I.
Mikor Richie benyomta a csöngőt David lakásának ajtajánál, meglepve tapasztalta, hogy csöngetés helyett zenét hall belülről. Méghozzá jó hangosan. - THE ROCK N’ ROLL MUSIC.........., majd szinte rögtön a zene kezdetekor hangos, erőszakos madárrikácsolást - Richie vihogva hallgatta: még mindig nem értette, mi ez az egész.
- Mackó! Maaac-kó! Maaaaaaaa.....- dörömbölt Richie az ajtón, majd az hirtelen kivágódott, s orrba vágta.
- Hello Richie - mondta csibészesen vigyorogva David, s folytatta:
- Mi van, fiacskám - pislantott az orrát markolászó, kétségbeesett arckifejezésű szerencsétlen barátjára -, bevágtuk a fejünket? Tágulj beljebb, testvér - rikkantotta, s azzal beljebb tuszkolta a meglepett Richie-t.
- Mackó?
- Igen.
- Jól vagy?
- Soha jobban! Miért?
- Mi ez a zene? - kérdezte Richie még mindig gyanakodva.
- A technika vívmányai - vigyorgott szakadatlanul David - Mit gondolsz, a csillagászaton kívül mi a fészkes fenéért tanulom a fizikát??
- Tanulod...? - kérdezte gúnyosan a barátja.
- Menj a francba! Tudod, hogy gondolom. Na, mi értelme van?
- .......mi? - ingatta a fejét kétkedve Richie.
- Te hitetlen! Hát, hogy el tudjam intézni, hogy a csöngőm csörgés helyett Rock N’ Rollt játsszon!
- Te idióta, ezzel töltöd a szabadidődet? - gonoszkodott a nevetéssel küszködve, karját mellén összefonva méltóságteljesen Richie.
- TE..TEEE..!!- kiáltotta komolytalanul dühöngve David, s választ sem várva az önfeledten vigyorgó Richie-re ugrott. Röhögve, kúszva-mászva, sikoltozva birkózni kezdtek az immáron hamis perzsaszőnyeggel borított padlón.
Jó tíz percig gyepálták egymást, hancúrozásukkal összegyűrve a szőnyeget. Mikor aztán abbahagyták, és kilihegték magukat, szemrevételezték a terepet. Összegyűrt szőnyeg, dobozok, tele zömében könyvvel, telefon a földön, kalicka a zongorán, sörösüveg és csikkel teli „A DOHÁNYZÁS LASSÚ ÖNGYILKOSSÁG" feliratú morbid hamutartó. Bizarr kép. Szótlanul kezdtek munkához. Egy óra alatt sikerült még nagyobb káoszt teremteniük, mint eddig volt, de ők elégedettek voltak nem túl látványos tevékenységükkel. A könyvek egy része kikerült a dobozokból - most már tornyokban álltak - helyükre pedig sörösüvegek kerültek. Ha David bevételének és kiadásainak aránya nem változik meg sürgősen, akkor még a sörösüvegekből nyert pár maroknyi apró is kinccsé fog válni. Richie kibogozta a telefonzsinórt, bedugta a konnektorba. Majd pedig egy egy perces fontoskodóan szemöldökráncoló tekintetjáratás múlva megfontoltan a zongora alá tolta a készüléket és vigyorogva vállat vont. Sokatmondóan egymásra tekintettek, bólintottak.
Öt perc múlva már mindketten a földre helyezett párnákon ücsörögtek, kezükben két nagy, félliteres, színes bögre színültig tele jégkockával és kólával. Közöttük pedig egy zacskó Cheetos burgonyapehely. Vigyorogtak. David bögréjén hupikék, dundi elefántok sorjáztak, Richie-én pedig - amit annyira utáltak mindketten, és iszonyatosan elcsépeltnek érezték - piros szemek. Az előző esti mulatozás után eszükbe sem jutott, hogy szeszes italt igyanak, ámbár egyikük sem volt az a típus, aki egy macskajaj után kijelenti, hogy soha többet egy kortyot sem.
- Nagyon alternatív! - szólalt meg Richie, mikor a bögrére pillantva nem bírta tovább nevetés nélkül.
- Jaj, Richie, hiszen tudod, hogy az összes poharam eltört - mondta David szégyenkezve. Ami igaz, az igaz: a költözésnél sikeresen eltörték az összes poharat, egy - eredetileg mustárospohár - kivételével, amit David a „rosszabb időkre” kijelentéssel gondosan elzárt egy dobozba, amit az ágya alá rakott.
- Nem erőszak a disznótor! - közölte mókásan sértődött arccal, s kinyúlt Richie bögréje után.
- Nem úgy a!! - csapott rá mintegy kincsét védve, tréfás mozdulattal David kezére, majd vészjóslóan, felvéve Mr. Richard, a középiskolai igazgatóhelyettes és egyben földrajztanáruk arckifejezését, hidegen közölte:
- Mr. Calter. Mr. Calter, attól tartok még néhány ilyen húzás, s kénytelen leszek megszüntetni a gimnáziummal kapcsolatos problémáit. Ért engem, kisfiam? - az utolsó mondat már belefulladt David heves „hagyd abba” kiáltásaiba és kacagásába. A kóla vészjóslóan kotyogott.
- Mackó, vigyá............ - s a barnás folyadék halk loccsanással kiömlött. Nem bírták ki nevetés nélkül. Valami megmagyarázhatatlan jókedv öntötte el őket. David hahotázva kitántorgott a konyhába, felkapott egy konyharuhát.
Úgy öt perccel később még mindig kuncogva ücsörögtek.
- Nem vagyunk normálisak - mondta Richie azzal a vidám, egészséges hangsúllyal, ami csak a "normálisak" sajátja.
- Ki az? - kérdezte komolykodva, filozofikusan David, majd szemérmetlenül böfögött egyet.
- Ó, elnézést, a Coca-Cola mindig kihozza belőlem a maximumot - közölte csibészesen kaján mosollyal. Richie fintorgott.
- Látom, Mackó, kiheverted a költözés megpróbáltatásait. És most mi lesz? - David meghökkent. Ezen a napon ez volt barátja első komoly kérdése.
- Ezt meg hogy érted ?
- Hát, csak arra gondoltam, mit akarsz csinálni? ....Hogy vagy? - kérdezte zavartan. Végre leesett Davidnek, hogy Richie az elmúlt évről beszél. Féltette őt, mint mindenki, aki ismerte és szerette. Igaz ugyan, hogy tavasz óta sokat javult a helyzet, elmúltak a depressziók, ritkultak a dührohamok, de Richie még mindig tartott attól, hogy David visszaesik. Mikor David erre ráébredt, egyszerre érzett lágy hálát és szégyent. A féltés és az aggódás rokonai voltak a sajnálatnak, amit David gyűlölt. Emberi lény lévén az utóbbit tette szóvá.
- Jaj, öcsi, nem vagy a nagymamám! - húzta el az orrát.
- Jól van na...én csak... - húzta be a nyakát Richie megalázva. Ekkor David érezte, hogy bajt csinált.
- Ne haragudj már Richie! Csak azért mondtam, mert... - Richie néma szemrehányással nézett rá - Hiszen tudod, hogy utálom, amikor pátyolgatni akarnak! - kiáltotta ingerülten és kiitta a bögréjében kotyogó kétujjnyi kólája felét. Ekkor Richie érezte úgy, hogy megsértette Davidet.
- Bocs - közölte merészen, hirtelen és reménykedve. Milyen régóta ismerték már egymást! És mégis meg tudták lepni egymást a reakcióikkal.
- No problémo - vigyorogtak.
- Jó nagy marhák vagyunk, gyerek!
- Ki a gyerek, gyerek?
Olyan hangulatban voltak, mikor az ember szinte megmagyarázhatatlan jókedvet érez, s a leggyengébb poénon is nevet. Ilyen szellemben bolondoztak tovább még úgy negyed órát, mikor minden átmenet nélkül, mégsem erőltetett módon komolyra fordult a szó. Ezúttal David önmagától kezdett el beszélni.
- Tudod, olyan.... olyan fura. Persze, ennek nincs sok értelme. Úgy értem, különösen érzem magam itt, ezen az új helyen. - David bizonytalanul felpillantott, s tekintete találkozott Richie biztatóan kedves, de komoly arcára. Hálásan folytatta. - Szokatlan, szinte, hülye szó, misztikus és olyan transzcendens, öö, álmaim vannak, s a képek... Igazad van, ez eddig is volt, de most van valami rossz előérzetem. Nem, a rossz nem is a megfelelő kifejezés ide. Érzek valamit. Valami mást. És ez, ez megrettent. - hirtelen tanácstalanul elhallgatott, Richie halkan, de határozottan megjegyezte:
- Mit?
- Éppen ez az! - kiáltott fel kétségbeesetten David. - Valami, valami "nem evilágit”. Szóval, nem arra gondolok, hogy holnap kipurcan dr. Carpens azzal az SS tiszt pofájával, nem: nem ilyen jellegű. A fenébe is! - csapott rá a párnára - Nem bírom normálisan elmondani! Iszonyú idegesítő Richie, de képtelen vagyok kifejezni magam. - mondta elkeseredetten. Barátja vigasztalni próbálta.
- Nyugi, Mackó. Én is szoktam ilyet érezni. Ne izgulj, értelek. Miért veszel mindent ilyen komolyan?
Maga sem tudta miért, de David a legszívesebben elsírta volna magát.
- Figyelj Mackó - mondta Richie aggódó arckifejezéssel - Nagyon mennem kéne. Már így is késésben vagyok, s tudod, hogy Sue hogy utálja. Ha bármi van, hívj föl, oké? És nyugi! Olyan sápadt vagy, mint tehénen a gatya. Tudom, nagyon eleged van. Megyek is. Szervusz, seggfej - ez egy igazi Richie féle kedveskedés volt, bár érezhető volt a hangjában a bizonytalanság. Aztán, mint egy filmben végszó után, kiitta maradék kóláját. A jeget pedig erős, hibátlan fogsorával, ami még szebbé varázsolta Richie Sue által oly nagyra tartott mosolyát, kettéharapta. Ettől pedig kissé selypítve, olyan tudálékos hangon köszönt el, ami maga után vonta David affektálását is.
- Hát, viszontlátásra, fiatalúr!
David búcsúzóul felvette barátja kedvéért Mr. Richard hanghordozásának különös stílusát. Ezt tulajdonképpen nem jókedvből, hanem Richie megnyugtatása végett csinálta. Mikor becsukta az ajtót, arca lassan, különös átmenettel töprengővé változott. Megrázta a fejét. Peter persze, mint majdnem mindig erre a mozdulatra, most is azt hitte, hogy őt szólítja. Búgó, kedves hangokat hallatva kecsesen rárepült tehát David fejére, majd kedveskedve elkezdte húzogatni a melegbarna hajszálakat. David leemelte, s a kézfején tartva egészen közel emelte arcához. A madár jó kedélyűen pislogott rá, s hajtotta oldalra fejecskéjét. David soha nem tudott betelni a madárka tökéletes, szaggatott mozdulataival és lényének harmóniájával. Olyan jópofán nézett rá, hogy David elnevette magát.
- Peter. Pe-ter. Mondd szépen: petepeterpe-ter. Nem baj, butafejű, azért szeretlek. Na gyere - rakta vissza a fejére - megyünk, iszunk egy kis tejet.
II.
Hiába fordította meg a paplant, hiába számolt el talán háromszáz-negyvenig, legalábbis később ez volt a legnagyobb szám, amire vissza tudott emlékezni, hiába vette föl a legkülönbözőbb testhelyzeteket, David egy idő után feladta, beletörődött, hogy nem képes elaludni. Mikor erre rájött, hirtelen felpattant, fölkapcsolta a lámpát. Fáradtan, ugyanakkor éberen hunyorított, megrázta a fejét, s ránézett az ósdi kis fémszínű vekkerre. Papáé volt - futott át a fején. Pontosan egy óra volt, David úgy éjfél körül rakta le a könyvét (ami egy Jean-Paul Sartre nevezetű férfiú három kisregényét tartalmazta, és David nem tudta pontosan, hogy hogyan ejtse ki a vezetéknevét), s most teljesen megdöbbent. Azt hitte, legalább két-három órát töltött el álmatlanul forgolódva. Kifele menet a konyhába még rápillantott Peter kalitkájára. Elmosolyodott. Peter, bevett szokása szerint, fejjel lefelé csüngött, úgy aludt.
Pár perc múlva már ott kuporgott az ablakban, elmaradhatatlan tejadagját hörpölgetve. Ugyanazt a bögrét szorongatta, amiből a kólát is itta délután. Somolyogni kezdett Richie gondolatára. Körültekintett.
Sajnos már a költözés utáni pár napban kiderült, hogy a lakás korántsem olyan ideális csillagvizsgálásra, mint hitte. Illetve nem is a lakással volt a baj. Inkább a várossal. David - naivan - nem számolt eléggé a várost ellepő szmogréteggel. De ezegyszer szerencséje volt. Egész nap viharos idő volt, s a szél elfújta a füst, korom és egyéb légköri szennyeződések jó részét. A csillagok tisztán szikráztak, s sokatmondóan hunyorogtak le rá. Ilyenkor David kicsinek, kicsike gyereknek érezte magát, s rettenetesen banális gondolatai támadtak, de ezzel tisztában is volt. Nem állta meg, üdvözletet intett az Orionnak.
A hideg hamarosan visszaüldözte az ablakból. Heroikusan végigvacogott vagy egy fél órát, majd lemászott. Még mindig nem érzett fáradtságot. Kissé abszurd, de roppant erős, kényszerítő ötlete támadt: festeni fog.
A számlálatlan mennyiségű félbehagyott festmény dacára habozás nélkül úgy döntött, új kép, e kezd. Ekkor már úgy érezte, tele van energiával s heves érzésekkel, indulatokkal. Érezte, most valami csodálatosat fog festeni. Jobbat, mint eddig bármikor. Nem hamarkodta el. Gondosan kikészített, lepucolt mindent, s mikor ott állt a festék s az ecsetek és a vászon, és kezdett körvonalazódni benne a kép, csak akkor kezdett hozzá.
Olyan lendülettel festett, mint még soha, de...
De nem sikerült. Utólag persze, amikor mindent átgondolt, nem értette, hogy remélhette, hogy sikerül. Pontosabban - de ez már önmaga számára is bonyolult, éppen ezért érdekesen bosszantó gondolat volt - tudta, hogy hogyan remélhette. De azt is tudta, hogy a túlságosan megtervezett dolgok nem sikerülnek soha jól. De évekkel, évtizedekkel később már a művészet spontaneitásában sem hitt többé. Nem voltak mentségek.
Totálisan más lett, mint ahogyan elképzelte. Újra és újra átfestette, s a rendezetlen, zavaros vonalak, színek összekuszálódtak. Alig tíz perc múlva összeroskadt a csalódástól. Sírni kezdett.
David inkább volt még gyerek, mintsem felnőtt, s joga volt hozzá, hogy könnyeit hullassa. Utálta, jobban utálta, mint bevallotta bárkinek is, hogy soha nem mutathatta ki, amit érzett. Most ez a csalódás előhozta belőle az összes többit. Ez mindig így volt vele és a könnyeivel. De az utóbbi időben - bár sokat sírt - könnyeit egyre kevésbé érezte őszintének. Sírt, hogy sírjon. Sírt, mert nem tudott őszintén sírni. Paradox, jópofa gondolatok, melyek rengetegszer fordultak meg David fejében. De ennek ellenére sokat sírt. Az elkövetkező pár hétben aztán még többet sírt, mint valaha, de ezek olyan bizonytalan sírások voltak, s néha jobban érezte, mint valaha, hogy ezek a sírások nem Ő. Nem ő. Nem David Calter. Ezekben az időkben érezte a leginkább az egyedüllétet és a magányt, s azt, hogy ő egyszerre senki, s valamiképpen isten is. De ezek a gondolatok később tisztázódtak és rendszereződtek benne. Jóval azután a korszak után, amit egy szó jellemezett, az viszont olyan tisztán, hogy önmagában is tökéletesen megállta a helyét. A szó az önutálat volt. De ezek a napok még nem azok a napok voltak, amikor David belesüllyedt önmagába, mint nyári estén a tintavizű tóba, s oly sokáig benne maradt, ameddig csak úgy érezte, hogy szét fog benne véglegesen pattanni valami. S aztán, mint nyári éjen a fekete színű tóból, hirtelen, megtelve valamivel, s a világot magába szippantva felmerült. Onnantól jobb volt. De ezek olyan messzi dolgok voltak, s David sosem tudta fölfogni, hogy hogyan lesz a jövőből jelen. Most csak sírt David. S ez a kis kudarc naggyá vált. A kis kudarc - mint mindig - vonszolta magával a többit, mint a FIATAL HÁZASOK feliratot viselő sportkocsi a zsinórón a konzervdobozokat és a dobozos üdítőt.
Mama halálát, az egyetemet, az álmokat, a beteljesületlen vágyak hadát, a festést, a zongoráját, amin kizárólag egy dallamot tudott lejátszani (de Papáé volt). Zokogott. Hosszú idő óta először, s érezte, mint tűnik el belőle a fájdalom, mint tüzesen csapkodó, sistergő lávafolyam. Kiömlött mind, kiömlött könnyek formájában. Nagyokat, könnyeseket nyelt, kifújta az orrát, belemászott az ágyába, összegömbölyödött, s álomba merült.
Mikor Richie benyomta a csöngőt David lakásának ajtajánál, meglepve tapasztalta, hogy csöngetés helyett zenét hall belülről. Méghozzá jó hangosan.
Tetszett a cikk?



