I.
David „kölyökkorában” (ahogy ő szokta mondani) mindig utálta, és tanácstalanul állt azelőtt a kérdés előtt, hogy szereti-e az iskolát. Márpedig ez jó esetben hetente legalább egyszer előkerült, de inkább többször. Emlékezett, úgy tízéves kora körül volt egy időszak, amikor Hanna néni minden vasárnap délután beállított hozzájuk teázni. Őszintén szólva, Lilian és ő csak Henna néninek hívták, mert idős asszony létére nagy, vörös üstöke volt, s Mama egyszer azt mondta, hogy biztos hennázza. Henna néni nem volt rosszindulatú, egyszerűen egy idős asszony volt, aki imádott beszélni. Mama a maga módján még kedvelte is, de borzasztó nehezen állta meg néha, hogy rá ne üvöltsön. Tudjátok gyerekek - mondta sóhajtva -, ő csak egy kedves, idős arisztokrata hölgy, aki igényli néha a társaságot. Különben is.... - itt mindig elhallgatott - ...Szóval... Nem kellett folytatnia. A dolog kínos volt, s kissé morbid, de Henna néni gazdag volt. David az arisztokrata szót sokáig nem értette, s évekig úgy rögzült benne, arisztokrata. S azért járt hozzájuk minden vasárnap délután, mert más rokona már nem élt. Tulajdonképpen, ez a két tény már elégnek bizonyult ahhoz, hogy a Calter család elviselje, de Henna néni elképesztően sértődékeny volt. Mikor sok év múlva David találkozott az arisztokrata szóval (és csupán két r betűvel), képtelen volt különválasztani Henna nénitől s a sértődéseitől, ami éppúgy hozzátartozott, mint a csípős parfümfelhő és a természetellenesen vörös haj.
Minden vasárnap délután hajszálpontosan ugyanúgy telt el. Olyannyira, hogy David emlékezett egy konkrét déja vu érzésre is, amit akkor persze nem tudott megnevezni. Emlékezett a mozdulatra, ahogy anyja eltolja a széket, s lesimítja bokáig érő szoknyáját, aztán a zavart mosolyra, s ahogyan a tálcán áll a nyögve-nyelős gyümölcskenyér.
Henna néni becsöngetett, finomkodva betipegett s felakasztotta az esernyőjét, amit David - emlékei szerint - sosem látott kinyitva. Majd leültek, s teát iszogattak, Henna néni pedig bájosan csevegett Mamával. Érkezése után pontosan fél órával (legalábbis neki akkor így tűnt) pedig Davidhez fordult, s föltette neki a kérdést:
- Na és, pici Davie, szereted az iskolát?
Mindig másképp tette föl a kérdést, e szempontból kifogyhatatlan volt a fantáziája. Előfordult a „Hogy ízlik az iskola?”, az „Örülsz, hogy holnap találkozhatsz a pajtásaiddal, pici Davie?”, s még sok más. A pici Davie-t nagyon ritkán hagyta ki. David még most is beleborzongott, ha valaki meggondolatlanul Davie-nek szólította. Míg Henna néni szerette variálni a kérdést, David igyekezett a legrövidebben válaszolni. Zavartan vigyorgott, bólogatott, hümmögött, s rettenetesen fészkelődött a helyén. Mikor a néni /végre/ elment, gyakran elgondolkozott ezen a kérdésen.
De akárhányszor elmélkedett rajta, mindig más megállapításra jutott. Egy idő után észrevette, hogy mindig a pillanatnyi hangulatától függ a dolog. Egy alattomosan szürke, sötét és hideg téli reggelen persze (ez is egyszerű, mindennapi dolog volt) kifejezetten utálta, viszont egy jól sikerült teszt után, mogyoróvajas szendviccsel a kezében, barátaival, illetve azokkal, akiket a barátainak akart tartani ilyenkor, szóval osztálytársaival beszélgetve tulajdonképpen szerette. Mindent összevetve az iskola - legalábbis az általános iskola - nem lett volna olyan rémes, ha nem kell minden hajnalban felkelni. Ősszel, tavasszal még csak-csak, de télen!! Gyűlölte azokat a nyálkás, jeges reggeleket, mikor Mama már kezét tördelve könyörgött, hogy másszon ki az ágyból. Amennyire vissza tudott emlékezni, ha ilyenkor nincs Mama, akkor sosem mászik ki a meleg, biztonságos ágyából. Aztán úgy tízéves kora körül remek ötlete támadt. Megkérte Mamát, hogy keltse fél órával előbb a szokásosnál. Első nap borzasztóan különös volt. Még miután „fölébredt”, akkor is álmodott tovább. Álmodott, de furcsa módon tudatosan álmodott. Tudta, hogy hamarosan föl kell kelnie, föl fog öltözni, bepakol a táskájába, magába erőlteti a müzli reggelit, és elkullog az iskolába, igen. David ezzel mind tisztába volt, de valamiképpen érezte, hogy van még egy kis ideje ebben a másik világban. S mivel átlátta az egész helyzetet, gyakran befolyással bírt az ott történő dolgokra, mégsem tudta, mi fog történni.
Az álmai nem voltak különösek. Igazi kisfiúálmok voltak, de David ezt nem tudta. Ő hihetetlennek érezte, hogy éjjel röpült, és volt egy kiskutyája, sőt Kate Palmer megcsókolta. Így aztán, egy időben még „álomnaplót” is írt, aztán megunta, mint annyi mást. De még most is, ha igazán erős álma volt, akkor leírta, s hosszi időn át őrizgette. Nem hitte, már nem, hogy kódolt, titkos jelentésük volna, melyből megkaphatja a kulcsot, ha ügyes. S az a kulcs David Calter elméjének kapuját nyitja. De az álmok olykor olyan erősek voltak, hogy ha "kiírta" magából őket, akkor az segített. Ilyenkor szeretett volna író lenni, de ez is banális gondolat volt, márpedig David olyan ember volt, aki nem szerette magát banális gondolatokon rajtakapni. De már akkor, tíz esztendősen fontos volt valamiképpen ez a számára.
Nem az álmok voltak a fantasztikusak, hanem az az állapot, az álom és az ébrenlét között. S persze mindig, mikor a legcsodálatosabb volt (legalábbis ő utólag így érezte), akkor kellett fölkelnie. Na, ilyenkor kifejezetten utálta az iskolát.
Mikor David fölébredt (talán Peter rikácsolására, talán az utcai zajokra, talán valami egészen másra) először úgy érezte magát, mint gyerekkorában. Másodperceknek kellett eltelniük, mire rájött, hogy hol van. Mikor rádöbbent, hogy augusztus van, egy önálló lakást tudhat a magáénak, és pár nap múlva kezdődik az egyetem, halk sóhajt préselt ki álomtól kicserepesedett és dagadt ajkain. De valami nem stimmelt. Valami itt nagyon nem stimmelt. Álomkórosan kitotyogott. A tej végigcsorgott az állán, majd halk loccsanással földet ért. David észre sem vette. Valamiképpen még mindig álmodott. Próbálta fölidézni, hogy mit, hiszen tapasztalatai szerint ébredés után pár perccel kezd foszlányokban emlékezni. Ezt az emlékezést pedig a legtöbbször ismét feledés követi, de ezúttal általában örökre (kivéve az olyan erős álmoknál, amiket le is írt). Így aztán David állt, s hagyta, hagy lebegje körül az álom aurája. Mintha valami embertelen veszedelem támadott volna rá, melyből csoda, hogy élve kimenekült az ébredés által. Valami a közelében volt. Ha bántani nem is akarta, az csak azért lehetett, mert nem ő volt a célpont. Egy pillanatra átélte ugyanazt a rettegést, amelyet álmában is. Összeszorította a fogát. Az érzés - mely a másodperc töredékében rohanta meg, már kámforrá is vált. Mennyire ismerte ezt az érzést! Ez az álom utáni hangulat mindig más volt, összetéveszthetetlenül más. Normális esetben már beugrott volna pár konkrét részlet, legalább egy képnyi villanás, nem csak egy érzéshullám, amely erejének ellenére is - ebben biztos volt - csak gyengécske utánérzése annak, amit átélt - ha csak álmában is. De ez, mint David csalhatatlanul és vészjóslóan érezte, csöppet sem volt normális eset. Úgy érezte, beletébolyodik, ha nem bír visszaemlékezni. Még sohasem érzett egyetlen álmot sem ilyen fontosnak. Félt. Igen. Végre legalább egy konkrét érzést meg tudott ragadni ebből a káosz-jellegű hangulatból. Félt. Úgy érezte, valaminek egészen a közelébe jutott, s mikor már éppen elérte volna...Akkor történt valami.
David megrázta a fejét.
- Nem engedem, hogy ez a valami megőrjítsen - meglepve konstatálta, hogy hangosan beszél.
- Nem - mondta ismét, majd odalépett Peter kalitkájához.
II.
Hiába ment el vásárolni, hiába rakott rendet, az a dolog csak nem hagyta nyugodni. Kívülálló számára egészen úgy nézett ki, mintha vendéget várna. Mikor a szupermarketból hazafelé tartott, már tudta, mit fog csinálni. Egyre jobban szedte a lábait. Mikor a kapunál volt, a türelmetlenségtől elejtette az új, ismeretlen kulcsokkal fölszerelt kulccsomóját. Mikor végre bejutott, szinte rohanva igyekezett fölfelé, kettesével véve a lépcsőfokokat. Berontott a lakásba. Peter ijedt hangocskát hallatott. David odaugrott a képekhez, s egyetlen gyors mozdulattal lerántotta a lepel gyanánt odaterített újságpapírt. Valamilyen ismeretlen, vakmerő s szinte őrült nyugalom szállta meg. Ez volt az. Az a látszólag értelmetlen színkavalkád. Ezt álmodtam, állapította meg kétséget kizáró bizonyossággal. Itt az okozat, utána jött az ok. Megborzongott, mint mikor szerelmes volt Kate Palmerba, s ő a szemébe nézett. Úgy érezte, mindjárt elbőgi magát.
Tíz perccel később egy pohár tejet szorongatva és kételkedve abban, hogy a szervezete föl tud használni ennyi fehérjét, a szomszédból áthallatszó, tompa, alig hallható, de fülbemászó Elvis szám közepette a földön ücsörgött, előtte a kép. Gondolkozott. Igen, ez volt a hatodik képe. Milyen semmitmondó szám. Éppen eggyel több a szerencseszámánál, s éppen eggyel kevesebb a misztikus hetesnél. Ez nem mond semmit. És maga a kép? Egyetlen szabályos ismétlődést bírt csak fölfedezni. Különös (már megint ez a szó, gondolta mormogva), különös, hogy egyáltalán nem emlékezett rá, hogy tegnap tudatosan így festette volna. Egy függőleges vonalka, egy másik, ami ennek támaszkodik, s aztán még egy függőleges, még egy átlós, s ez így megy a végtelenségig. David megborzongott. Felállt. Megropogtatta az ujjait, s odasétált az első képhez. Kígyók. Tele volt sok-sok kicsi kígyóval. Abban biztos volt, hogy nem direkt festett kicsiny kígyókat. És ez volt az, amiért nem tudott örülni soha a "művészetének". Akkor sem, ha más valóban örömét lelte benne. Mert olyan átkozottul függetlenek voltak tőle. Már a festés elkezdésének pillanatában elkezdtek önálló életet élni. Mire lett volna büszke? Ha mérnök, vagy portréfestő, vagy bármi ilyesmi, akkor látja a munkát a képek mögött, tudja tisztelni a művészetet, de így örökké gyanakodott. Azok a képek mintha nem is David Caltertől származtak volna. Ezért irtózott és idegenkedett ösztönösen mindenféle modern, posztmodern képtől. Gyanakodott, irigykedett, féltékenykedett és főleg: félt. Nézte a festményén a kígyócskákat. Keserű volt. Mások erre azt mondták, intellektuális rizsa, meg: savanyú a szőlő. Hát David képei valóban nem voltak elismertek. Nézte megigézve a kígyóit. Autonóm kis kígyóim, én teremtettelek volna titeket?
Olyanok, mint egy S betű.
Lépett egyet. Rengeteg függőleges vonalka. Újra az első képhez lépett. Peterre nézett. Most az ötödik képhez hajolt. Kicsiny köröcskék, mint egy gyerekkórus. Megint az elsőhöz sétált.
- Olyanok, mint egy S betű. Jééézusom!! Olyanok, mint egy eSSSSSSSSSS betű!! - sikolya elképesztő felismerésről tanúskodott.
- S...
- I...
- M...
- E...
- O...
- N...
- Na ne!!!
David úgy érezte, ha nem ülhet le, ott helyben megőrül. Simeon - furcsamód ismerősnek tűnt ez a név. Kezébe temette az arcát. Buta módon egy nem ideillő Beatles szám jutott az eszébe, annak ellenére, hogy a Beatlest mindig is utálta, de ezt a számot nem.
Here I stand with head in hand, turn my face to the wall...
Ideges és erőltetett nevetés tört elő a torkán. Nagyon rövid volt, mert David igazából egyáltalán nem volt őrült, s nem is szeretett egyedül nevetni, még kínjában sem. Reszketve formálta meg remegő ajkaival az ismeretlen nevet:
- Simeon...
Majd még egyszer:
- Simeon...
Rápislantott a képekre. Valahogy... lüktettek. Erről a lüktetésről az jutott eszébe, mikor nyolcéves kora körül először találkozott a pulzálás kifejezéssel. Azt olvasta, lehetséges, hogy a világegyetem tágul. Most. Most éppen tágul. A Nagy Bumm előtt pedig értelemszerűen „visszahúzódott” egy pontba. Most tágul, és lassan eljut egy pontra, amikor már eléri a maximális terjedelmét, s újra elkezd visszahúzódni. Ez persze évmilliárdok alatt történik (persze, ha egyáltalán történik), s emberi szemmel tökéletesen észrevehetetlen a változás (persze, ha egyáltalán van változás). David, amikor ezt először olvasta, hetekig ebben élt. Mama szerint emiatt kezdett el annyira érdeklődni a csillagok iránt, hogy végül az egyetemen kötött ki, ahol aztán nagy csalódására legalább 25 cáfolattal találkozott, melyek mind ezt az elméletet kritizálták. (Mama...) De... Ez a kép most igazolni látszott az egészet. Valamiképpen egy világ volt benne, de TÉNYLEG egy világ, és pulzált. Kicsit emlékeztetett a szívdobogásra, de a legjobb szó a pulzálás volt. David szinte halotta a tompa lüktetést. Mint a Hegylakóban - vigyorodott el. Aztán hirtelen eszébe jutott valami:
- Mi van akkor, ha az a valami ott... kitör?
Ennek ellenére nem bírta volna otthagyni a képet. Valamilyen különös, sosem tapasztalt erő vonzotta, húzta a festményhez. Ez az erő nem volt gonosz. Gyöngéd volt, de kérlelhetetlen. Peter ijedten fölcsipogott. Egy röpke másodpercre David azt hitte, isten, az Isten húzza őt. David érezte, amint fénynyalábok hálózzák át a szobát, mint egy gigantikus pók hálója. Ekkor valóban őrültnek módon, de halkan kacagni kezdett. A Szellemirtók II. jutott eszébe. „Azt mondja, a fürdőkádja föl akarta falni”. Hasonlóan őrült, buta és hihetetlen helyzet volt. Hé, emberek, a festményem meg akar enni - vihogott, pontosabban imitált vihogást David. Peter egyre hangosabban csiripelt. Nem rikácsolt. David megfigyelte, hogy Peter csak jókedvében szokott rikácsolni. Már nem is csiripelt. Csönd lett. Ahogy ezen elgondolkozott, egyre föltűnőbb volt a csönd, még a szomszédból sem hallatszott át semmi, pedig pár perce még hallhatóan bömböltették a Pink Floyd Final Cut című albumát. Fölkiáltott. Ezt legalább hallotta. A kép egyre jobban húzta. Kinyújtotta a karját.
- Simeon...?
David „kölyökkorában” (ahogy ő szokta mondani) mindig utálta, és tanácstalanul állt azelőtt a kérdés előtt, hogy szereti-e az iskolát. Márpedig ez jó esetben hetente legalább egyszer előkerült, de inkább többször.
Tetszett a cikk?



