David feszülten szorongatta a kalickát a kis fogantyúnál fogva. A legszívesebben elkezdte volna lóbálni idegességében, de ahogy rápillantott a rémülten pislogó papagájra, amint sikertelenül próbált búvóhelyet keresni a csupasz rácsok között, nyomban elöntötte a szánalom. Odahajolt a madárkához, ügyetlenül füttyögött, és nyugtatgató szavakat motyogott.

I.

     David feszülten szorongatta a kalickát a kis fogantyúnál fogva. A legszívesebben elkezdte volna lóbálni idegességében, de ahogy rápillantott a rémülten pislogó papagájra, amint sikertelenül próbált búvóhelyet keresni a csupasz rácsok között, nyomban elöntötte a szánalom. Odahajolt a madárkához, ügyetlenül füttyögött, és nyugtatgató szavakat motyogott. Odatartotta az ujját, mire a madár rémülten, de annál elszántabban belecsípett. David alig tudta visszafojtani a kitörni készülő szitokáradatot. Pocsékul érezte magát. Autók húztak el mellettük, s Lilian csak nem jött. David rá akart gyújtani egy cigarettára, de mivel a kalickát nem akarta lerakni, nem volt szabad keze az egy szál nyomorult L&M csikk meggyújtásához, ami ott lapult farmerjának hátsó zsebében.
     Ötpercenként megnézte az óráját, és mindig csak három perc telt el. Szörnyű érzés volt, hogy itt áll kiszolgáltatottan, és ennél is rosszabb volt, hogy tudta, ha Lilian megjön, nevetve fog a bocsánatáért esedezni. Szüksége volt Lilianre. Már kicsi koruk óta mindig Lilian volt az, aki elhurcolta őt diszkóba, aki megtanította cigarettázni, s aki - ha kellett - komoly volt, és precíz. Lilianben volt valami elképesztő szervezőkészség. Akkor volt igazán elemében, ha parancsolgathatott és vezényelhetett. Ahogy David elgondolkozott rajta, föl sem merült, hogy mást kérjen meg segíteni a költözésnél. Tudta, Liliannél segítőkészebb, alkalmasabb embert nem is találhatott volna a szállítás lebonyolításához. Beleborzongott, ha arra gondolt, ezt az egész hercehurcát talán még élvezi is. Eszébe jutott egy régi emlék: egy másik költözés Papa halála után. Mama ragaszkodott hozzá, hogy menjenek el. Ők ketten, Lilian és David, gyerekfejjel nem igazán értették, miért kell itt hagyni a házat, ahol egész eddigi életüket töltötték. De végül nem bánták meg, hiszen Mama közérzete már napok múlva észrevehetően javult. És ott még külön szobájuk is volt...
     Hangos tülkölés és egy jókedvű kiáltás ébresztette föl a merengéséből.
     - Hé Mackó, megérkeztünk!! - integetett nagy hévvel Lilian a teherautó volánja mögül. Bűntudatnak nyoma sem volt benne. Ezt megállapítván, David sóhajtott egyet, és előrelépett.


II.

     Éjfél is elmúlt, mire az utolsó elázott haverját is sikerült kitessékelnie az ajtón. Persze a haver az valóban relatív fogalom volt, hiszen a társaság nagy részét nem is ismerte, Lilian és Richie barátai voltak, akik ajánlkoztak segíteni a cipekedésben. Körbenézve újdonsült lakásában meglehetősen bizarr kép tárult elé. A tömérdek, gajdoló társaság által hátrahagyott sörösüveg és pizzásdoboz, a festményei újságpapírba csomagolva, a bútorok, melyek mintha végleges helyük keresése közben álltak volna meg egy pillanatra, a hátizsák és bőröndkupacok, az ódon zongora - melyen David még játszani sem tudott - és az ezen gubbasztó papagáj, s e furcsa képet mintegy keretbe foglalva: a függöny nélküli meztelen ablakok mögött elterülő gyönyörű, csillagos égbolt. Többek között ez volt a döntő ok, ami miatt végül is emellett a lakás mellett döntött. Mikor idejött megnézni, rögtön megragadta a fények különös játéka, ami a szokatlanul nagy ablakokon beszűrődött. Itt még talán a festés is jobban menne - gondolta. Keserűen mosolygott, és egy - immár funkció nélküli - üres sörösüveget szorongatva odaballagott letakart képeihez. Hirtelen, de megfontolt mozdulattal letépte az újságpapírt a legnagyobb képről. Egy tisztás volt rajta. Mint majd minden képe, ez is merő színkavalkád. Közepén egy domb, egy kisebbfajta világos térség volt. Tetején pedig egy különös fa, melynek minden ága más volt. Egyiken levelek, sűrű lombkorona. Másikon kicsi, zöldes színű, éretlen gyümölcsök. Megint másikon picike, gyengécske rügyek, az új jövő ígérete. Egy részén meg óriási, duzzadt, leves gyümölcsök, melyeknek színe mind-mind különböző. Mindez nem látszott élesen. Inkább úgy, ahogy egy olyan ember látná, aki megivott egy üveg vodkát, vagy beinjekciózta magát. Homályos és egyben éles. David azon kevés képeinek egyike, ami valóban erővel rendelkezett. Amiről a szemlélő nem mindig tudta eldönteni, hogy jó-e, nem jó. Vagy tetszik vagy nem, de az biztos, hogy érezte mindenki az erejét. ERŐ. Erő áradt belőle. Vonzotta a tekintetet. És egyszerre volt éles és homályos. Mint egy szappanbuborékon át nézett világ. Furcsa volt. Mint egy álom talán. Félig meddig az is volt, hiszen David az álmait próbálta megfesteni. Mint festő meg tudta ítélni talán. Nem volt jó kép, tagadhatatlanul. Mégis valamilyen fájdalmas sóvárgást árasztott, mint David minden képe, ami szíve mélyéig meghatotta az embert, ha nem felületesen pillantott rá. Davidet áthatotta ez a megmagyarázhatatlan sóvárgás. Sóvárgás, de mi iránt? Hányszor tette már föl ezt a kérdést, de választ még sosem talált rá. Elhomályosult tekintettel letottyant, és nézte saját képét. Arcát a kezébe temette, s mozdulatlanul ült úgy tíz percig. Nem sírt, most nem. Néha viszont igen, olyankor is, amikor oka sem volt rá. Volt, hogy csak azért sírt, mert azért sír, hogy nincs oka sírni, és mégis sír. Ezt már gyakran maga sem értette, de szerette kicsavarni a gondolatait. Viszont valóban sokat sírt mostanában, pedig húsz esztendős volt, méghozzá fiú, férfi féle. Mások előtt nem sírt soha, de gyengének és tutyimutyinak érezte magát gyakran. Volt, hogy állt a metrón, s arra eszmélt föl, hogy csukva van a szeme. Félt ezektől a dolgoktól. Egyre kevésbé volt ura önmagának, s sokszor csak mélázott, s úgy kezdte érezni ezt a jelenlegi életét, mintha egy merő lebegés volna.
     Ezek után fölnézett, s a kisfiúkorában berögzült kedves mozdulattal megrázta a fejét, majd felállt.
     Úgy érezte, képtelen aludni ezen a különleges éjszakán. Körülnézett a lakást uraló káoszban, és úgy döntött, ha már aludni nem fog, hasznossá teszi magát.
     A lakás tulajdonképpen egyetlen nagy szobából állott, ahonnan nyílt egy szintén elég nagy konyha, egy aprócska fürdőszoba és a mellékhelyiség, amit David szeretett "A Pici Szoba" kifejezéssel illetni. Gyakorlatilag ebben az egy nagy szobában halmozódott föl David összes tárgya, amely ehhez a világhoz kötötte. Sok volt, de ahogy jobban belegondolt, rémisztően kevés. Ismét jellegzetes mozdulattal megrázta a fejét, s nekilátott a pakolásnak.
     Reggel arra ébredt, hogy fáj a feje, és az újonnan beszerelt telefon kíméletlenül és hangosan csörög.
     - Halló - szólalt bele David mogorván, álmosan és tompán.
     - Szia Mackó!! - mondta Lilian kedvesen, s David már maga előtt vélte látni sugárzó mosolyát, s a gondolattól rögtön jobb kedvre derült. Lilian nem hagyott időt arra, hogy kinyögjön valamit, hanem rögtön folytatta.
     - Jaj, Mackó! Hogy aludtál? Sokáig maradtak Richie-ék? Tudom, hülye kérdés volt - nevetett föl. És most hogy érzed magad? Milyen a közérzeted?
     David sikertelenül igyekezett minden egyes elhangzott kérdésre választ adni. Hogy mondjon valamit, megkérdezte, hogyan halad Lilian a dolgozatjavítással. Lilian nyáron egyszerre több nyelvtanfolyamot is vezetett párhuzamosan, s most fölgyülemlettek a kurzus végén a témazárók. David látni vélte Lilian panaszkodni nem akaró legyintését.      Mindenesetre Lilian hamarosan elköszönt, s biztosította „az ő Mackóját”, hogy a város legszuperebb lakásába költözött.
     David mosolyogva rakta le a kagylót, megrázta a fejét, és felállt. Mivel a telefonnak még nem volt helye, a zongorára helyezte. Felpattanásnak alig nevezhető tápászkodása közben pedig természetesen belegabalyodott a zsinórba, és elzuhant vele. Közben pedig kirántotta a konnektorból a dugót.
     - Franc. Franc, francos franc - motyogta talán tudatlanul lerángatva a zsinórt magáról, majd nekiállt pizzamaradékot keresni.
     Félóra is eltelt, mire David álomkórosan, négykézláb mászva a padlón megtalálta a pizzásdobozt, amit a tegnap esti mulatozás közepette rejtett el bölcs előrelátással. Persze, az ünnepi pezsgő és a számlálatlan üveg sör után nem csoda, hogy nem emlékezett rá, hova is dugta. Mikor végre véletlenül bekukkantott abba a bőröndbe, amelyben a könyveit hozta át, szinte nevetőgörcse támadt. Persze, abszurd ötlet tankönyvek közé rakni egy ragacsos pizzásdobozt. David joggal lepődött meg, mikor ott lelte. Utána rögtön eszébe jutott, hogy ez volt az egyetlen hely, ahol nem terpeszkedett el Richie valamelyik barátja. Még újságpapírba is becsomagolta, nehogy baja essen a könyveinek. A könyvei...
     Még két hét (és négy nap), és megállíthatatlanul elkezdődik az egyetem. Pfújj - rázta meg mókásan, félig komolyan, félig viccből a fejét (Richie most biztosan finomkodva csücsörítene, és kifújná a levegőt).
     Most lesz harmadéves. Őszintén szólva, már rohadtul elege volt az egészből. Csillagász akart lenni, de ha ilyen, átlagost alig elérő teljesítményt nyújt, maximum fizikatanár lehet belőle. Eleinte undorodott még a gondolatától is, hiszen így, húszéves fejjel messze inkább volt gyerek, mint felnőtt, de az utóbbi időben csöndes beletörődéssel figyelte a dolgok ilyetén alakulását. Elsőben még jó volt. Tele nagy elhatározásokkal, a tanárai dicsérték, Mama boldog volt. Aztán a nyáron történt valami. Nem is egy dolog. Mama beteg lett, Jul is otthagyta, Lilian erősen elkezdett inni, s végül, de nem utolsó sorban, ekkor jöttek az álmok is.


III.

     Az álmokról soha nem beszélt senkivel. Csupán négyszer-ötször jelentkeztek, aztán, mintha elérték volna céljukat, eltűntek, s nem is jöttek vissza soha többé. Ha mástól hallja, talán el sem hiszi. Az egész olyan különös volt, ugyanakkor olyan közhelyszerűen szép, hogy ettől teljességgel hihetetlenné vált. Maga se hitte mindig, hogy léteznek. Illetve néha próbálta nem hinni. Álmában csodálatos világokban járt, amelyeket valamiképpen ő maga teremtett. Reggel mindenre, a legapróbb részletre is emlékezett, többek közt ezért volt olyan különös az egész. Annyira éles képet látott maga előtt minden ilyen éjszaka után, hogy mindenáron meg akarta örökíteni. Először rajzolt. Aztán rájött, ezeknek a világoknak a lényegét alkotja a pompázatos, merész, minden emberi képzeletet fölülmúló színkavalkád. Elkezdett hát festeni. Képeit rajta kívül senki sem értette, hiszen nem konkrét tájakat, dolgokat festett le, hanem egyre inkább arra törekedett, hogy azt az érzést, amely elfogta álmában, azt a hullámot elcsípje, s keretek közé zárja. Nem is egyetlen érzésről volt szó, hanem rengetegről. S ez az érzelem táplálta világ kifogyhatatlan volt, és végtelen. David képei egy „hozzáértő” számára nevetségesek voltak.
     - Már megint egy amatőr, aki sikertelenül próbál alternatív lenni - mondta róla Lilian egyik festő ismerőse, akit David tudta nélkül hurcolt el Lilian a „műterembe”.
     David tanulmányi eredménye elsőévesen pozitív, másodévesen pedig negatív irányban mutatott komoly eltérést társaiétól. A tanárai dühösek voltak, és csalódottak, de csak rövid ideig. Őszintén szólva egy lustuló diák - legyen bármilyen tehetséges - nem zavar sok vizet egy egyetemen. De ha történt valami, akkor elővették, s megtárgyalták, mint orvosok a különleges esetet. David lett az „elrettentő példa”. Egy dolog érdekelte igazán: a csillagok. De mikor februárban, hosszan tartó betegsége után meghalt a Mama, David teljesen összeomlott. Ha addig még Mama kedvéért tanult is valamennyit, akkor most abszolút semmit. David festett. Képeibe és Oda menekült gondolatai elől. Néha úgy érezte, kezd megőrülni, és ez az Ott nem is létezik. De valahol mélyen tudta, hogy nem őrült. S az épelméjűség - az állandó gondolkozás - még rosszabb volt a tébolynál. Aztán tavasszal eljött hozzá Lilian. Soványan, üres zsebbel, keserűen, de józanul. Liliant nem volt ki leültesse, és beszéljen vele, s David kezdte megérezni, hogy valójában annyira belesüppedt az oktalan önsajnálatba, hogy az már színtiszta önzés volt, továbbá mentségnélküli. Lilian pedig nem haragudott, nem üvöltött rá, s ez bántotta akkor Davidet, s önutálatában tudta dühét Lilian felé irányítani. Lilian leültette, s közölte vele, ha nem kezd el jobban hajtani, nem szünetelteti ezt az őrült mázolgatást, és nem rak rendet, akkor baj lesz. David nem akarta megtudni, mit ért Lilian baj alatt, így teljesítette kívánságait. David életében nem ez volt az első eset, hogy Lilian rángatta vissza a helyes útra, ha volt ilyen egyáltalán. Sikeresen (bár elég gyöngén) letette vizsgáit. Nyár elején, kedvenc kínai éttermükben (akkor még nem a Gurgulázó Hadiszöcskébe jártak), ott döntötték el, hogy eladják a lakást, melyben az utóbbi években Mama és David lakott. Lilian ekkor már két éve külön élt. A költözést sikerült úgy intézni, hogy David közelebb került Lilianhez, s még valami kis pénz is maradt. Megígérte Liliannek, hogy elvégzi az egyetemet, s szeptembertől nem fog annyi furát festeni. Örült a költözésnek, bár tudta, hogy hamarosan kínzó honvágy fogja gyötörni, hogy aztán eltűnjön, s az újdonság öröme kövesse.
     Davidet a papagáj követelőző csiripelése ébresztette föl töprengéseiből, mint már annyi más esetben. Még mindig ott ücsörgött a zongora tetején, úgy látszik, ezt szemelte ki végleges helyéül, ami csak azért nem látszott túl jó ötletnek, mert Peter csöppet sem volt ura amúgy rendkívül gyors anyagcseréjének. David megjátszotta, hogy mérges, nevetve visszakiabált, füttyögött, csicsergett. A papagáj ide-oda rohangált izgalmában.
     - Peter, Peter, peter... peterpeter... peterpeter...! Reménytelen eset vagy, Peter, tudd meg! - kiáltotta David nevetve Peter, a papagáj éktelen rikoltozása közepette.
     - Buta madár! Mondd: pe-ter, pe-ter..., buta!!! Itt is hagylak - rikkantotta hirtelen, és felkapva kulcsát kicsörtetett. Gondosan bezárta az ajtót, s vigyorogva hallgatózni kezdett. Bentről halk, megrettent kis madárpityegések hallatszottak. David kajánul vigyorgott, majd füttyentett egyet. Bentről iszonyatos rikácsolás hangját hallotta: Peter rájött, hogy bolondot csináltak belőle. Ekkor David érezte, hogy valaki megkocogtatja a vállát. Ugyanazzal a kisfiús, kárörvendő vigyorral az arcán hátrafordult. Egy szintén vigyorgó idős férfival nézett farkasszemet. Szakálla, mely egyaránt tartalmazott vörös, fekete, ezüstszürke és hófehér szálakat, sikertelenül igyekezett eltakarni kitörni készülő jókedvét David láttán. David vérvörös lett.
     - Jj..jjj..Jó na...Jó reggelt kívánok! ...Ön ..ön a szomszédom? - kérdezte szerencsétlenül.
     - Jó reggelt. Én Thomas Sillman lennék, s ön pedig a szomszédom ...
     - David. David Calter.
     - Nos, örülök, hogy találkoztunk. Viszontlátásra, David Calter.
     - Viszontlátásra, uram!
     David egy perc múlva csukta be a száját, mikor rájött, milyen bambán festhet így. Furcsa volt ez a találkozás. Az öreg úgy festett, mint aki tud valamit. Ezen Davidnek megint vigyorognia kellett. Ilyenkor csapott belé a magány érzése. Az egyedül vigyorgás érzése. Tudta, hogy nem szabad beleesnie abba a hibába, amit úgy hívnak, hogy ön-saj-ná-lat. Erősen behunyta a szemét. Nem akart ezen morfondírozni. Ma nem. Szórakozottan kinyitotta az ajtót, és bement. Peter sértődötten elfordult. David arcára újra visszatelepedett a fiatalok látszólag gondtalan vigyora, megrázta a fejét, majd elgondolkodott, hogy miért is jött vissza. Ekkor nem értette, miért van ilyen indokolatlan jókedve, mikor sikeresen leégette magát a szomszédja előtt. Eszébe jutott, hogy tejet akart venni. Elszántan felállt. Egy szelet szalámis pizzadarabot tömve a szájába, húzta föl a cipőjét. Egy nagy szelet ananászdarabosat (ezt nevezik hawaiinak, ha jól sejti) pedig a kezébe kapott. A tészta széle kicsit ragadt, és hideg volt, de David nem volt válogatós.
     Kicsit furcsán néztek rá az emberek, legalábbis ő így érezte, amikor az utca közepén elkezdett középhangosan kacagni. Mikor kissé lehiggadt, elindult vissza a pénztárcájáért.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.