mikor arra került a sor, hogy kipróbálja, akkor semmi sem úgy sült el. Éppen mint a repülőgép modelleim - sóhajtott, s megrázta a fejét.
Nem is olyan fontos neki az a tűz. Nem túl kecses mozdulattal lezöttyent a fűre. Hátát egy mohalepte sziklához támasztotta. Maga elé tette a zsákját, majd örömmel nyugtázta, hogy a manók az élelem mellé egy erős, bőrből készített valamit is tettek, tele tiszta, bár kicsit szokatlanul fűszerezett, meglepő módon még mindig friss forrásvízzel. David jobb híján kulacsnak nevezte. Falatozni kezdett, óriási élvezettel. Aprókat harapott az ismeretlen vadból készített sültből, hozzá azt a furcsa mézes csemegét, aminek nem ismerte a nevét. Bár ez nem volt szokása, most lassan, módszeresen rágta az ételt. Nézte az eget. Már egészen besötétedett. Ismét az ismeretlen csillagképek tömkelege. Kissé felhős volt az ég, de még így is tömérdek csillag szikrázott David feje fölött. Vagy fél órát játszott azzal, hogy megpróbált nevet adni a csillagképeknek, s kitalálni, vajon hogyan hívják itt őket. David már megint nyugtalan volt. Talán jobb kifejezés: zaklatott. Pedig most minden sugározta körülötte a nyugalmat. Mégis. Nem azért érzett nyugtalanságot, mert itt volt egy idegen helyen, hanem ugyanaz a nyugtalanság volt, ami már másfél éve átjárta. Persze, alapvetően mindig szomorú volt, nem ez volt a szokatlan. De már régebben is - s az utóbbi időben fokozottan - valahogy zaklatottan volt szomorú. Nem az a tompa, belenyugvó komorság, ami 12-13 éves korában jellemezte, hanem az a már-már őrület felé hajló állapot, amikor a dolgokat tízszer olyan fontosnak, jelentőségteljesnek és gyakran bántónak és sértőnek érzi. Vagy a másik véglet: nem érdekli semmi. Az sem, hogy bukásra áll az egyetemen. Ugyankkor őrjíti, hogy nem érdekli semmi. Ezek szerint tehát érdekli. David önmaga számára a legnagyobb paradoxon volt. Elég sok pszichológiai témájú könyvet olvasott ahhoz, hogy rájöjjön, ezzel a „problémájával” sincs egyedül. Mindenből szinte ez derült ki. A könyvek szerint David - a „tüneteiből” ítélve - igazi, tipikus kamasz volt. Alázó gondolat, de nem tehetett ellene. Ez azért volt furcsa, mert David soha nem érezte magát annak. Igaz: gyereknek sem. Se igazán felnőttnek. David annyira egyedinek érezte magát - csöppet sem beképzeltségből -, hogy semmilyen kategóriába nem tudta volna besorolni önmagát. 15-16 évesen aztán végképp gondban volt. A „barátai”, akikkel néhanapján együtt biliárdozott, majdnem mind felnőttnek érezték magukat (legalábbis ezt állították). David ezen csak mosolyogni tudott. Annyira elképesztően tipikus volt a kijelentésük, mintha egy pszichológiai tanulmányt akarna igazolni. De voltak olyan ismerősei (ugyanebben az életkorban), akik pedig nyíltan és őszintén gyereknek vallották magukat. David egyik kijelentés mellett sem tudott volna állást foglalni. De... arra utóbb rájött, hogy gyereknek érezte mindegyikőjüket. Egyszer föltette neki valaki a kérdést, hogy ő melyiknek érzi magát inkább. Látván David habozását, adódott a válasz: kamasznak. De David ennek sem érezte magát. Annyit olvasott, látott és hallott kamaszokról, hogy szinte atyai szeretettel figyelte botlásaikat, de képtelen volt társainak tekinteni őket. David nem volt se gyerek, se felnőtt, se kamasz. De nem tartozott negyedik kategóriába sem. David csak David volt - Mackó, ha úgy tetszik.
S amikor ezt először tudatosan átgondolta, akkor kezdett rájönni, hogy mennyire egyéniség minden ember, s mennyire nehéz kategóriákba gyömöszölni őket. Banális gondolat volt, de számára újnak hatott. Volt egy ismerőse, idős, hetven körüli bácsika csillogó, kopasz fejjel, öntudattal és bűzös szivarokkal. Stevennek volt a nagyapja. Az volt az elmélete, hogy minden ember kategóriákba és típusokba sorolható. David számtalanszor próbálta meggyőzni a maga igazáról, de az öreg hajthatatlan volt. Aztán egyik este, a paplan alatt David fejében körvonalazódott egy megrendíthetetlennek látszó, egészen új érv. Másnap elment az öreghez, s föltett neki egyetlen kérdést:
- A bácsi önmagát milyen kategóriába sorolná? -
Az öregember látszólag nem is reagált, s teljesen figyelmen kívül hagyta a kérdést. David ekkor föladta, nem zaklatta többet. David reménykedett: hátha megértette őt. A kérdésével az volt a célja, hogy ráébressze, ha egy másik emberre kíváncsi, akkor próbáljon meg a másik ember bőrébe bújni. Mindjárt rájön, hogy nem illik bele egyetlen skatulyába sem. S erre az élő bizonyíték mindenkinek önmaga. Persze, ha ez egy filmben lett volna, vagy egy hülye könyvben, az öreg biztos megvilágosodik. De a való életben öt percnél tovább nem tudta meggyőzni.
Nem emiatt volt, szóval nem amiatt, hogy nem talált olyat, mint ő, de David mindig egyedül volt. Ellentmondásos dolog, hiszen ott volt Lilian, és ott volt Richie, aki nyolcéves kora óta barátja volt. De Richie olyan más volt! Annyira másképpen gondolkodott. Talán az apja miatt, vagy eredendően ilyennek született. A gúnyos, éles humorral leplezett keserűség? Nem, Richie nem volt igazán keserű. Pontosan amiatt, hogy annyi problémával küszködött, tudta értékelni a jó pillanatokat. De akkor is máshogy értékelte a dolgokat.
David nem sajnálta magát. Ebből már valóban kinőtt. Nem volt olyan pocsék dolog az egyedüllét, néha még jól is esett. De akkor sem volt normális. Minél idősebb volt, annál jobban érezte, hogy ez nem természetes. Talán ezért volt nyugtalan? Ki tudja. Egyszer - még tényleg picike kis poronty korában - , lehetett vagy hét éves, sikerült megfogalmaznia s leírnia, mi lehet a baj vele. Senki sem fogta föl a pici Davie bánatának és eszének mélységét, ami kiviláglott a gyermekkéz által írott kacskaringós, még személytelen sorok közül. Mama csak a kisfiú báját látta benne, de Lilian mást is. Ő volt az egyetlen kivétel, aki innentől kezdve mégjobban ügyelt kisöcsére. David azt írta, hogy mielőtt erre a világra jött volna, máshogy képzelte el ezt a helyet. Gyönyörű, boldog és békés világot képzelt el. Olyan világot, ahol egy icipici baj (ami a mi világunkban icipici) is óriási. Hozzászokott a gondolathoz, s nem tud hozzáidomulni ehhez a világhoz. Így számára egy aprócska sértés is borzasztó nagy. Ez volt a lényege a pici Davie írásának.
És David nem tudott megszokni itt. Nem tudta sem az embereket, sem a helyet megszokni. Tulajdonképpen szerette ezt a világot. Szerette, de mindig kihívás volt, hogy megszokjon itt. Minden pillanatban úgy érezte, megint egy elvesztegetett perc, nap, hét, év. Talán ezért volt nyugtalan. S soha senki sem tudott neki segíteni. Egy embert kivéve.
David feküdt a füvön, mikor arrébb cammogott a felhőtömeg, s elővillant a Hold. Nem a Föld holdja, hanem e világ holdja. S David érezte: hiányzik a Föld Holdja. Ez jó volt. Biztonságos és emberi. Honvágy?
Mennyire szerette a Holdat!
Egyetlen ember volt, aki tudott segíteni David nyugtalanságán. Hugo. Az egyetemen ismerte meg. Együtt jártak latinra. Hugo sötét hajú volt, szemüveges, s (David örömére) legalább 185 centi. Hugo idősebb volt Davidnél. Legalább tíz évvel, de nem tudta, pontosan mennyi a korkülönbség. David szinte semmit sem tudott Hugoról, de még ez a „semmi" is rengetegnek számított, hiszen Hugóról volt szó. Elsőben csak haveri viszonyban voltak. Hugónak zseniális humora volt, s David nagyon vevő volt erre az - általában abszurditásba hajló - humorra. Ez már megteremtette a kölcsönös szimpátia alapját. Egyszer szóba került a bridzs, s kiderült, mindketten szeretnek játszani. Hugo fölajánlotta, hogy játsszon velük. Hugo ugyanis ismert még két embert, akik szintén bridzspartnereket kerestek. Csodálatosan szerencsés találkozás volt. Eleinte David kínban volt, de nem akarta elutasítani Hugo kérését. Elment bridzselni, s sosem bánta meg. Az volt a fantasztikus Hugóban, hogy jól tudott hallgatni. Az ember önkéntelenül beszélni kezdett a közelében, méghozzá személyes dolgokról. David imádott Hugóval „beszélgetni”, bár utólag mindig belepirult a gondolatba. Hiszen Hugo szinte sosem mondott semmit. Tanácsot sem adott soha, mégis, mikor David elmondta neki a bajait, akkor valahogy rendszerezte őket, s rájött a megoldásra - ha létezett megoldás. Aztán egy idő múlva bűntudata támadt, hogy mindent elmond Hugónak. Pedig Hugo sosem fejezte ki nemtetszését vagy rosszallását. Néha, barátságuk kezdetén, belehasított Davidbe a gondolat, hogy Hugónak is biztosan megvan a maga baja. Például miért csak most („túlkorosan”) ment egyetemre? David megpróbált rákérdezni, de vagy nem sikerült kinyögnie a kérdést, vagy Hugo tért ki a válasz elől. Aztán - első után - elmentek megünnepelni a vizsgákat. David, „hála" a Liliannel szerzett tapasztalatoknak, viszonylag jól bírta az italt. Ám most Hugóval együtt úgy döntött, hogy módszeresen leisszák magukat. Az egész egy gyönge pezsgővel kezdődött, s Hugo titkos Jonny Walker whiskyével fejeződött be. Amit David megtudott Hugóról ezen az éjszakán, az az volt, hogy Hugo homoszexuális. Talán ha kicsit józanabb, akkor megijed ennek hallatán, de így csak érdeklődés támadt benne. David régi középiskolájának enyhén galambkakás tetőére másztak fel. Whiskyt ittak, Pall Mall márkájú cigarettát szívtak, és köpködték az utcán az autókat mint két tejfölösszájú kölyök. Abszurd vicceket meséltek egymásnak, és mindenen röhögtek. David ekkor kezdte fölfogni, mi is az a homoszexualitás. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen alkalom, amikor Hugo megnyílt David előtt. Ami keveset még tudott Hugoról, az az volt, hogy egyedül él, s feltehetően a városban nincs igazán senkije. Csak haverok, az viszont a jelek szerint rengeteg. Hugo olyan ember volt, akiről az volt a benyomás, hogy mindenkit ismer. Mindenféle együttes koncertjén kívülről tudta a szöveget, s gyakran tényleg olyan embernek tűnt, aki mindent ismer. Legalábbis a városban. Testvére sincs. Mégsem tűnt olyan embernek, aki segítségre szorul. Ez volt benne a tiszteletreméltó. Igen, Hugo azon kevés emberek közé tartozott, akiket David képes volt tisztelni. Egyszer - egy éjszakába nyúló bridzsparti után - elmentek sörözni. Már ekkor sem voltak színjózannak nevezhetőek, de még nagyon részegek sem. Mentek az üres utcákon, tereken. Érdektelen butaságokról beszélgettek és nagyokat nevettek. David akkoriban már festett. Aztán lefeküdtek egy üres terecske macskaköves földjére. Mögöttük egy nem működő, kissé galambszaros szökőkút volt (érdekes, hogy barátságuk majd minden fontos eseményén szerepelt a madárürülék). És nézték a Holdat.
David elmosolyodott a gondolatra.
Cigarettára gyújtottak. David úgy érezte, még sosem ízlett neki ennyire a cigaretta. Mélyen beszívta, benntartotta, s az orrán fújta ki. Emlékezett rá, hogy ettől régebben csípést érzett az orrában. Kis, távoli szorongással gondolt arra, hogy a dohányzás nem tesz jót, de ilyen pillanatokban igazat adott magának, s úgy érezte, oda nem adná semmiért. Elnémultak. Aztán Hugo megkérdezte:
- David?
- Igen?
- Még mindig nyugtalan vagy? - David keserűen megcsóválta a fejét. Válasza szilárd volt, amennyire csak egy „igen” szilárd lehet.
- Igen.
- Látod? - mutatott Hugo a Holdra. David emlékezett erre a pillanatra. Élesebb volt mindennél. Hugo arca. Ekkor jött rá, mi a különös Hugo arcában. Távol ültek egymástól a szemei. Azok a gyönyörű szemek. Hugo karja a levegőben. Mutatóujja a Holdra szegezve. Milyen rövidek a körmei. Talán rágja? Ez a kép. Hugo. Mint egy festmény. S Hugo szája ismét szóra nyílik:
- A Holdat nézve nem lehetsz nyugtalan. Érted?!!
- ?
- Segítek neked.
Csak nézem a Holdat...
Csak nézem a Holdat...
E nagy, kerek sajtban
Sokezer kisegér
Békésen éldegél.
Hugo volt az első ember, aki egy kicsit meg tudta Davidet nyugtatni. És David nem talált szavakat. Csak feküdtek ott, s nézték a Holdat.
S David csak feküdt, s nézte a holdat, egy másik világ holdját. Arra gondolt, hogy meg kell találnia L'Oxomont. S kis mosollyal a szája szegletében - elaludt.
II.
David korán fölébredt. Tulajdonképpen már egészen kora hajnaltól csak hánykolódott. Borzasztóan zavarták a rovarok. A szúnyogok még csak hagyján, de valami belemászott a fülébe napfelkeltekor (pók?!), s innentől kezdve végképp nem tudott már elaludni. Csuromvízesnek érezte a nadrágját és a szürke trikóját is. Ez egy kis túlzás volt. Bár ruhái beszívták a harmatot, legfeljebb nedvesnek voltak nevezhetőek. David feltápászkodott, aztán kölyökkutya módra megrázta magát. Suhogtak a repülő vízcsöppecskék a fejéről. Egy iszonyatos pillanatig nem tudta, merről jött, s merre kell továbbmennie.
De szerencsére ez tényleg csak egy pillanat volt. Emlékezett a nagy fenyőfára és a fatönkre...Fatönkre?! Egy kivágott fa tönkje. David ösztönösen a homlokára csapott. Ez aztán az ész - motyogta. Azért nem tűnhetett föl neki előbb, mert városi kölyök lévén aránylag ritkán túrázott, s ha igen, akkor sem ősvadonban, hanem ember által rendszeresen ellenőrzött területeken (hiszen már szinte az egész Föld ilyen volt), ahol mindig akadt egy-két emberi fejsze által kivágott fa maradványa: a tönk. Az utóbbi időben Davidet mindig elszomorította a látvány. Hiszen a fatönk már-már hivatalosan is a környezetszennyezés szimbóluma volt. Egyszer egy „jópofa” (de morbid itt ez a szó - gondolta) plakátot is látott erről karácsony tájékán. A transzparens egy kivágott erdőt ábrázolt. Alatta fekete felirattal:
BOLDOG KARÁCSONYT!
A FENYŐFÁK
David ennek látványán mindig bűntudatot és - eleinte maga sem értette, miért - félelmet érzett. Ugyanis David imádta a karácsonyfákat és a természetet. Persze, a plakátnak nem volt egészen igaza, a fenyőfákat ma már kifejezetten erre a célra létrehozott faiskolákban nevelték. Olyan elvileg csak ritkán fordult elő (és büntették is), amikor valaki erdőből vágott ki karácsonyfát. De akkor is fa. David megborzongott, és megrázta a fejét - már észre sem vette.
Itt persze erről szó sem volt. Egy ilyen - szinte érezhetően boldogan - burjánzó területen semmi volt, ha egy fát kivágtak. David örült, hogy intelligens lények nyomait fedezte föl, ugyanakkor egy icipicit kesernyés volt ez az öröm. Jó volt egyedül. Most megint izgulhat, megint hideg lesz, és izzadni fog a tenyere.
Röhej, hogy ez a legnagyobb problémája, de hát istenem - ez van. Nem érezte magát különösebben éhesnek, sem szomjasnak, így aztán úgy döntött, tartalékolja az élelmét. Odabattyogott a tönkhöz, s fontoskodva megvizsgálta. Elég réginek tűnt - de ennél pontosabban aztán nem is sikerült meghatároznia. Megkísérelte megszámolni a gyűrűit, de aztán letett róla. Végigsimította az érdes felületét. Az oldala végig tele volt taplóval. David fején átfutott, hogy letör egy darabot, de aztán szentségtörésnek érezte még a gondolatot is. Túl szabályos volt az a gomba ahhoz, hogy David csak úgy belekontárkodjon. Ez a gondolat fura volt, de David kezdett hozzászokni, hogy a gondolatai nem mindig logikusak.
Szórakozottan belépdelt pár lépésnyire az erdőbe, és kiürítette a hólyagját.
Valahogy nem akaródzott elindulnia ezen a szikrázó reggelen. Érezte, amint a nap kiszívja belőle az éjjeli hideg maradék foszlányait is. Körülnézett, megvolta a vállát, és elindult.
Az út más volt, mint előző nap. Akkor szinte végig sűrű vadonban haladt, csak estefelé ért fákkal ritkábban belepett vidékre. Most viszont rohamosan tünedeztek el a fák az út mellől (bár a rönkök nagyon megszaporodtak, aztán azok is eltűntek), míg David észre vette, hogy tulajdonképpen egy óriási mezőn baktat. A meleg ekkor már nem tűnt olyan kellemesnek, de még zavaró sem volt. David aggódva tűnődött el azon, hogy ezt pár óra múlva bántó forróságnak fogja érezni. Sebaj. Még jól van - egyelőre ez a lényeg. Azon kapta magát, hogy önfeledten dúdolgat, már-már énekel. Úgy fél percig nem tudta, mit énekel, aztán megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy még nem egészen hülye. Valamelyik bárgyú, családi tévésorozat dallama volt
Egy óra telhetett el, mire elege lett. Melege volt, izomláza, és szomjúság kínozta. A kulacsban pedig alig pár kortynyi víz kotyogott. Ennek megitta nagyjából a felét. Összeborzolta a haját. Érezte, hogy a haja forró, és levél meg földdarabkák vannak benne. Amennyire tudta, kirázogatta. Ha lett volna fölösleges vize, akkor most biztos a fejére önti. Eszébe jutott, mikor Richie-vel nyár elején (elején, mikor még nem volt BAJ...és ÁLMOK sem) elmentek együtt három napra túrázni. Akkor volt ilyen meleg. Izzadtak voltak, fáradtak, szomjasak és - mi tagadás - kissé büdösek. Mindezek ellenére - a 19 évesek kifogyhatatlannak látszó energiájától fűtve - nagyokat kacagva és disznó vicceket mesélve érkeztek el szálláshelyükhöz, Richie volt iskolatársának, George-nak és családjának egyelőre üres telkéhez. Davidék lelkendezve rohantak oda - amennyire csak óriási (sátras-hálózsákos) hátizsákjuk engedte. A telken mindössze két dolog volt, de éppen az a kettő, amire nekik most a legnagyobb szükségük volt. Árnyék és egy kút. Boldogan vágták le a hátizsákokat az óriási vadgesztenyefa alá, aztán - nem törődve hátuk sajgásával - első útjuk a kúthoz vezetett. Ó, az a kút. Először csak ittak. A víz szinte jegesnek tűnt, s fémes íze volt. Csodás. David a csap alá hajtotta a hőségtől felhevült kobakját. Dús - kissé túl hosszú - haja ide-oda röpködött, ahogy rázta a fejét. Richie sikoltozott. Még mielőtt hozzáfért volna a kúthoz, már csuromvíz volt. De nem bánta. Talált egy törött, barnás sörösüveget a kút mellett a földön. Az egyik - nagyobbacska - szilánkot a szeme elé emelte. Az egész világ barnásvörös lett. Bizony, 19 évesek voltak, s mikor David odaadta kölcsönbe Richie-nek az üvegdarabkát, ő is ugyanolyan, már-már katarzissal felérő örömmel szemlélődött. Mikor fél óra múlva mindketten a fa alatt feküdtek, és konzerv babot ettek (és kétpercenként a kúthoz rohantak), már nem látszott olyan fenyegetőnek a nap. Szinte barátságosan hunyorgott le rájuk. Ők pedig kisfiús és hencegő örömmel nézték az üvegszilánkon át. (Amit aztán David zsebkendőbe bugyolált, s a hátiszákja mélyére - a zoknik közé - rejtett.)
De most, mikor David fölnézett az égre, szinte megvakította ez az idegen, szinte kékes nap. Borúlátóan, mélabúsan caplatott tovább.
Nem telhetett el fél óránál több, amikor tényleg elege lett. Legszívesebben leheveredett volna a fűbe. Sajnos ez a fű viszont nem olyan volt, mint a rajzfilmek rétjei vagy az angliai parkok pázsitja. Nem, ez hosszú, éles, néhol derékig érő fűfélékkel volt benőve. David arra gondolt, amikor egyszer - lehetett vagy nyolcéves - elvágta a kezét egy papírlappal. A hüvelykujja és a mutatóujja közét vágta el hangtalanul - szinte alattomosan - a papírlap. Ráadásul nem is kezdett el rögtön vérezni. Mintha az lenne a rendes helye. Hangtalanul vágta el, de David mégis hallani vélte azt az aljas, szinte sikamlós csusszanást. Picit arra emlékeztette, mikor az ember végighúzza a körmeit az iskolatáblán. Brrr - borzongott bele a gondolatba. Nem szívesen próbálta volna ki, hogy a fűszál is ugyanígy viselkedik-e.
Ráadásul bárhova pillantott, pókokat látott. A leggyakoribbak picikék voltak, fehéres potrohuk úgy csillogott, mint megannyi duzzadó harmatcsepp. Annak is nézte volna őket az ember, ahogy szinte együtt szikráztak a sárgás fűszálak közé kifeszített hálóikkal. David először arra gondolt, a pókok az egyedüli élőlények a mezőn - a növényeken kívül. Aztán rájött, hogy ez jó nagy butaság: a pókoknak is enniük kell. Ekkor jött rá, hogy a zaj, amit eddig a fű zizegésének hitt, igazából a rovarok zsongása. Hirtelen viszketést érzett a lábán. Teljes erőből odacsapott. Semmi nem volt ott. David ekkor gyűlölte meg végleg a rétet. A nap a tarkójára tűzött, s David amennyire csak tudta - s amennyire maradék erejéből tellett - megszaporázta lépteit. Arra gondolt, milyen jó lenne most lefeküdni egy sötét, hűvös szobában. Vagy lezuhanyozni. Vagy fejest ugrani egy halastóba. Vagy feküdni bárhol, ahol nem tűz a nap. Egyre jobban sajgott a lába. Ráadásul izomláza is volt a tegnapi túrától. A vágy egyre jobban elhatalmasodott benne: lefeküdni. Kiérni innen s lefeküdni. Kiérni innen s lefeküdni. Ide... Nem, David nem akart ide lefeküdni. Ha csak arra gondolt, hogy odadől a fű és a pókok karmaiba, megborzongott. Érezte, hogy magas szárú (bordó) tornacipője mindenhol szúr. Mikor lepislantott, egyszerre legalább háromféle bogáncsot látott rajta. Leszedegetett néhányat, de fölöslegesen. Belülről szúrt minden. És a tetejébe az út, amelyen David elindult reggel, immár ösvénynek is csak jóindulattal volt nevezhető.
- Francba. Francos francba. Francos, francos, francos francba. - Motyogta elkeseredetten. Aztán elszégyellte magát. Itt van, s azon nyavalyog, hogy melege van, s valami szúrja a talpát. Na nem. Ezt talán mégsem kéne, s elszántan kihúzta magát. Tekintetét - melyet már hosszú ideje konokul a földre szegezett - felemelte, majd eltátotta a száját. Egy kunyhó. Egy házikó.
III.
Ezt az érzést David már ismerte. Tartalék energiának hívta, de a neve nem volt lényeges. Amikor az ember azt hiszi, hogy már egy tapodtat sem tud tovább menni, s meglátja a célt - szárnyakat kap. David szinte futott a házikó felé. Lihegve ért ki a - gyűlöletes - mezőről. Hallatlanul élvezte az erdő védelmező hűvösét s az árnyékot. Enyhe bizalmatlansággal pillantott a kalyibára. Inkább volt az kalyiba, mint ház.
Amennyire meg tudta állapítani, az építésnél szinte kizárólag fát használtak föl, s emiatt aztán teljesen beleolvadt az őt körülölelő erdőbe. Egészen megdöbbentő volt, hogy pár perce még a tűző nap égette a tarkóját, s most egy erdőben álldogál a hűs árnyékban. Nem állta meg, hogy hátra ne nézzen. Mosolyogva állapította meg, hogy a rét még mindig ott van. Ám mosolya hamar lehervadt az arcáról, amikor érezte, hogy a nyelve egészen a szájpadlásához tapad. Rettentően szomjas volt. Eddig is az volt, de most új, kínzó erővel tört rá az érzés. Bizalmatlanul szemlélte a kunyhót. Csalódására (de nem kis megkönnyebbülésére is) lakatlannak látszott. Végre elhatározta magát. Megrázta a fejét, s - amennyire csak tellett tőle - csöndesen elindult a ház felé. Hangos reccsenés jelezte David lopakodásának első lépését. Egy ágacska tört ketté lába nyomán. David enyhe káromkodást hallatott. Úgy érezte, hülyét csinál magából. Most már nem érdekelte, mi lesz. Odasietett a kunyhó bejáratához. Bejáratnak ugyan nevezhető volt, de ajtónak már kevésbé. Borostyánszerű futónövény kapaszkodott föl a szintén fából kreált valamire, amely eltakarta a kalyibába vezető lyukat. Ezúttal David nem értette félre a helyzetet. Most nem kisemberek otthonáról volt szó, csupán egy lakatlan, félig összeomlott kunyhóról. Aztán úgy döntött, az ösztöneire bízza magát. Spontán mozdulattal jobb lábával durván belökte a deszkákat, amit rögtön utána meg is bánt. Fénynyalábok töltötték meg a szobát, s Davidnek hunyorognia kellett a látványtól. Most már nagyobbnak tűnt a helyiség, mint kívülről gondolta volna. Viszont úgy látszott, hosszú idő óta ő az első élőlény - no persze az elmaradhatatlan rovarvilágon kívül -, aki belépett ide. Csak pár bútort látott, de elképedésére emberi bútoroknak látszottak. A bútorok (egy nagy, többszemélyes ágy, egy asztalka és a tűzhely egy ácsolt padkával) bár elképesztően porosak voltak, csak első pillantásra látszottak töröttnek vagy használhatatlannak. Mikor David alaposabban megszemlélte őket, akkor látta, hogy teljesen épek. Egyre kevésbé értette a helyzetet. Az is látszott, hogy a bútorok nem a helyükön vannak. Az ágy - rendkívül idegesítő és figyelemfelhívó módon - a szobácska közepén terpeszkedett. David ösztönösen odament, és izmait megfeszítve az ajtóval szemközti falhoz tolta. Hirtelen nyugtalanító érzés tört rá. Megpördült. Senki sem volt mögötte. Hangot hallott. Mint amikor egy ezüst dió pottyan le fémesen csörrenve a karácsonyfáról. Ezt szokták a képregényekben úgy jelölni, hogy „toctoctoc”. Riadtan forgott körbe. Megrázta a fejét. Nyugi, Mackóka - mormolta maga elé. Jobb lesz innen kijutni. Elindult a kijárat felé, anélkül, hogy alaposan körülnézett volna. Aztán hirtelen hátra arcot csinált.
- Jéé - nyögte tompán. A padlón egy ábra volt. Mintha piciny, de éles vésővel faragták volna bele, s aztán teleöntötték volna arannyal vagy inkább selymesen csillogó, enyhén átlátszó akácmézzel. Egy kör volt, az átmérője úgy egy méter körüli lehetett. Benne pedig...egy alak. Egy lidérc vagy kobold. Nem volt igazán találó szava rá. Az alak termete nyúlánk volt. Minden porcikája karcsú, kecses. Csak a körvonalai látszódtak, David mégis úgy érezte, mintha látná az arcvonásait is. Igazi csibészes mosoly volt az arcán, s David óriási döbbenetében észre sem vette, hogy ezt elvileg nem láthatja. Művészi, s lenyűgöző véset volt. Az alak testhezálló ruhát viselt, mely végtagjainál kibővült. Ekkor David ismét hallotta a hangocskát. Toc. Toc. Toctoctoc. Beletúrt a hajába. Ismét az ábrára meredt, mintha attól várna segítséget. Végre rájött, hogy mire emlékezteti ez a véset. Fölnevetett. Egy kis nyálgolyócska a padlóra csöppent. David utálta önmagát. Peter Pan jutott eszébe erről a lényről. Csakhogy Peter Pan elvégre emberi lény volt, de ebben volt valami, ami nagyon nem volt emberi. Nem gonosz volt, inkább csak lenéző. Gúnyos. Mintha azt tehetne, amit csak akar vele. Mint Puck. Na, ez már találóbb - dicsérte meg önmagát David. Akkor is őrjítő. Té-bo-lyí-tó. Toctoctoc. Már megint. Ezt biztos, hogy nem csak képzeli. Az ábra pedig egyre fényesebbnek tűnt.
- Na jó! Ebből nekem elég - dünnyögte fejét ingatva David, majd hátrafelé elkezdett kimenni a szobából. Pár lépés után megfordult, majd szinte kirobbant a helységből. Kinn hangosan s sípolva nyelte a levegőt. Arrébb húzódott a háztól. Lekucorodott a fűre. Zavarta, hogy nem tudja semmi függőleges dolognak nekitámasztani a hátát, de azt már kiskölyökkorában is megtapasztalta. hogy a fenyőfáknak általában csak a festményeken és a rajzokon lehet nekidőlni. Teljesen hülyének érezte magát. Bassza meg - szűrte a fogai között. De ez nem használt semmit. Mióta olyan sok időt töltött egyedül (tavaly nyár óta), s mióta végképp nem beszélt (igazán) senkivel (fontos dolgokról), s mióta ráadásul a lakásban is egyedül volt, mert Mama elment (meghalt), s Liliannel is zártabbá váltak (mert Lilian néha... - mindig - iszik), s most hogy el is költözött, akkor és annyira beszélhetett ocsmányul, amikor és amennyire csak akart. De egy idő után az összes Stephen King könyvekből és a WC falakról eltanult káromkodást elcsépeltnek és erőtlennek érezte. Sőt lassan úgy érezte, mintha ezzel a gyengeségét juttatná kifejezésre - ez persze elég nagy ostobaság volt, de David volt annyira paranoiás, hogy ezt rögeszmeként kezelte. A lényeg viszont az, hogy a káromkodások már nem segítettek semmiben. De ezt David még nem volt képes elfogadni. Vagy - ha el is fogadta - még nem hagyta el ezt a szokást. Egyébként, amíg segített indulatot levezetni, addig David kifejezetten híve volt a trágár szavak használatának (elvégre jobb, mintha embereket ölnél, hogy az ő szavaival éljünk).
Megvetően végigmérte a fenyőfát, mintha az lenne az oka minden problémájának. Majd újból megállapította, hogy szomjas. Kulacsában ekkor már csak jó ha két kortynyi víz kotyogott, amit csöppenként ízlelgetve meg is ivott. Ahogy rápillantott a vityillóra, nevetésben tört ki. Egy madár. Valami harkályféle vagy mi a szösz. Toctoctoc. Ez kopogott. Hogy is fogalmazta meg magában? Ezüstdió? Mivel az emberi lény nem szeret magányosan kacagni, David is viszonylag hamar elcsöndesedett. Bár még ki-kitört belőle pukkadozva saját hülyeségének komikuma. Megrázta a fejét. Kis komolyság! Igazából viszont egyáltalán nem volt vidám. Azonban izgatott, nos nagyon izgatott volt.
Amennyire meg tudta állapítani, koradélután volt, talán egy-két óra. El nem tudta képzelni, mivel fogja tölteni a délutánt. Persze: tovább kéne mennie. De ez most annyira értelmetlennek tűnt! Nincs konkrét úti célja, nem tud gyakorlatilag semmit erről a...L'Oxomonról. Az is gyanús volt neki, hogy ezek a manók, a Családtagok honnan tudták, hogy neki kit kell fölkeresnie. Hiszen nem nagyon érintkeznek más népekkel, fajokkal, ugyanakkor egy meglehetősen régi (apákkal, vagyis valószínűleg nemzedékekkel ezelőtti) egyezségről van szó. Akkor ez talán egy jóslat? Jön majd egy Idegen, akinek meg kell mondani, hogy L'oxomont, a Művészt keresse? Bután hangzott. De hát az egész, manókkal való találkozása olyan rettentően bután hangzik!
David igyekezett nem töprengeni a dolgon. Jobb csuklójára nézett, majd meglepetéssel észlelte, hogy nincs rajta az órája. Persze, hiszen, mikor az átjövetel előtt lement vásárolni, csak az éjszakai cucca fölé húzott egy farmerdzsekit. Szóval, a zsebei is üresek, s az órája sincs rajta. Még egy vacak öngyújtó sem - gondolta bosszankodva. Hirtelen eszébe jutott a tetoválása, úgy kapott oda, mintha el akarna röpülni. De a jel ott volt, s David kedvtelve nézte.
Persze, ez a tipródás, hogy mit csináljon, színjáték volt, amit David az egyszemélyes közönségnek, önmagának játszott. Ugyanis valahol sziklaszilárdan biztos volt benne, hogy visszamegy a házba. A legkevesebb az az lesz, hogy nagyon alaposan körülnéz.
Amint ezt tudatosította magában, nyelt egy szárazat, s hirtelen, de határozott léptekkel megindult. Kinyitotta az ajtót, s érezte, ahogy a nap a tarkójára süt, és látta, amint egy óriási, csillogó házú éti csiga éppen fűlakomát tart a repedezett, piszkos kövön.
Semmi sem változott. Ábra (véset?) a padlón, ágy a falnál. David előbb lehajolt, majd négykézlábra állt a kőpadlón. Kellemesen hűvös volt a padló, bár túl egyenetlen és rücskös ahhoz, hogy kényelmes legyen. Érezte, ahogy a térde csúszkál. A helyzet a kisiskolai tornaórákra emlékeztette, mikor le kellett ereszkedni a fekvőtámaszhoz. Nem volt jó emlék. Az ábra fölé hajolt. Igen. Véset volt, s nem gyanta vagy mézarany töltötte meg, hanem fény. Fény, ami talán magukból, a kövekből áradt. S hirtelen:
- Toctoctoc.
David összerezzent a hang hallatán, és fülig érő szájjal vigyorgott. Kopogtatnak?
- Iiigen? - Kurjantotta David, s elfricskázott egy pormacskát. Törökülésbe helyezkedett, s kezét úgy tartotta, mint egy kéregető koldus. Majd tompán leejtette a földre. Megkopogtatta a padlót. Alig érzékelhetően bár, de kongott. Üreg volt odalenn, s Davidet átjárta a gyerekes büszkeség. Fontoskodva arrébb csusszant, s folytatta a koppintgatást. Tény: üreg van odalenn.ak dallamát dúdolgatva elindult az erdőbe.
David nem tudta fölfogni, mitől van ilyen jókedve. Meglehetősen indokolatlannak tűnt, de már szinte hozzászokott irracionálisan működő agya produkcióihoz - ahogy ő maga nevezte. Persze David agya igazából nem volt irracionálisan működő, csupán fiatal, s kissé egyéni.
Tetszett a cikk?



