Meleg volt. Nem forróság, csupán mindent körülölelő meleg. Olyan volt, mikor egy óriási decemberi hócsata után jéggé dermedt ujjakkal bemászik az ember a kádba. Érzi a fenyőhabfürdő illatát, s lassan elárasztja a meleg. Ilyenkor jó annyira belemerülni, hogy az sem baj, ha egy időre megsüketülsz a füledet is megtöltő melegtől.

I.

     Meleg volt. Nem forróság, csupán mindent körülölelő meleg. Olyan volt, mikor egy óriási decemberi hócsata után jéggé dermedt ujjakkal bemászik az ember a kádba. Érzi a fenyőhabfürdő illatát, s lassan elárasztja a meleg. Ilyenkor jó annyira belemerülni, hogy az sem baj, ha egy időre megsüketülsz a füledet is megtöltő melegtől.
     Nem akarta kinyitni a szemét. Félt. Félt attól, hogyha fölnéz, akkor menthetetlenül megtébolyodik. Olyan jó meleg volt! Milyen mennyei lenne elaludni. Olyan lenne, mint egy haladék. Még ne nézz körül! Aludj! Az álmok! Felsikoltott, de - ez pedig furcsa gondolat volt - valamiképpen kötelességtudatból. Mintha valaki el várta volna tőle, hogy ebben a helyzetben ezt cselekedje. És ez volt az első (de korántsem az utolsó) alkalom ezekben a hetekben, mikor David úgy érezte magát, mint az udvari bolondnak felöltöztetett marionett-bábú, amit 6 éves korában látott, amikor - hisz ekkor még együtt volt a család - Olaszországban nyaraltak. Ez a kiáltás sem volt igazi. S mintha rögtön elveszítette volna a lendületét, alighogy kitört David szájából.
     Inkább szánalmas nyöszörgésnek hangzott. Nem nyitom ki a szemem, nem nyitom ki a szememnemnyitomkiaszemem...
     Kinyitotta a szemét.
Sötét. Egészen közönségesen, melegen, megnyugtatóan sötét. David nem állta meg, hogy egy nagyot sóhajtson. Egészen jólesett, határozott megkönnyebbülést érzett, bár az az érzés, hogy csak egy színjáték részese. Még ekkor is bennne volt, hogy milyen teátrális így sóhajtani. Nem volt egy kellemes gondolat, s megint Isten jutott az eszébe. Úgy döntött, alaposan átgondolja a helyzetet, s azután eldönti, mit fog csinálni. Ekkor vette észre, hogy egészen bele van ásva egy fura anyagba. Kapálózni kezdett. Végre sikerült kikecmeregnie abból a porszerű anyagból. Homok? Erőt vett magán, elnyomott egy ásítást, s törökülésbe ült. Megropogtatta a kezét, aminek a hangját Lilian valamiért nagyon rühellte. Megrázta a fejét. Menthetetlenül álmos volt. Ráadásul most, hogy kimászott a homokból(?), rettenetesen fázott. Érezte, hogy lúdbőrözik a karja. Át kellene gondolni a helyzetet - motyogta. A Brian élete jutott eszébe. „Valakinek csinálnia kéne valamit. Igen, valakinek csinálnia kéne valamit. Bizony, valakinek csinálnia kéne valamit.”
     David fölnevetett, s pár percen belül harmadízben érezte azt, hogy szerepet játszik. Egyre jobban vacogott. Összeszorította a fogait. Ezernyi kérdés zsongott a fejében. Hol van egyáltalán? Milyen ez a hely? És kik élnek itt? És milyenek lehetnek? És... a könyvekben - roppant logikátlanul - a főhősök mindig ugyanazon a nyelven beszélnek az... idegenekkel, mint a sajátjuk. De ez nem regény! És ha vadak lesznek...? És az állatok, a szörnyek? De mégis, egyáltalán mit keres ő itt? Hogy került ide? Nem, ezt hagyjuk. Ezt hagyjuk! Itt van. Itt van, s most ez a lényeg. Itt. Mit tud erről a helyről? Valami nem stimmel az égbolttal. Nyugtalanító. Valami baj van az égbolttal. De mi?! Hiába gyötörte az agyát, képtelen volt rájönni. Beletörődött. Mit tud még erről a helyről? Legalább egy szerencsétlen konkrétumot tudna! Egy dolgot tudott. Hideg. Te jó ég! Piszkosul hideg! De a homok... az meleg.
     Miért nem mászom bele a homokba? - kérdezte önmagától. Belemászott. Úgy ölelte körül, mint anya a gyermekét. Csak a feje látszott ki. Felkacagott, de ekkor már nem gondolt semmi istenire, fáradt volt. Egy levágott fej a sivatag közepén. Megint fölnevetett, öntudatlanul és majdnem boldogan. Helyesbített: egy levágott, nevető fej a sivatag kellős közepén.


II.

     Mikor fölébredt, az első épkézláb gondolata az volt, hogy a csillagok nem stimmelnek az égen. Hát persze! Csupa ismeretlen csillagkép! Itt aztán hiába keresném a jó öreg Oriont - sóhajtozott magában. Itt. Egyáltalán hol vagyok?! Hirtelen fölült, s még annyira álmos volt, hogy nem vette észre, hogy képes erre. Az éjszaka alapján egy sivatagot képzelt el magának. Nagy megdöbbenésére egy mezőt látott maga előtt. Egy gyönyörű, dúsan burjánzó, színpompás virágokkal teliszórt fantasztikus kertet, melyet csodálatosan foglalt keretbe a szikrázóan kék ég. Rengeteg pillangó, s első ránézésre is legalább ötvenféle madár röpködött ide-oda. Az esőerdők egzotikus madaraira hasonlítottak, mégsem rikácsoltak, hanem csalogánnyal vetekedő hangon énekeltek. Mégsem volt zűrzavar. Ez a sok-sok csilingelő hangocska egy olyan harmonikus egységet alkotott, amihez foghatót David még sohasem tapasztalt. Meg sem mert mozdulni, nehogy megzavarja ezt az egyensúlyt. Igen! Ez Az. Boldog diadalérzet töltötte el, érezte, amint az érzés végigkúszik a testén, s örömteli bizsergés marad a nyomában. Miért érezte ezt?
     A hely csöppet sem volt idegen. Kicsit úgy volt vele: hazaérkeztem. Tudta, hogy az elképzelés nem alaptalan. Ezután sóvárgott, ezt festette, erről álmodott. Ez Az. Igen. Most már jöhet bármi. Már látta. Megadatott neki az, ami talán csak nagyon keveseknek, talán senkinek. Azon kapta magát, hogy szélesen mosolyog. Eddig azt hitte, csak vigyorogni tud. Csak nem ez a boldogság? Hát ilyen érzés ez? Őszinte meglepetéssel kérdezte önmagától. Ebben a kérdésben nem volt nagyképű szenvedés, önsajnálat. Való igaz. David még talán sosem volt boldog kisgyermekkora óta. Eddig nem is értette, hogy létezhet igazi boldogság. Sohasem hitt benne. Mikor hideg lépcsőn kucorogva olvasott, gyakran föltették neki a kérdést:
     - Mi baj van?
     David majdnem mindig ugyanazt a bárgyú választ adta:
     - Semmi.
Sosem értette ezt a buta kérdést. Inkább csak udvariassági formulaként kezelte, hiszen valamilyen szinten az is volt. Azt is képtelen volt fölfogni, hogy az emberek miért azonosítják a hallgatást a szomorúsággal. Istenekre! Ez a boldogság. Így kéne meghalni - gondolta. David gyakran eljátszott az öngyilkosság gondolatával. Sosem kísérelte meg. Elvből. Na ez is olyan dolog volt, amiben nem egyeztek Richie-vel. Richie csak csinálta a dolgokat. Csak élte az életét. De ő elvek nélkül. David nem ilyen volt, neki szüksége volt az eszméire, egyfajta mankót jelentettek a számára. Arra hivatkozott, hogy megígérte Liliannek. Ez tényleg igaz volt. Mikor Lilian tizennégy éves volt, David pedig kilenc, szent esküt fogadtak. Még vérszerződést is kötöttek - mosolyodott el ismét David. Lilian kamaszlány létére egészen komolyan vette az ilyesmit. Megesküdtek egymásnak a Nagymama háza melletti cseresznyefa egyik ágán, hogy soha nem végeznek önmagukkal. David még magának sem szívesen vallotta be, hogy volt még egy döntő ok, amiért soha nem került sor semmiféle öngyilkossági kísérletre. Persze, ott volt Mama és Papa, de nem erről volt szó. Nem is gyávaságról. David tudta, hogy neki itt még valami fontos dolga van. Akármilyen pocsék ez a világ, akkor is itt kell maradni. Még kiskölyök korában gyakran mászott föl a Nagymama háza melletti cseresznyefára. Volt ott egy pompás ág. Arra teremtették, hogy ő ott szője a terveit. Ez szent meggyőződése volt, amitől senki sem tántoríthatta el. Micsoda terveket szőtt ott! Mikor kicsit idősebb lett, szokásává vált, hogy könyvet vitt föl a fára. Ezt elég bonyolult volt megoldani. David meglepően kreatívnak bizonyult. Egy egyszerű kis csörlőt eszkábált, amin fölvontatta az akkor olvasott regényt. Volt, hogy Nagymama almássütijéből is fölvontatott egy adagot. Idilli volt.
     David megrázta a fejét. Idill. Meg merje törni ezt az idillt? Tanácstalanul állt, még mindig a hely bűvöletében. Hirtelen hangos, a helyhez megbotránkoztatóan méltatlan, durva kacagást hallott. Gyorsan a hang irányába fordította a fejét. A lények legjobban a mesékből és a mitológiákból jól ismert manókra emlékeztettek. David egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy igaziak. Megdöbbentő volt a valódiságuk. Gyökeresen különböztek a mozivásznak manóitól. Egyszerűen élőek voltak, minden porcikájukban. David most jött rá, mi a baj a filmbeli idegen lényekkel. Mint ahogy hiába is készítenek egy tökéletesen élethűnek tűnő emberi próbababát, amit mégsem téveszthetünk össze soha egy élő emberrel, úgy (legalábbis közelről) a legeslegjobb szörnyutánzatok is nevetségesnek tűnnek egy idő után. Ezek a lények azonban manók voltak, igazi manók, melyeket David számtalan olvasmányaiból már olyan jól ismert.
     Davidnek halvány gőze sem volt arról, mit kéne most tennie a csodálkozáson kívül. Megbabonázva nézett tehát rájuk egy helyben álldigállva. Most már meg tudta számolni a lényeket. Négyen voltak. Egy nagyobbik - egy felnőtt - s három gyerek. Ahogy alaposabban szemügyre vette őket, rögtön föltűnt, hogy szárnyaik vannak. Nem tollas, színes szárnyaik, hanem emlősökhöz méltó, denevérszárnyhoz hasonlító bőrlebernyegeik. De nekik nem a kezük módosult azzá, hanem David számára érthetetlen módon két plusz végtagként működtek. A nagyobbik rongyokat, sőt tulajdonképpen bőrruhákat viselt - jött rá David, amikor alaposabban megszemlélte. Meglepve tapasztalta, hogy életében először értette meg, milyen az, amikor valakinek leesik az álla. A manók nem viseltek se cipőt, se csizmát, se semmilyen sarut. Szőrös volt a talpuk. Éppen mint a hobbitoknak - gondolta elhűlve David. Akkor ezek.. ők - helyesbített gyorsan - hobbitok...? David boldog volt. Ez volt életében a második alkalom. S mindkettő itt volt, ezen a világon. Üvölteni akart az elképedéstől, örömtől és a rémülettől. Mert félt is. Borzasztóan félt. Rettegett, hogy mi lesz vele ezután. Ugyanakkor nevethetnékje is támadt. Egyszer - még középiskolás korában - Mamáék veszekedtek éjszaka. David ekkorra már elég olvasott és realista volt ahhoz, hogy tudja, milyen szabványtörténet ez. Liliannel igyekeztek nevetni rajta, de iszonyatosan megviselte mindkettőjüket az, mikor Mama és Papa veszekedtek éjjel. David ezúttal ráadásul valamit még hallott is - mert általában azért igyekeztek diszkréten (zárt ajtó mögött) veszekedni. Mama azt sikoltotta, üvöltötte, motyogta, mormolta, sziszegte és karmolta: mondd el mondd el mondd el tudnom kell tudnom kell. Ezek a szavak egyébként annyira zakatoltak David fejében, hogy másnap egy verset is kanyarított róla. Mindenki azt hihette volna - aki hallja vagy David versét, vagy Mama kántálását -,hogy Papa megcsalta Mamát. David nagyon keveset tudott, de azt tudta, hogy ezúttal másról volt szó. Következő nap latinórán bukott ki belőle. Nem tudta, mi volt a poén. Valószínűleg a Dagadt Phil sütötte el. (David akkor utálta meg, amikor látta, ahogy az osztályban tartott szerencsétlen egerek egyikét Dagadt Phil fülig egy csurig töltött üdítőspohárba nyomta.) Fél perc telt el, mire David ráeszmélt, hogy a 11 fős latincsoportból mindenki röhög, csak ő nem. A tanár szeme villámokat lövellt. David egyre kevésbé értette, miről van szó, de ahogy Dagadt Philt ismerte, csak valami gyenge, trágár vicc lehetett a latintanár rovására. Aztán - amikor már tényleg kínos volt a tekintete - a többiek megpróbálták visszafojtani a nevetést. David - sohasem fogta föl egészen, miért - ekkor érezte úgy, hogy rajta sor, itt az idő, hogy nevetni kezdjen. Pár másodperc múlva pedig már senki sem nevetett, hanem mindenki őt bámulta meredten - a latintanárt is beleértve. David borzasztó kínosan érezte magát. A latintanár feje vörös volt. David érezte, hogy csöndben kéne maradnia, de egyre jobban kacagott. Persze közben ő szenvedett a legjobban. A szerencsétlen latintanár pedig egyre őt nézte, s már ráüvölteni sem volt ereje. David nem fogja soha elfelejteni az izzadtságcseppet a homlokán, s a csillogó szemüvegét. A szemüvege mögött pedig mintha pikkelyes lett volna a bőre. Azt senki sem vette észre, hogy a röhögés közben már az első könnycsepp is legördült David arcán, hogy aztán rácsöppenjen a szótárfüzetére, s elmaszatolja a töltőtollal írt utolsó pár szót. David akárhányszor visszagondolt erre a borzasztóan kínos esetre, mindig erősen behunyta a szemét, s arra vágyott, bárcsak kitörölhetné az életéből ezt az emléket. Innentől kezdve viszont tudatosan figyelt arra, hogy amikor feszült vagy ideges, akkor egészen irreális dolgokat csináljon. Így volt ez most is. Pánikot érzett. Semmi mást, csak mindent elöntő pánikot. Úgy érezte, el kell menekülnie. Éppen mikor azt fontolgatta, elrohan, akkor látták meg. Az egyik manó - David most már nevetett bugyuta elképzelésén: nem nézett ki hobbitnak - ránevetett. Meglehetősen riasztó látvány volt a harapásra termett állkapocs ezen az ártalmatlanul kuncogó lényen. David megrázta a fejét. A manó is meglepettnek látszott, de nem úgy, mint aki szörnyet lát, hanem mint aki egy régi baráttal találkozik. Meghajtotta a fejét, majd szóra nyitotta a száját:
     - Éhes vagy? - David gyomra előbb válaszolt, mint az esze.
     - Igen. Éhes vagyok.
A rondácska, persze David mértékével mérve rondácska, kis humanoid így rikkantott föl:
     - Akkor gyere!     
És David - ment. Igyekezett leplezni az ámulatát, amit Főmanó - ahogy magában elnevezte - és társai váltottak ki belőle. Főmanó nagyon gyorsan haladt. Davidet Tarzanra emlékeztette a mozgása, a különbség csupán annyi volt, hogy ő nem használt liánokat. Ágakba kapaszkodva lendítette előre a testét. Ebben két szárnya is nagy segítségére volt. A többi lény viszont a földön haladt. A nagyobbik („Almanó”) vezette a két kisebbiket. Az utóbbi kettő egészen kicsi volt, s ügyetlenül totyogva igyekeztek előre. Minduntalan elestek. Őszintén szólva Almanó sem volt valami profi. Látszott rajta, hogy szívesebben tartana ő is Főmanóval. David fölnézett a gigantikus méretű, fenyőszerű fákra, s ijedten tapasztalta, hogy már a hangját is alig hallja Főmanónak. Önkéntelenül is fölkiáltott:
     - Várjál!! - mire Almanó megfontoltan hátrafordult, s lassan tagolva a szavakat, így szólt:
     - Ne félj. Csak előre ment - s visszafordult - David most döbbent rá - a csemetéihez. David kissé megnyugodott. Megrázta a fejét, majd továbblépkedett. Vigyorogva gondolta, hogy most is a saját... Te jó ég! Nem a saját nyelvén beszélt velük! És ezt olyannyira öntudatlanul cselekedte, hogy csak utólag jött rá. Bár...mi van, ha téved? De érezte, hogy igaza van. Ez a nyelv pergő volt, de egy csöppet sem lágy. Így jobban belegondolva, meglehetősen távol állt az európai nyelvcsaládoktól. David ismét bevetett e jól bevált taktikáját: nem gyötörte tovább az agyát. Így legalább az őrület veszélye egy kicsit csökken. De ami még furcsa volt: David nem félt igazán az őrülettől. Meg aztán tudta, hogy amíg foglalkoztatja a téboly (illetve magának a megtébolyodásnak) a kérdése, addig az távol van. Megpróbált a tájra koncentrálni. Úgyis minden információ aranyat érhet erről a világról.
      Itt már egyáltalán nem volt aljnövényzet, s a madarak is egyre jobban elmaradoztak. Az óriási fák s az a megfoghatatlan nyugalom, ami belengte a levegőt, Davidet Tolkien entjeire emlékeztették. Szinte várta, mikor szólal meg valamelyikük. Akaratlanul is kibuggyant a száján, mint amikor részeg, s volt mersze kimondani a gondolatait. Mások, akik nem ismerték eléggé, azok azt hitték, ezek a részegségének gondolatai. De ezek ugyanazok a gondolatok voltak, a különbség csak az volt, hogy ki merte mondani.
      - Ezek... ők..., ők nem tudnak beszélni? - Almanó hátrafordult, s követte David tekintetét.
     - Nem. Ez nem beszédes fajta - közölte szűkszavúan, amit David érezhetett iróniának is. David korántsem volt megelégedve a válasszal. De éppen mikor újabb kérdést akart föltenni, kiértek egy tisztásra. A sötét erdő után David úgy érezte, szinte vakítja a nap. Riadtan takarta el kezével szemét. Érezte, hogy valaki (valami?) gyöngéden, de határozottan megfogja a karját, a bal karját, s egy másik a jobbat. Hirtelen elvesztette a lába alól a talajt. Tágra nyitotta melegbarna szemét, melynek árnyalata pontosan megegyezett a haja színével. Röpült. Félt, hogy leesik, de voltaképpen tudta, hogy nem ejtik le. A röpülés alig pár pillanatig tartott. Mikor David először ért ki a tisztásra, a vakító napsugártól nem vette észre az egyébként szembetűnő kalyibát egy különösen óriási fa tetején. Oda vitték most föl. Halk koccanással rakták le, de puhán, finoman. Nem okoztak fájdalmat. David álmélkodva körülnézett. Első pillantásra nyolc-kilenc lényt tudott megszámolni. Ezek között ott volt a négy ismerős is. David úgy gondolta, tudja, mit kell tennie. Nem akarta, hogy ügyefogyottnak vagy bambának tartsák. Ezért feléjük fordult, megköszörülte a torkát, amit most rettenetesen hangosnak hallott, ünnepélyesen meghajtotta magát, s tisztán, hangosan csengő hangon így szólt:
     - Üdvözöllek benneteket! Az én nevem... - Nem tudta végigmondani. Mikor a nevem szót kiejtette a száján, hirtelen szinte fölszisszentek a lények. Pontosabban szólva volt valami az arckifejezésükben, ami Davidet meghátrálásra késztette. Megintcsak Főmanó vitte a szót.
     - Fölösleges elmondanod, a... nevedet - kifejezetten nehezére esett kinyögni. - Messziről érkezhettél, ez már különös kiejtéseden hangzik. - David csöndben fülelt.
     - A mi népünk ősi hagyományai közé tartozik az - vett mély levegőt a lény, melyet David nem tudott megszokni még -, hogy fogadjuk az Idegeneket. Te pedig, Idegen vagy. - Főmanó néma segélykéréssel nézett Davidre, aki végigpillantva a bámulattal átitatott tekinteteken, várt egy kicsit, míg rendeződik mondanivalója, majd így szólt:
     - Úgy érzem, semmit nem tudhatok most biztosan. De egyet érzek: Idegen vagyok. S valóban segítségre lenne szükségem. Mélyen megtisztelnétek, ha ezt megadnátok nekem. - Főmanó nagy komolyan bólintott. David fújt egyet. Úgy tűnik, a teremtmény hasonló választ várt. Őszintén szólva alig tudta leplezni a szája szegletében megbúvó mosolygást, amikor a komoly képpel bólogató mókás kis szerzetre nézett. Főmanó újra szóra nyitotta száját.
     - Te Idegen vagy. S ami keveset tudunk az Idegenekről, azt is a kérdéseikből szoktuk kikövetkeztetni. Gondolom, hogy mint minden Idegen, te is tele vagy most kérdésekkel. Arra szeretnélek most kérni, hogy várj ezek föltevésével egy pillantást. Egy fertályórán belül itt lesz az egész Nép. Akkor - a közös vacsora közben - ígérem, legjobb tudásunk szerint válaszolunk mindenre. - Főmanó fújt egyet. David szerencsétlenül, mint a gimnazista, akitől idegen nyelv óra keretében megkérdezik, hogy telt a téli szünete, szóra nyitotta a száját. Nem tudta, mit kéne mondania.
     - Köszönöm. Köszönöm a segítséget nektek...
     - Amíg előkészülünk, maradj itt egy kicsit. Gésszen majd elszórakoztat - Szavaira egy kisebb termetű, de már felnőttesebb, komolyabban festő szerzet lépett elő.
     - Üdvözlet - mondta látszólag komolyan, David mégis rögtön úgy érezte, gúnyt űz belőle. Belenézett mélykék szemébe. Olyan leírhatatlanul különös volt ez a szempár, amelyet David csak ritkán, állati tekinteteteknél tapasztalt. Megtévesztő, ha emberi lenne, akkor a szomorúság volna az, ami körvonalazná az erejét. Kicsit olyan érzése támadt, mikor az ember egy spániel szemébe néz. Megdöbbentően emberi tekintet, ugyanakkor kétség nélkül nem az. David mindig vonzódott az ellentmondásokhoz. Mikor a matematikával kezdett behatóbban foglalkozni, akkor is a kedvencei voltak a nagy paradoxonok. Mikor tízéves kora körül szembetalálta magát a „gyökmínuszkettővel”, akkor érzett valami olyat, hogyha hagyja ezt zsongani a fejében, menthetetlenül beleőrül. Akkor döbbent rá, hogy az ember alkotja a szabályait, törvényeit, de mindig vannak olyan esetek, ahol minden elképzelés érvényét veszti. Ennek egy kissé gyönge példája a gyökmínuszkettő, s ennél sokkal jobb az, hogy itt van. Itt van, s egy emberi elme által fölfoghatatlanul kék szemekbe néz. Intelligencia. Érezte kisugározni azt az erőt ebből a tekintetből, amely csak az értelmes lényeknek sajátja.
     Arra eszmélt föl, hogy a „lény” elmosolyodik. David hirtelen föltekintett, s megrázta a fejét. Senki sem volt kettőjükön kívül a kalyibában. Riadt, szégyenlős tekintete ismét a szárnyas manóra villant, aki - David érzése szerint - kifejezetten pimaszul nézett rá. Dühöt érzett. Szégyent. Nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy két és félszer nagyobb a másiknál. Hányszor bosszankodott már nagy termetén. Lilian jutott eszébe:
     - Jaj, David! Ennek mindenki örülne. Ha alacsony lennél, az lenne a baj.
     David ellenben úgy gondolta, hogy Lilian ezt nem értheti. Persze, Lilian elég intelligens volt ahhoz, hogyha nem is tudta, de erősen sejtette, miért van baja Davidnek a termetével. David pici akart lenni. Pici és vékonyka, hogy el tudjon bújni, hogy ne lássa senki, hogy ne is vegyék észre. Hogy láthatatlanná tudjon válni, amikor csak akar. Hogy ne törjön le alatta a faág. Hogy ne mondják kedveskedve a lányok:
     - Maackóó!
     David picike akart lenni. Nem akarta, hogy sajnálják. Nem akarta, hogy tohonya mamlasznak tartsák. Hogy öt idősebb, de kisebb fiú körülvegye, csúfolja, leköpje, rúgja, s mikor vissza mer ütni, felkiáltson:
     - Veri a kisebbet!!
Neki még a többi fiúnál is kínosabb volta sírás. Ha ő sírt, az bőgés volt. Nagy volt, egy nagy mamlasz. David pindurkára szerette volna összehúzni magát. De ez az ő estében lehetetlen volt. David nem volt kövér. David magas volt, s ezzel arányosan súlyos. Mégis alkatából adódóan testesnek látszott. Mackó.
     - Nem vagyok Mackó.... - mormolta hangosan gondolkodva. Ekkor tudatosult benne, hogy a manó még mindig ott áll előtte változatlan arckifejezéssel. Davidben kezdett fortyogni a düh. Miért nem könnyíti meg a dolgomat? Csak azért is csöndben maradok. Ez az a tipikus gyermeki dac volt, melyet David húszéves korára még nem tudott elhagyni. Csak azért is én bírom tovább. Ekkor a lény így szólt:
     - Hogy szólíthatlak, testvérem? - Ekkor David sikeresen megállapította, hogy nem a főmanó beszélt „furcsán”, hanem ő maga. Itt mindenki így beszél. Kicsit selypítve, kicsit raccsolva is. Furán. David sokat olvasott már nevekkel kapcsolatosan. Egészen röviden arról volt szó, hogy más világokban - a David által olvasott könyvek egy része szerint - a neveket már-már mágikus jellegű tisztelet övezte. Mindenkinek van egy igazi neve, meg egy neve, amelyen hívják.
     - Szólíts...szólíts csak Medvének - nyögte ki, majd rémülten vizslatta a másikat, hogy hogy reagál rá. Szerencsére a lény csak bólintott, így David fújt egyet, s megkérdezte:
      - Mi a te neved? - a manó szinte láthatóan megrázkódott, amikor ezt hallotta.
     - A nevemet csak hagyjuk, testvérem, Medve. Hívj csak Gésszennek. - Ezzel úgy tűnt, abba is maradt a beszélgetés. Davidet újdonsült neve hallatán nevetőgörcs kerülgette. S hallván a másikat (Gésszen), úgy érezte, okosabb lett volna Davidet mondania. Ugyanakkor Gésszen reakciója David kérdésére („Mi a neved?”)igazolni látszott David elméletét. A hallgatás - legalábbis David számára - kezdett egyre kellemetlenebbé válni. David - kínjában - a kunyhó fölépítését kezdte el vizsgálni. A szerkezete hasonlított egy egyszerű madárleshez. Csak persze sokkal mesteribb kivitelezésben. És nem vezetett föl se kötéllétra, se lépcső, vagy vájatok a fában. Semmi. Persze. Hiszen tudnak röpülni, te lüke! Hmm. A csönd - David érzése szerint - kezdett kifejezetten kínossá válni. Olyan volt, mikor egyszer találkozott Kate Palmerrel három évvel ezelőtt. Kate helyes volt, de nem annyira, mint ahogy David emlékezett rá. Beszélgettek vagy két percig, s aztán csak mentek. Időnként az egyik hümmögött egyet, ezen nevettek is. De akkor is borzasztó volt. David lopva nézte Kate Palmert, akibe oly sokáig volt oly nagyon szerelmes. Kate Palmer. Hullámokban szerette. Hol nagyon, rettenetesen, hol pedig azt hitte, kiszeretett. Ma azt mondaná, kiszeretett, amennyire ki lehet szeretni valakiből egyáltalán.
     David rá sem mert pillantani Gésszenre. Tovább nézelődött tehát. Bútorzat nem volt a kalyibában, csak maga a padló. David most figyelt föl rá, milyen csodálatosan sima a padló. Mintha márvány lenne. Sehol nincsenek fekhelyek. Óvatosan szóra nyitotta a száját:
     - Gésszen! Ti... hol laktok? - Amint föltette a kérdést, már megbánta. Úgy érezte, butaságot kérdezett, hiszen egyértelmű, meg különben is. Gésszen biztosan ki fogja nevetni.
     - Mi mindannyian dobblanokban lakunk, Medve - Miután látta David értetlen, sőt kissé talán bamba bamba arcát, amelyet ő maga viszont tudálékosnak érzett, így folytatta:
     - Dobblannak nevezzük az alvóházainkat - David érdeklődve hallgatta. - Rengeteg család él így együtt. Káh’cs - akivel beszéltél - nagyon fontosnak tartja, hogy ilyenkor az egész Családot összehívjuk. Nem kell semmitől tartanod, a Nép küldetése ezen a világon, hogy segítse az Idegeneket. Minden Családtagot kicsiny kora óta így neveltek, pedig régóta nem jött már idegen. De - azt hiszem -, lassan indulhatnánk is.
     - Ilyen hamar?! - döbbent meg David.
     - Ó. A Művészek egy pillanat alatt értesítik a Családokat, s mi nagyon gyorsan közlekedünk. Érted már, testvér? - David számára nem volt egészen világos a dolog, de nem akarta, hogy ostobának tartsák ezek a ... a Nép.
     - Értem, Gésszen. - Gésszen bólintott.
     - Gyere testvérem! - S ezután egy különös hangot hallatott. Leginkább a fütyüléshez volt hasonlatos, de Davidet mégis a galambok kedveskedő, udvaroló búgására emlékeztette. Később kiderült, hogy maga a Nép is búgásnak hívja. A hang után rögtön megjelent négy erősebb, nagyobb Családtag. Davidnek egészen úgy rémlett, mintha a semmiből kerültek volna oda. Persze, föntről is leröpülhettek. David feszengett - „Nehéz vagyok...”, de mielőtt szóra nyitotta volna a száját, a Családtagok az immár jól ismert mozdulattal megragadták s fölemelték. Érezte, ahogy kavarog a gyomra. Még szerencse, hogy nincs mit kihánynom - futott át a fején. Pont olyan érzés volt, mint amikor a Papát bevitték a korházba. A korházban volt ilyen a lift. Szorongtak az emberek, mindenki telve a fájó, kesernyés szájízű kórházhangulattal. De persze nem mindenki volt ezzel így, hiszen volt, akire a kórház jótékonyan hatott, mert a sok szenvedő ember láttán egészségesebbnek érezte magát. Ilyen volt Steven mamája is, aki láthatóan jobban érezte magát a kórház után, igaz, ezt a többiek túlérzékenységnek fogták föl, s azt hitték, egyszerűen megkönnyebbült. Meg persze ott volt maga Lilian is, akiben volt valami olyan, amitől néha maga is megrémült. Valami olyan érzés volt, amitől heroikusnak érezte magát. Mártír lett volna? Lilian kicsit élvezte, hogy látogathatja az apját. David tudta ezt, hiszen talán jobban ismerte testvérét, mint ő saját magát, de nem haragudott rá emiatt. Lilian ilyen volt, erről nem tehetett. Nem kifejezetten védekezés volt, hanem a magánnyal kapcsolatos érzés, amit önsajnálat formájában David is sokszor átélt. David nem neheztelt emiatt később sem Lilianre, hiszen a dolog érzelmi alapon történt, amin - David ezt jól tudta - ésszel és tudattal változtatni gyakorlatilag lehetetlenség. Mindazonáltal David ezt nem érezte. Ő nem így volt ezzel. Ő nem érezte magát sem szerencsésnek, hogy nem betegként van itt, sem pedig mártírnak és hősnek. És - ami szintén adódott volna - nem is unatkozott. David feszült volt. Rettentően feszült.
     A liftesnéni fontoskodva topogott. Siessenek, kérem szépen! Hanyasra teccenek menni? Tessék? Tessék?! Jóvanna, nem kell velem kiáltozni, ne üvöltözzünk, nem vagyok azért annyira öreg. Igen, hanyasra? Nyolcasra. Tudom. Megy valaki lejjebb? Tessék? Harmadikra? Igen, egy pillanat. Nyugalom. Türelem már, emberek! Ne tessenek türelmetlenkedni! Értem én a dolgomat... - s mikor végre (végre) elindult a lift, akkor jöttek az emeletek. Az ember érezte, amint a gyomra felszáll egészen a torkába, majd hirtelen nekipattan a fejbúbjának, s visszazuhan a lábáig. Tulajdonképpen kellemetlen érzés volt, ráadásul tetőzte maga a kórház (Papa), mindezek ellenére David mégis (ha bár kínnal vegyítve is) rettenetesen élvezte. Ekkor már bújta otthon a sci-fiket, s ott a liftben, arra a megfoghatatlan pillanatra súlytalannak érezte magát. Hiába próbált erről beszélni valakivel, még Liliannel se sikerült. Mama szinte szentségtörésnek érezte, ha a kórházban (Hát nem ért semmit ez a gyerek?! Nem érti, hogy...) ilyesmikről beszél. Milyesmikről? David ezt csak egyszer kérdezte meg, de aztán a válasz elég is volt neki huzamosabb időre. Gyerekes butaságokról. Mama sohasem értette, vagy csak nem akarta megérteni, hogy Davidbe mi bújik mindig a korházban. Mint egy ügyeletes kisördög - mondta, ha jókedve volt. David... - mondta fáradt, szürke hangon, ha rosszkedve volt. S a korházban szinte mindig rosszkedvű volt. Őszintén szólva a legfeszültebb hármuk közül kétségkívül maga David volt. Persze, Lilian úgy tudta, ő a legidegesebb, Mama egészen biztos volt benne, hogy ő, s David pedig - sikertelenül - próbált nem hinni semmit. Iszonyatosan feszült volt. Sohasem vallotta be magának, de nem Papa miatt. Szerette Papát, de sosem tudott hozzá úgy kötődni, mint Mamához és Lilianhez. Papa sikertelenül igyekezett mintaapa lenni. Focizott Daviddel - de Papa, hidd már el, hogy utálom a fociiiit -, segített a matekleckében - értem, Papa, értem, ne magyarázd kééérlek - , beavatta a nők rejtelmeibe - na de Papa!! Mit képzelsz! Kate Palmer nem olyaaan! Hagyjál! Nem a-ka-rom hal-la-ni! En-gedj-el!!! - , szóval Papa kísérlete, hogy ideális apa legyen, teljes kudarcba fulladt. Talán egy kicsit meg is gyűlölte a fiát, őt okolta önmaga miatt. De persze ez egyáltalán nem volt ilyen egyszerű.
      Papa képtelen volt természetes lenni. Egyszerűen olyan gátlás volt benne, ami soha nem oldódott fel Daviddel kapcsolatban. Bizarr kapcsolat volt. Morbid módon - szerencsére - Papa meghalt azelőtt, hogy David igazán átérezhette volna e viszony abszurd iróniáját és fájdalmát. David csak azt érezte, hogy Papa olyan furcsa vele. Mama viszont más volt. Mamával szinte mindenről lehetett beszélni. Nem mindenről. Mama nem értett eléggé ugyanis az emberekhez. Papa halála után pedig egyre szorosabb lett a kapocs Lilian és őközötte. Ahogy picit idősebbek lettek, észrevették, hogy vannak dolgok, amelyek elszomorítják Mamát. Így aztán ezeket a dolgokat is egymás között beszélték meg. Mama - bár sose tette szóvá - hálás volt ezért. Mikor pedig Papa váratlanul szívrohamot kapott, s kórházba került, David meglehetősen tanácstalanul viszonyult a helyzethez. Nem is kifejezetten Papával volt a baj, hanem Mamával. Mama szerette Papát. Közöttük is volt egy fal. David nagyon halvány, kisgyermekkori emlékei között ez a fal még nem létezett. Vagy inkább nem volt ilyen átkozottul magas. Eddig még nem jött rá, hogyan keletkezhetett.
     Ahogy ott állt akkor a kórházi liftben, betűzgette a kiplakátolt, vitaminos pezsgőtablettákat reklámozó hirdetményt, s várta a súlytalanságot, úgy érezte, szétrobban. Minden erejével azon volt, hogy a pezsgőtablettákra - már egyetlenegy tabletta fedezi a dohányosok napi vitaminszükségletének felét, a Junior tabletta banánízű változata ... -, a gyomrára és minden egyébre koncentráljon, csak most másra nem (Mama, Papa).
     Most, ahogy egy ismeretlenül is ismerős világban röpültek vele a Családtagok, s úgy érezte, hányni fog, megint átélte ugyanezt. Milyen fa lehet az? Kőris? Talán kőrisfa. Igen, az a kelták szent fája... Liftezik a gyomrom, a kőris nem is így néz ki, hányingeremvanmostkőrisvagynemnemlátszikilyenmessziről...
     David érezte, hogy földet ér a lába. Igen, földet, kis f-fel.

          
III.

     Tisztára, mint egy gyatra filmben - gondolta bárgyún David. Óriási máglya körül ültek körbe-körbe a Családtagok. Mögöttük már lemenőben a nap. Egy másik világ napja. Kicsiny s szinte kékes fénye így lemenőben majdnem olyan hevesen tüzesnek látszott, mint a földi emberek lángoló napja. Mindent átitatott a tűzrakás meghitt, jellegzetes szaga. David a tűz felé fordította a tekintetét. Egészen olyan, mint a mi tüzeink. Mint mindig, ha a tüzet nézte, alig volt képes elvonni a szemét. Tűz. Eszébe jutott, mikor kiskorában kirándultak. Egészen kicsi korában, amikor még nem volt olyan izé Papa. Magában mosolygott a megfogalmazásra, de sose sikerült neki sokkal jobban. Talán mű volt? David nem értette, hogyan tud ilyen helyzetben papára gondolni. De csak emlékezett, ahogy mindig minden helyzetben. Nem a múltban élt, ha ezt a fejéhez vágták, akkor föl tudott háborodni. Vagy talán csak annyira élt a múltban, ahogy mindenki. De a gondolatait nem tudta kikapcsolni. Óriási túrákat tettek, amit David nagyon élvezett. A mesebeli kalandozásokra, küldetésekre emlékeztette. Mégis, talán annak tudott a legjobban örülni, mikor egy nagy út végén egy hűs tisztáson letelepedtek, s Papa tüzet rakott. Imádta, mikor Papa megengedte, hogy megfaragja a saját nyársát, heroikusan viselte, mikor elvágta az ujját, s nem szerette a színes, Walt Disney figurákkal fölcicomázott ragtapaszt. A testszínű, komolyat szerette. Kínos aprólékossággal, lassan és óvatosan megpirította a kenyerét, s lerakta a Mama által odakészített sárga szalvétára. Majd teljesen önállóan - ééénis meg tudom csinálni - felhúzta a zsíros szalonnát a nyársra, s - szerinte - roppant fölnőttes mozdulattal a parázs fölé tartotta. Még a Papa tanította meg rá, hogy sose tartsa közvetlenül a tűz fölé, hanem várja meg, amíg parázzsá olvad a tűzrakás. David türelmes kölyök volt. Várt. Kezében tölgyfagallyacskákat farigcsálva nézte, nézte, nézte a tüzet. Ezt sohasem tudta megunni. Ilyenkor igazán közhelyes gondolatai támadtak, de ezt szerette. Leginkább táncoló lidércek árnyait, veszekedő, kitörni készülő zabolátlan szellemeket látott, de minden egyéb mást is. Különös, hogy a legjókedvűbb tréfálkozást, csevegést is megszakította a tűz ropogása. Ilyenkor aztán az összes családtag némán nézte a lángokat.
     Éppen úgy, mint most. A Családtagok lassan elvonták tekintetüket a „zabolátlan csodáról”, ahogy emberi nyelve találóan lefordíthatatlanul kedvtelve nevezték. David kissé feszengve állapította meg, hogy sokkal többen vannak, mint hitte volna. Több körben helyezkedtek el, a tűztől egyre távolodva. Davidet arra emlékeztette, mikor istent játszott, s egy kis kavicsot dobott egy pocsolyában visszatükröződő világba, s a piciny körök egyre messzebb kerültek a középponttól. Jópofa lehet felülről - jutott eszébe. A legkisebb körben is legalább százhúszan voltak. Nem - helyesbített David ,abban én vagyok. Persze ez sem volt tökéletes gondolat, hiszen ott ő volt egyedül, következésképpen kellett egy kis jóindulat ahhoz, hogy körnek nevezzék.
     Történjen már valami. Megrázta a fejét. Mint mindig, most is enyhe megnyugvást biztosított számára ez a jól ismert mozdulat. Ettől mindig valami ifjonti, merészen csibész erő töltötte el.
     - Üdvözöllek benneteket! - kiáltotta hangosan, mégis érthetően. A Családtagok helyeslő morajjal nyugtázták David köszöntését, aki azért ennek ellenére is kínosan érezte magát. Hatan álltak föl. Négyen kis, spárgaszerű fonalon himbálózó csöbröcskéket hoztak. David megborzongott.                                                  
     Az egyik Családtag, aki a csöbröt vitte, Káh’cs volt. Mégsem ő kezdett el beszélni, hanem egy kisebb, valószínűleg idősebb - már amennyire meg tudta állapítani. Az - immár ismert hangon - fölbúgott. David megijedt. Most biztos vissza kéne búgnia, de nem tudja, hogyan kell. Szerencsére úgy tűnt, ezt senki nem várja el tőle.
     - Az istenek hoztak téged, Idegen. A nagy Egyezség értelmében segítenünk kell, s segíteni akarunk neked, ha beleegyezel, hogy végrehajtsuk rajtad az ősi szertartást. Nem kell semmitől tartanod. - Mondta a kis Családtag, s várakozóan ránézett. Na ezt nem úszom meg - nyögte magában. A legszívesebben először megkérdezte volna, hogy miről van szó. De tudta, ez a kérdés csak formális, s ha a beleegyezés helyett akármi másnak - pl. kíváncsiságnak - adja tanújelét, akkor aztán megrendül a bizalmuk. Nem maradt más hátra.
     - Köszönöm nektek a vendéglátást, s várom, hogy elkezdődjön a szertartás - nézett körül elszántan. Enyhe csalódására nem értékelték hallatlan bátorságát. A négy csöbrös előrelépett. David - az igazat megvallva - kicsit cidrizett a félelemtől. A négy csöbörvivő előre lépett. David kíváncsian szemlélte az eseményeket. Ekkor nem volt benne félelem. Az, aki eddig is beszélt, most is szóra nyitotta száját:
     - Ébren vagy álmodban hajtsuk végre rajtad a Családtaggá avatást? - aha, szóval így állunk. Na nem, azért ezt nem. Nem olyan gyáva azért! De akkor miért kérdezi?
     - Mit tanácsolnál nekem?
     - Azt, amit te magadnak! - Ügyes válasz, bár kissé bosszantó. Ha David igazságtalan kart volna lenni, akkor tudálékosnak nevezi. David gondolkodott, gyötörte az agyát, s úgy érezte, megtalálta a helyes választ:
     - Alvás közben. - Semminemű reakciót nem tudott leolvasni a Családtagok arcáról, meglehet, csupán azért, mert fél nap után még meglehetősen idegenek voltak. S persze azért is, mert arcuk nem volt eléggé emberi. Hamarosan odaszaladt egy újabb Családtag kis tálkát szorongatva a kezében. A fatálban barnás- pirosas folyadék rotyogott. Őszintén szólva David gyomra hangosan korgott. A száján vette a levegőt, hogy ne érezhessen semmilyen szagot. Lehajtotta a folyadékot.
     Mikor fölébredt, legalább egy percig nem tudta, mi történt, azt sem, hogy hol van. Mikor ködös agyával visszaemlékezett, egyből hirtelen fölült. Kínosan és kellemetlenül, ugyanakkor saját lényének fontosságától meglepve és büszkén tapasztalta, hogy a nyolc Családtag gyűrűjében aludt. Viszketést érzett a karján. Gyorsan odakapott. Egy aprócska kis kör volt odatetoválva. Zöldes-kék, amolyan hűvös színe szokatlan volt, ámbár nem volt túl föltűnő, de Davidet eltöltötte az az érzés, ami mindig a tetoválások láttán. Ez már SOHA nem jön le. Mégis örült. Valami, ami már van ebből a világból. S nem is vehetik el tőle. Csak ne viszketne annyira - sóhajtott örömében is. Megrázta a fejét. Tulajdonképpen sokkal rosszabbul is eshetett volna. Valami nyomta a bögyét - a változatlan éhségen kívül.
     - Mi lett volna, ha az ébrenlétet választom? - kérdezte rekedten.
     - Ugyanez. De így talán elárultad, hogy a bizalmat fontosabbnak tartod, mint a bátorságot. - David gyomra hangosan megkordult - De talán itt az ideje az evésnek. - Ezt David is így gondolta. A barnás-vörös röttyenet két kortya nem volt túl laktató. Meg persze azt sem tudta, mennyi idő telt el azóta. Csupán attól félt, hogy esetleg rovarvacsora lesz, vagy hasonló. Hamarosan azonban kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről. Elnézve tűhegyes fogaikat, David pecsenyéket várt. Meglepő módon a Népnek csak az egyik fő eledele volt a hús. A másik a pedig a méz. David föl nem foghatta, miért. Később megtudta Gésszentől - akit megtalált a mulatozó Családtagok között -, hogy ez is a nagy Egyezség miatt van. Régen a Nép vad volt, húst zabáltak, fölöslegesen halomra gyilkoltak mindenféle élőlényt, s nem érdemelték meg, hogy ezen a csodálatos, erőtől duzzadó vidéken lakjanak. Ekkor az istenek, vagy hát azok a felsőbbrendű lények tárgyalni kezdtek előbb egymással, aztán a Néppel. Kegyesek voltak az istenek, a Népnek csak el kellett volna mennie, nem várt rájuk pusztulás. A Nép mégis úgy döntött - részben bűntudattól, részben a hazájukért való ragaszkodástól hajtva -, hogy marad. Igyekeztek megjavulni a maguk módján. Ez többé-kevésbé sikerült is, bár eleinte borzalmasan nehéz volt. Azóta fogadják az Idegeneket, s azóta nem esznek annyi hús-vér élőlényt. Közben fedezték föl a mézet, melynek készítését mesteri fokra fejlesztették. David annyiféle különböző mézzel s annyiféle különböző ebből készült étellel találkozott, hogy a felét sem tudta észben tartani. A legtöbb mézes étel pedig olyan fűszeres volt, s annyira más zamatú, mint amit David ismert, hogy föl sem ismerte, mit eszik. David egyébként degeszre ette magát a mulatság során. Mikor már képtelen volt egy falatot is lenyelni, akkor egy fantasztikusan ízletes, bár furcsa, kesernyés utóízű - a földire alig emlékeztető - mézsört kortyolgatva megkereste a nyolcat.
     - Jöttél kérdezni?
     - Igen.
David álomszerűen emlékezett vissza a mesélésre. Olyan volt utólag a számára az egész, mintha ott sem lett volna, csak valahogy - mint egy nyavalyás robotnak, úgy - betáplálták volna a történteket az agyába. Később ettől is csak azt érezte, hogy semmi nem függött tőle. Álomszerű volt, túlságosan egyszerű ahhoz, hogy igaz legyen. Mégis valóságos. El nem hitte volna senkinek, ha nem éli át.
     S a Családtagok elmesélték, hogy David előző éjjelen egy varázslatos réten aludt, mely minden naplementekor sivataggá változik. Amíg süt a Nap, azt az időt arra használja föl, hogy magába szívja a meleget. A különleges homok - amely egyáltalán nem olyan, mint a földi homok -, magában tartja éjjel a meleget, s a belekerülő élőlényt - legyen az bármi is - elringatja, csodálatos, mély alvást biztosítva számára. Álom Lankák. Ez a neve, ha megpróbálná lefordítani. Később David sokszor érezte azt, hogy a nyelve milyen átkozottul tökéletlen a Családtagokéhoz képest. Átkozottul tökéletlen.
     David azt is megtudta, hogy ő - mint Idegen - rendelkezik néhány különleges kiváltsággal ezen - s majdnem az összes többi, kivéve többek közt a Földet - világon. Igen, az Idegeneket védi egy különleges mágia. Hogy ez miért nem működik például a Földön? Ezt David sem értette teljesen. Azt viszont sikerült fölfognia, hogy a Föld is az Elátkozott Világok csoportjába tartozik. Hogy ez azért van-e, mert túlságosan emberlakta, azt nem tudta. Bár kíváncsi volt rá, nem akarta félbeszakítani a mesélőket. S hogy egyáltalán milyen mágia volt ez? Talán a mágiák legrégebbike, melyet a világok legelső urai, a sárkányok alkottak, mikor a létsíkok összeütközése történt, s a világok elszakadtak egymástól. Ekkor David, miközben a füvet szaggatta, megkérdezte, mi is volt ez. A Családtagok elmesélték, hogy az ősi mondájuk szerint az újabb, fiatal nép: az emberi lények lázadása szakította el a világokat összetartó mágiával átitatott ösvényeket, és kuszálta össze az egész rendszert. Ezt David nem igazán értette, bár próbálta nem szó szerint, hanem mítoszként hallgatni. Az egyik Családtag megfogta az első keze ügyébe kerülő agyagtányérkát, s fölmutatta Davidnek. Ez a mi világunk. Fölemelt egy másik tányért, és melléhelyezte. Ez is egy világ. A sárkányok világai így - lepelszerűen - álltak egymás mellett, legalábbis így a legkönnyebb fölfogni. Egymás mellé vannak illesztve. Ezeken kívül is léteznek világok, de azoknak semmi közük nincs ezekhez, a sárkányok által uralt világokhoz. Aztán valamiképpen - még az ősidőkben - a sárkányok népének néhány tagja kivált közülük. Ez még annyira borzasztó régen volt, hogy ép ész föl nem foghatja. A sárkányok ekkor még - bár hatalmasak voltak - nem uralkodtak. Vadak voltak, és zabolátlanak. Így a világuk is az. A sárkányok csak a pillanatnak éltek. Szárnyaltak a roppant óceánok, gigantikus hegységek és végeláthatatlan tengerek fölött. Ettek, ittak, utódokat nemzettek, és nem törődtek semmivel. De pár ifjú sárkány lassan leszállt a földre. Tanulni és tanítani akartak. Új dolgokat megtudni, új dolgokat, tanokat, eszméket létrehozni. Sok idő telt el. A többi sárkány csak korcsoknak nevezte ezeket a lényeket, akikből majdnem az összes sárkányokra jellemző tulajdonság elveszni látszott. A sárkányok elképesztően hosszú ideig éltek. Ám ezek a korcsok dolgoztak és dolgoztak. Ámbár lángoltak belül az álmaiktól, a vágyaiktól. S ahogy a Családtagok régi mondása tartja (David meglepődve konstatálta, hogy ezek a bölcsességek valószínűleg minden népnek sajátjai): ha a gyertya kétszer olyan hevesen ég, feleannyi ideig él. Ezért aztán az emberek ősei - mert ők voltak azok - a sárkányok szemszögéből épphogy megszülettek, már meg is haltak. De az emberek - bár keserűségük egyre nőtt - nem adták föl. Városokat építettek, könyveket írtak. Ezernyi kultúrát építettek föl s romboltak le. S eközben a sárkányok is kinőtték a vad ifjúkort, s elkezdték rendbeszedni s tudatosan uralni a világukat - ha a kormányzás szó túlzás is lenne. Az emberi lények pedig egyre elkeseredettebbek lettek, s mindenért a sárkányokat okolták. Így aztán - a monda szerint - egy napon összegyűjtötték az összes maradék erejüket és bánattól gonosz, emberi mágiájukat, hogy leszámoljanak a sárkányokkal. De mivel emberek voltak, s varázserejük is emberi volt, emberi Művészet, az emberi elme csodáiból, elveszítették az uralmat fölötte. Az emberekben, bár döbbenetes energiák lakoznak elrejtve, sosem tanulták meg uralni azt. A Művészet zabolátlan őse, a mágia tehát elszabadult, s mire a sárkányok észbe kaptak, már visszaállíthatatlanul megváltoztatta a világok rendjét. Már nem egymás fölött vannak. Nehéz ezt elmagyarázni.
     - Így! - mondta a Családtag, s a két edénykét egymásra helyezte. A világok most „egymáson vannak". Párhuzamosak. Toronyszerűen állnak. Nem könnyű fölfogni. David nem értette egészen, hogy hogy lehet egyszerre torony és lepel. Emberi agyával nehéz volt fölfogni hogyan lehet egyszerre két féle.
      Réges-régi történet ez, s ki tudja, mennyi belőle az igazság. Mindenesetre az emberek elsodródtak a sárkányoktól, s a megrázkódtatás hatására az állati szintig butultak, és sok idő kellett hozzá, hogy újra két lábra álljanak. A sárkányok pedig úgy gondolták, alszanak pár ezer évet, s aztán körülnéznek, mi maradt a világból. Így is tettek. Mikor felébredtek, s látták, hogy a világ az iszonyatos pusztítás ellenére is tovább élt, s lassan regenerálódott, rájöttek, hogy nincs itt szükség az ő kormányzásukra. Így aztán - néhány példánytól eltekintve - mind itt hagyták a világokat. De előtte mágiájukkal megalkottak egy láncot, melynek minden szeme azokat védte, akik átjárnak a világok között. Ezek borzasztóan kevesen vannak. A világok közt való átjárást és a mágiájukat, eszméiket és tanaik gyakorlását művészi szintre fejlesztették. Igen, őket nevezik egyesek Művészeknek, de ezen a világon borzasztó kevesen vannak. A sárkányok utolsó varázslata a Művészek védelmére szolgál, s a Művészek leszármazottjaira. Védi még azokat, akik akár szándékosan, akár véletlenül számukra idegen világba csöppentek. És ezen mágialánc egyik tagját érezheti most David. A nyelvekét. Aki idegen világba csöppen, az idegen világ összes nyelvét érteni fogja, s azon beszélni is tud.
     - Tudnod kell még valamit, Medve. Évszázadok óta nem találkoztunk a világunk lakóival. Nem ismerjük, mi folyik kint, mi törvényen kívüliek vagyunk, és nem hat ránk semmi emberi gonoszság. Nem tudjuk, mire számíthatsz, ha kikerülsz közülünk.     
     David sokat megtudott ezekről a lényekről, de ügyetlenül, tapasztalatlanul kérdezett, s a lényeg a legtöbb esetben homályban maradt. Próbált valamit megtudni a Művészekről, de csak annyit fogott föl begyöpösödött, földi embereszével, hogy valami varázslásról lehet szó, de ez mégsem az. Talán inkább ahhoz hasonlíthat, amit azok csinálnak, akik kanálhajlítgatással csapják agyon az idejüket. Az biztos, hogy ezek a Művészek képesek telepátiára.
     A talán legfontosabbat, hogy hol van, nem sikerült megtudnia. A Családtagok azt mondták, ez a Világ. Na bumm. Azt is mondták, keresse meg L'oxomont, aki Művész.
     A mézsörtől eltompult agyával az utolsó, amire emlékezett, az az volt, hogy már apák óta nem láttak Idegent. Ezt nem értette.
     Másnap reggel az eloltott tűz maradványai mellett ébredt. A mulatozásnak semmi nyoma nem volt.
     - Itt hagytak! - nyögött föl magában. Igaz, megmondták előre, most mégis váratlanul érte. Meg kell keresnem L'oxomont, a Művészt. Észrevett egy batyut maga mellett a földön. Ennivaló volt benne, a Családtagok eledele, s egy nagy tömlőnyi ízesített víz. Megrázta a fejét. Itt állt, egy Idegen, egy idegen helyen, idegen időben, egy hátizsáknyi sült hússal és mézeskaláccsal (vagy legalábbis olyasmivel), s csak annyit tud, hogy meg kell keresnie L'oxomont. Elvigyorodott. Vangelis Paradicsom meghódításának dallamát dúdolgatva elindult az erdőbe.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.