Más hely, más idő.
Simeon kócos gyerekkora óta tudta, hogy eljön majd ez a pillanat. Várta, ám természetesen félt is tőle. De a sóvárgás erősebb volt. Azt viszont sohasem tudta, hogy mit fog csinálni. Érezte egy új tudat jelenlétét, ahogy válaszokat követelve akart behatolni. Tudta, hogy mindjárt áttör, és akkor...
Most.
Létezem. Vagyok. Az első benyomás. De hogy miért, mi célból, egyelőre homályos marad. Aztán eljut az agyamig, hogy állok. Már azt is tudom, egy szobában vagyok, érzem egy szőnyeg kemény-puhaságát sarum alatt, körülöttem különféle tárgyak, eszembe jut, hogy Simeon a nevem...a népem...az az átkozott népem, ami nem is az enyém...az összes dolog, ami bennem kavarog, mind-mind régi emlék. Ezek tehát mind megtörténtek velem. Most pedig itt vagyok. Akkor kell, hogy legyen jövő. Valami történni fog.
Hirtelen csapott le rá a felismerés - hisz már megtörtént! Most már nem tétlenkedhet tovább, meg kell keresnie Davidet. Azonnal.
Az égen szikráztak a csillagok, már amennyi látszódott a magasba nyúló, de ennek ellenére csöppet sem kecses épületektől. A szél erős volt, szétfújta Simeon homlokáról fekete haját. Csontig hatoló hideg volt az utcán. Miért van nyár végén ilyen metszően hideg éjszaka? Simeon fázósan húzta összébb bőrkabátját, és megszaporázta lépteit. A laposföldiekre olyannyira jellemző módon rendkívül sápadt arca most szinte világított a sötétben. Ha a házban lakó nyolcesztendős Pete Brown most kipillant az ablakon, egész biztosan zombinak vagy vámpírnak nézi. Azonban a kis Pete Brown most nem tekinthetett ki az ablakon, mert - akárcsak David - aludt. Pete Brown arról álmodott, hogy egy brontoszaurusz hátán lovagol, a hátizsákja pedig tele van Eskimo jégkrémekkel, amik azonban vészesen olvadnak, David pedig valami egészen másról.
Alighogy Simeon kilépett a ház fából ácsolt, ám túlságosan szögletes és szabályos formájú kapuján, egyből tudta, merre keresse. Azóta tartott körülbelül ugyanabba az irányba, bár már többször érezte úgy, hogy teljesen reménytelen a dolog, sosem találja meg. Valami azonban mindig tovább és tovább hajtotta, űzte, keresztül a város hideg és barátságtalanul idegen utcáin, elhagyott, mocskos terein. Hirtelen megérzéssel befordult egy sikátorba, tudván, erre rövidebb az út.
Megyek, megyek, nem törődöm semmivel, csak a cél a fontos most, meg kell találnom, meg fogom találni!
Elgémberedett kezekkel nyomta be a kaput. Még jó, hogy nyitva felejtették - gondolta. Egy pillanatra megállt a lépcsőházban, valami nagyon nagy veszélyt érzett, de aztán elhessegette ezt az érzést, és nekivágott a lépcsőknek. Léptei természetellenesen hangosan visszhangoztak, pedig igyekezett halkan lépdelni. Vagy csak az ő túlfeszített agya képzelte hangosnak a zajt?
Az emeleten valami mozdult. Ez is érzett bizonyos dolgokat, de semmi másban nem volt hasonlítható Simeonhoz. Ő is tudta: közeledik. De érezte Simeon közeledtét is. Tudta: útjába kell állnia.
Felért az emeletre. Miért van itt ilyen sötét? Olyan érzése volt, mintha egy barlangban lenne. De ez nem olyan barátságos, védelmező barlang, amilyenben őseink laktak annakidején! Bele sem gondolt, miféle ősei lehetnek neki. Itt nagyon rosszul érezte magát. Sőt, a veszélyérzet is visszatért, erősebben, mint előtte. Meglátta azt az ajtót, amelyiket kereste, rajta sok, különálló jel, melyekhez hasonlót nem sokat látott Simeon. Csak egy pillanat törtrészéig tartott a döbbenete, hogy olvasni képes őket. Ez volt kiírva: David Calter. Megfogta a kilincset, óvatosan lenyomta - nyitva! Ekkor berregett fel benne a vészcsengő. Valami itt nagyon nem stimmel!
A valami elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Mikor Simeon kinyitotta az ajtót, támadásba lendült.
Szerencse - vagy talán az éveken át húzódó módszeres tanítás az oka -, hogy ösztönösen félreugrott az ajtó elől, mikor azt nyitva találta, mert különben a valami első csapása végzett volna vele. Most szemben álltak egymással a folyosón, és Simeon megborzongott, szinte érezte a feléje áradó lassan és már-már érezhetően formálódó és körvonalazódó gyűlöletet.
Nem sikerült ugyan elsőre elkapnia, de ez csak másodpercek kérdése lehet. Elvégre ez itt csak egy normális ember! Egy halandó!
Simeon rájött, ez a valami jóval gyorsabb és erősebb, mint ő. Ez ellen nem küzdhet normális eszközökkel. Lehunyta szemét, az idő szinte megállt a lépcsőházban, ahogy elméje rejtett tartalékai felé nyúlt...
Mi ez? Mintha az ember alakja hirtelen megnőtt volna! Képes lenne a Művészetet használni? Nem várok! Megölöm... Most!
Simeon csukott szemmel vetődött félre a támadás elől, majd megfordult, és az ismét ugrani készülő valamire koncentrált. Az megrázkódott, masszív árnyéknak látszódó szája hangtalan sikolyra nyílt, sötét, hol alaktalan, hol pedig szilárd teste egyre inkább összecsuklott. Próbált ellenállni, de Simeon nem engedte, erősen tartotta. Érezte, tudta, itt a vég. Teste feloldódott a folyosó sötétjében, gonosz, számító, s végtelenül szomorú elméje azonban még az utolsó pillanatban is gyűlölséggel volt telítve Simeonnal szemben.
Egy külső szemlélő varázslatnak nevezte volna, ami történt. Pedig erről szó sincs. Ez Művészet.
Simeon lihegve rogyott össze David ajtaja előtt. Ez nagyon sok erőt kiszívott belőle. Nem is emlékezett, mikor találkozott ilyen lénnyel utoljára. És ha belegondolt, ez csak egyike azoknak a veszélyeknek, amik Davidre leselkednek jelen pillanatban! Sőt, talán a legkisebb. Elhessegette ezt a gondolatot, és eszébe idézte a Mester egyik mondását: „Sose gondolj arra, milyen veszélyek várnak rád, mert a valóság felülmúlhatja legrosszabb álmaidat is!”
Ismét benyitott az ajtón, majd miután belépett, becsukta maga mögött. Körülnézett a lakásban, megmosolyogta a kalitkában fejjel lefelé alvó papagájt, beljebb lépett, és meglátta a képeket. Egyből tudta, ez vonzotta ide azt a valamit. Remélte, több nem fog jönni, legalábbis nem ma éjjel. Nem lenne ereje még egy ilyen küzdelemre. Ekkor pillantotta meg Davidet is.
fáj egyedül vagyok hiába úgyis utolérnek reménytelen nem tudom mi ez hol vagyok
Egy pillanatra elöntötték David érzései, de felülkerekedett rajtuk. Most fontos dolga van! Torkában, s egész valójában dübörgő szívvel közelebb lépett az alvó alakhoz.
- David?
Simeon kócos gyerekkora óta tudta, hogy eljön majd ez a pillanat. Várta, ám természetesen félt is tőle. De a sóvárgás erősebb volt. Azt viszont sohasem tudta, hogy mit fog csinálni. Érezte egy új tudat jelenlétét, ahogy válaszokat követelve akart behatolni. Tudta, hogy mindjárt áttör, és akkor...
Tetszett a cikk?



