Az augusztusi kánikula tespedt csöndjét, mely hályogként borította be a piszkos és üres utcát, egyetlen hang szakította meg. Monoton csattogás volt. Srr..csatt. Csatt. Srr...Csatt. A tizenhárom éves, hirtelenszőke kölyök, John Garlens görkorcsolyájának hangja volt ez, amint Johnny a maga szórakoztatására figurázott száguldás közben. Már legalább fél éve nem zuhant el, és erre nagyon büszke volt, méghozzá teljes joggal. Élvezte, ahogy a levegő elsüvít mellette, és mikor a járda széléhez ért, elrugaszkodott, és óriásit dobbantott.

Szomorúan, de nyugodtan -
          Tonyának


Ajánlom szeretettel Andrew Marosannak és macskáinak. Továbbá az összes kölyöknek.

Köszönök mindent Steven Zacharnak, aki kritikáival és ötleteivel segítette a regény megszületését.
Továbbá köszönöm a támogatást Emery Bartoknak, aki nélkülözhetetlen eszmei támogatást nyújtott a könyv alakulása során.


                    L. Lamrew




PROLÓGUS


     Az augusztusi kánikula tespedt csöndjét, mely hályogként borította be a piszkos és üres utcát, egyetlen hang szakította meg. Monoton csattogás volt. Srr..csatt. Csatt. Srr...Csatt. A tizenhárom éves, hirtelenszőke kölyök, John Garlens görkorcsolyájának hangja volt ez, amint Johnny a maga szórakoztatására figurázott száguldás közben. Már legalább fél éve nem zuhant el, és erre nagyon büszke volt, méghozzá teljes joggal. Élvezte, ahogy a levegő elsüvít mellette, és mikor a járda széléhez ért, elrugaszkodott, és óriásit dobbantott. Közben sikerült valamennyire megpördülnie, bár ez a forgás még korántsem volt tökéletesnek és főleg nem elegánsnak nevezhető.
     Látszatra Johnny egyébként amolyan tipikus Chicago Bulls baseball sapkát viselő, városi fiú volt, akikkel ilyenkor, az iskola előtti két hétben tele szokott lenni az utca. Johnny ránézett a karórájára, amit - balkezes lévén - a jobbján hordott. Utálta ezt az órát, mert Mickie Egeres volt, és kisgyerekes. Nagy, fekete kvarcórát szeretett volna stopperral - nem olyan nagy ügy. Következő születésnapjára vagy még inkább karácsonyra, mert az közelebb van, talán meg is kapja. Most mindenesetre megállapította, hogy három óra, tehát a szülei minden valószínűség szerint délutáni szunyókálásuk közepe felé tartanak. Johnnynak esze ágában sem volt hazamenni. Még az HBO-t sem nézhette volna, mert ha felébrednek rá, akkor az - az ő szanajárásával - elég nagy szívás. Johnny nem akart kockáztatni.
     Hirtelen hiányozni kezdett neki a barátja, Sam. Persze, a kicsi Sammy nyaral - gondolta Johnny. Próbált dühöt érezni iránta, de nem sikerült. Elvégre Sam nem tehetett róla, hogy más típusú szülőkkel rendelkezett, mint Johnny. Nem minden szülő viszi drága pénzért üdülni csemetéjét.
     Még szerencse, hogy nincs testvérem - futott át Johnny agyán, annak ellenére, hogy volt két bátyja -, ezek biztos nem bírnák etetni meg játszani vele. És akkor aztán neki kéne kimosnia a kakis pelenkákat - pfuj. És neki kéne tejet melegítenie meg almát reszelni a püréhez. Meg játszani vele.
     Johnny hirtelen rettentően rossz hangulatba került a saját gondolataitól. Az igazság az, hogy Johnny valójában borzasztóan szeretett volna egy kistestvért. Ha már neki csak két mamlasz, szemüveges báty jutott (akikkel évente ha kétszer találkozik), tudja, milyennek kellene lennie egy jó fivérnek. Nem lenne egyedül, és esetleg belerakná a rádiós hátizsákba (persze szépen bebugyolálva), és együtt görkoriznának. A táskából pedig szólna a zene. No nem túl hangosan, nehogy zavarja a kicsit.
     Persze esélye nem volt arra, hogy szülei összehozzanak még egy gyerkőcöt. Johnny is csak véletlenül született, amikor legfiatalabb bátyja is már tizennyolc éves volt. Valószínűleg elvetetik, de Ann, Johnny mamája csak az ötödik hónapban ment el terhességi vizsgáltra. Addig azt hitte, a klimax miatt nem jelentkezik a havibaj. Először kétségbeesett. Aztán - barátnői irigykedésére reagálva - örült, hiszen nagyon fiatalítja az embert, ha újszülött gyermeke van. De még ez a kis lelkesedése is elpárolgott két év alatt. Ráadásul Johnny rossz gyerek volt, és többször kapta rajta, hogy édességeket csór az áruházakban. Még a pofonok sem segítettek. És aztán amit az iskolában művelt! Tragédia.
     Johnny összeszorította a száját, és csak az utcára, a forró aszfaltra és az ugrásra koncentrált.
     Félig összelapított sörös doboz...csatt.
     Betonpattanás...csatt.
     Tégla és törmelék...csatt.
Ez volt az egyetlen hang, és visszhangja kísérteties volt. Mintha óriási, sűrű nyálukat csorgató szörnyetegek csattogtatnák a fogaikat. Csatt...Csatt...Csatt. Johnny önfeledten száguldott tovább. Kiért a parkolóhoz. Szinte teljesen üres: mindenki nyaral. Kit érdekel?! Csatt...Csatt...Csatt.
     És akkor hirtelen óriási robbanás döntötte föl Johnnyt a lábáról. Johnny artikulálatlanul fölüvöltött, és csak a görkorcsolyázásnak köszönhető képessége, nevezetesen az, hogy tudott zuhanni, mentette meg egypár bordatöréstől. A lába iszonyatosan fájt. Nem tudta, mi történhetett, de ez sokkal hangosabb volt, mint a szilveszteri petárdák, amit pici korában Thomas nevű bátyjának menyasszonyával durrantgatott. A robbanás a parkoló szélénél érte balról. Félig fölült, karja tele volt horzsolásokkal és zúzódásokkal, de semmi komolyabb. Sapkája egy méterre tőle hevert. Johnny abba az irányba fordította a fejét, ahonnan a robbanás megcsapta. Nagyon meglepődött. Egy sor piszkoszöld kuka, semmi több. Eltátotta a száját. Minimum tűzre számított, de egyszerűen semmi nem jelezte, hogy pár másodperccel ezelőtt valami felrobbant. És a másik furcsaság az volt, hogy nem jött oda senki! Normális esetben már gyűltek volna a népek, egymás fontoskodó, de amúgy haszontalan megjegyzéseit igyekezvén túlkiabálni, de most senki. Senki.
     Ez megijesztette Johnnyt. Nagyon megijesztette. Bokájára pillantott: az éjfekete, áramvonalas görkorcsolya erőt adóan csillogott. Szemmel láthatóan semmi baja nem történt. Johnny - még kicsit ingatagon - fölállt. Valamilyen borzasztó erős illatot érzett. Nem tudta, mi lehet az. A bosszantó az volt, hogy tudta, ismeri. Lassan odagurult a kukákhoz, hátha talál valamit. Tisztában volt vele, hogy ezzel hibát követ el, mert ami egyszer robban, az robbanhat többször is. Kíváncsisága legyőzte félelmét, ami egy tizenhárom éves fiúnál a lehető legtermészetesebb.
     Csönd volt. Olyan némaság, melyhez foghatót Johnny - emlékei szerint - még sohasem tapasztalt. És váratlanul egy ide egyáltalán nem illő hang csapta meg a fülét. Egy kisgyerek, (egy egészen kicsi gyerek), (egy csecsemő), (egy újszülött) sírása.
     Johnny szabályosan megdermedt. Vagy fél percig állt ott, mikor szóra bírta nyitni a száját egy próbálkozás erejéig.
     - Hé-é.
     A gyerek sírt tovább. Johnny döbbenetében lecövekelve állt, majd tétován meghajtotta magát, és közelgurult a kukákhoz. Ahogy széttolta őket, meglátta a babát. Kicsike volt, de nem újszülött. Talán egy-két hónapos, amennyire Johnny meg tudta ítélni. Fehér kelmébe volt bugyolálva. Johnny fején idétlen gondolat futott át. Találtam egy kis Mózest. Ösztönös, de roppant óvatos mozdulattal fölvette. Meglepően könnyű volt. Már nem bömbölt, hanem csak nyűgösen hüppögött. Johnny ringatni kezdte, és közben rimánkodott, hogy ne most jöjjön valamelyik barom iskolatársa. Erre persze szinte semmi esély volt, de Johnny hajlamos volt kínos helyzetekbe kerülni (legalábbis ő így érezte). Értelmetlen butaságokat dünnyögött neki (baba, mi van baba, ki vagy te baba, hát te honnan pottyantál ide, mi, nyugi, kisöreg, jól van, nincs semmi gond), mire a baba tényleg lecsöndesedett, és álomba is merült.
     Johnny óvatosan lezöttyent, hátát a szemetesnek támasztva, a bébit pedig az ölébe fektetve. Gondolkodni kezdett. Reálisan sorra vette az eshetőségeket. Haza nem vihette, azzal tisztában volt. A szülei képesek lennének napokig bezárva tartani, hogy kiszedjék belőle, honnan lopta. Johnny magába fojtott egy vihogást, és aztán eszébe jutott a megoldás.
     A megoldás Dr. Schneider volt, a körzeti gyerekorvos. Johnny nem tudta, hogy ez élete legjobb döntése. A legközelebbi érmés telefon szerencsére alig egy saroknyira volt. Johnny felemelte a kicsit, és alig két perc múlva már a telefonfülkében támasztotta a falat, aminek műanyag lapját néhány helyen valaki öngyújtóval megolvasztotta. Johnny kénytelen volt a babát lerakni a földre. Egy pillanatig azt hitte, meghalt, de aztán meghallotta a halk szuszogást.
     Felemelte a vaskos telefonkönyvet. A piromániás ember szerencsére csak az f betűig jutott, ott vagy kifogyott az öngyújtó, vagy beijedt. Johnny fújt egyet: megint szerencséje volt. Ha az orvosnak, mondjuk, Schneider helyett Smith a neve, akkor Johnny nagyon ráfázik. Így viszont hamar rátalált a számra. Gondolkodás nélkül pötyögte be a gépbe, miután az elnyelte a rézszínű érmét. Sokáig csöngött, Johnny már-már azon volt, hogy leteszi, mikor egy vihogó kislány végre fölvette a kagylót.
     - Halló - próbált komolyságot erőltetni magára.
     - Dr. Schneider...? - Johnny azt hitte, itt helyben szétveri a koponyáját a készüléken. Hogy lehet ilyen béna? Mielőtt a kuncogó kislányból kitörhetett volna a nevetés, gyorsan korrigálta a hibát.
     - Úgy értem, Dr. Schneider lakása? Vele szeretnék beszélni.
     - Várj egy kicsit. Adom - rikkantotta a gyerek, és Johnny hallotta papucsos lábának puffanásait és hangját (apu, apuuu). Nem telt bele sok idő, és a doktor fölvette. Johnny megkönnyebbülten sóhajtott.
     - Jó napot! Öö... John Garlens vagyok...
     - Szia, Johnny! - mondta lelkesen. Bár ilyen apám lenne - futott át Johnny agyán. Ez persze nem igazán volt komoly gondolat, inkább csak megszokott, és megszokottságától biztonságot jelentő. Az orvos aggódó hangra váltott:
     - Hé, csak nincs valami baj?
     - Uram, a segítségére lenne szükségem! - tört ki Johnnyból.
     - Mi történt?
     - Ráérne most? - válaszolt cselesen kérdéssel a kérdésre, és reménykedett, hogy legalább Dr. Schneider nem hagyja cserben.
     - Pont indulni készültem...
     - Ó - mondta a gyerek csalódottan.
     - ...egy betegemhez. Nem lesz hosszú. Egy óra múlva...
     - Találkozzunk a rendelővel szembeni pékség előtt...
     - Én...
     - Könyörgöm! Élet-halál kérdése.
     - Hé, kölyök, remélem, komolyan beszélsz. Ugye, nem vagy veszélyben? - A doktor hangjából áradó őszinte aggódás mélyen meghatotta a fiút.
     - Jól vagyok. Esküszöm. Ott lesz?
     - Ott leszek.
     - Köszönöm - mondta Johnny, és bontotta a vonalat.

     Tíz perc alatt otthon volt. Hacsak nem történt csoda - márpedig egy csoda elég egy napra -, a szülei még nagyban szundikálnak. Johnny elvigyorodott saját viccén, hogy apja horkolását szundizásnak nevezte. Azért így is izgult. Ha a baba sírni kezd, lőttek az egésznek. Johnny nem jött volna haza, ha nem csapja meg a telefonfülkében az ammónia, azaz a metróaluljárók jellegzetes bűze: a vizeletszag. Újabb szerencse a balszerencse mellet: legalább nem nagydolog. A reklámokból tudta, milyen rossz egy ekkora babának, ha a pisijében kell ücsörögnie, ezért szánta magát erre a kockázatos lépésre. Most - hogy az ajtó előtt állt - már rossznak érezte az ötletet. Úgy döntött, csak bemegy, és kihoz egy hosszú ujjú pólót és annyi. Hirtelen eszébe jutott még valami. A megoldás a baba szállítására. A vesszőből font bevásárló kosár! Hát persze. És valami bélés hozzá. Jobb túllenni rajta - döntötte el.
     Lassan nyitotta ki a zárat, és pillanatok alatt végzett, bár a szíve a torkában dobogott. Mikor kijött, csodás sikerélmény fogta el.
     Johnny az a fajta ember volt, akit sokan hangulatembernek neveznek.
     Fogta a picit, és levitte a lépcsők mögé. Kicsit ugyan kosz volt, de ott takarásban voltak. A baba már felébredt, de láthatóan csak egy kicsikét volt nyűgös, inkább érdeklődve szemlélődött. Mikor Johnny elkezdte kihámozni a vászonanyagból, és kicsit akaratlanul is megpaskolta, a baba halkan nevetett fogatlan szájával. Johnny mosolygott. A kicsi nem pisilt sokat, de azért Johnny fontoskodva megtörölte a gyerek popsiát, és ráhelyezte a kiterített pólóra. A póló amolyan olcsó fajta volt, a kínai piacon vásárolták. Bosszantó módon az adidas betűtípusával ez volt ráírva: adios. Johnny nem tudta, kit lehet ezzel megtéveszteni, de nem is törődött vele. Ügyetlenül „bepelenkázta” a csöppséget. Az most egy bugyorban ült, ami tele volt csomókkal. Johnny kritikus szemmel szemlélte munkáját, és mi tagadás: elégedett volt magával. A baba úgyszintén.
     Johnny belerakta a kosárba: pompásan festett. Egymásra nevettek. Johnny megfogta a kisbaba fehér leplét, amit még széthajtogatni sem hajtogatott eddig, és bahajította a sötétbe. Valami csörrent - valószínűleg magával sodort egy üvegcserepet vagy hasonlót. Johnny fölemelte a kosarat, és elindult.

     Johnny egyedül ücsörgött a szobájában és a Végtelen történet csodálatos kötetét szorongatta. Próbált belőle erőt meríteni. Még inkább megnyugvást. Már három napja. Három napja történt, hogy hallotta a robbanást, hogy ott termett a baba (mert tudta, hogy nem volt ott előtte) és aztán találkozott a dokival, és együtt azonnal elvitték. „Sugárka”. Ez volt a neve az intézetnek. Ocsmány egy név. Amolyan hamis, mézesmázos elnevezés, mintha leplezni akarná az ótvart, ami alatta van. Ez bizonyára túlzás, de Johnny aggódott. Lepörgette maga előtt az eseményeket. Sóhajtott, és felhúzta az edzőcipőjét, majd kotorászni kezdett az ágya alatt tartott túlélő dobozban, ahol többek közt pár konzervet, néhány Garfield képregényt, Zsemlét, a plüss egeret, egy karton Snickers csokoládét és persze az elemlámpát is tartotta. Mikor kitapintotta ujjaival az zseblámpát, rögtön ki is próbálta. A fénycsóva a maga megfoghatatlan valójában tökéletes volt. Johnny elégedetten zsebrevágta, majd sanda pillantást vetett a dobozra. A csoki csábító volt, de Johnny ellenállt.
     Hamar kisurrant a lakásból. Leszaladt a lépcsőkön, és csak a baba fehér takarója járt az eszében. Befordult hát a lépcsők mögé. Emlékezett rá, hogy a nyolc év alatti srácoknak a házban ez maga a pokol volt. A szörnyetegek és élőhalottak sötét birodalma. Nem egy rémálmuknak volt ez a helyszíne. Előhúzta a elemlámpát, és bekapcsolta. A félhomály szinte még a bukósötétnél is ijesztőbb volt. De Johnny nem félt nagyon. Kinőtt már abból a korból - ha abból ki lehet nőni valaha is. Végigpásztázta a terepet. Istenekre! Ennyi szemét. Undorodó fintorrá torzult az arca, mikor észrevette, hogy valaki itt végezte el a dolgát az utcáról bejövet. Nem hagyhatta itt a baba egyetlen tárgyi emlékét onnan... ahonnan jött. Konokan kutatott hát tovább. És akkor végre meglátta. A pisis lepel a piszokban. Görcsbe rándult a gyomra. Valami emléket akart! Bizonyítékot, hogy tényleg talált egy gyereket, talán meg is mentette az életét. Odament a takaróhoz. Könnyezni kezdett. Egy pisis takaró. Ez emlékezteti majd őt magányára, mely nagyobb volt, mint valaha. Akkor is szüksége van valamire a babától. Megpróbált leszakítani egy darabot. Nem sikerült persze: a vászon - ha az volt - nem engedett. Johnny ekkor már nagyon sírt. Ahogy rángatta az anyagot, és lábával félig leszorította, térde lecsúszott. Johnny hátrabucskázott. Nem ütötte meg magát nagyon, de elkeseredését az esés csak fokozta. Káromkodni kezdett. Arca viszketett a nedvességtől és a portól, a zseblámpa pedig, amit a rángatás előtt letett, most arrébb gurult, és egy nem visszaváltható, műanyag üdítős palackot világított meg. Johnny sosem vett ilyet - környezetvédelem miatt -, csak visszaválthatót. Anyjával ellentétben. Hiába mondta neki a bölcs mondást, amit földrajztankönyvében olvasott: „A Földet nem a nagyapáinktól örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön.” Az anyját ez az egész hidegen hagyta, és fogmosás közben is gátlástalanul folyatta a vizet.
     Johnny könyökére támaszkodva bőgött. Na ilyet se csinálhat év közben (főleg nem az iskolában). Már nem is emlékezett, mikor sírt utoljára. Aztán, mikor föl akart tápászkodni, tenyerébe éles fájdalom hasított. Nem cserépdarab volt: annál tompább valami lehetett. Johnny szipogva ült föl, az ismeretlen tárgyat markolva. Csörrenést hallott. Egy lánc! Izgatott lett, minél előbb látni szerette volna a zsákmányt, hátha az kárpótolja az eddigiekért. Felállt, egyik kezében a lánc, a másikkal pedig a forró, sós könnycseppeket törölte le az arcáról, aztán pedig bele Wrangler farmernadrágjába. Odalépett az elemlámpához, felvette, és közben kikapcsolta. Kiment a fényre.

     Johnny a parkolóban ücsörgött, és egy darab mogyorót harapott élvezettel ketté. A Snickers csokoládé finom volt, és Johnny - bár számított rá - nem érzett bűntudatot, hogy megeszi. Tudta, hogy ettől pattanásos lesz, de ez most az a dolog volt, amivel nem akart foglalkozni. Ott volt az ölében. Csodaszép. Johnny csodálatosnak látta. Vékony, finom és egyszerű ezüstlánc, és rajta a... Mi lehet az? Tejfehér kavics? Márványdarabka? Netalán egy óriási szörnyeteg fogának kicsiny töredéke? Sejtelme sem volt róla, de nem is nagyon érdekelte. Az övé volt, záloga a csecsemő életének és az ő magányának. Az övé volt. Tompa, csiszolt és szilárd valami. Alakja, mint egy kupola. Egy félgömb talán, bár annál hosszúkásabb volt. De ha kupola volt, akkor alakja érdes. Peremével vágni lehetne. Talán törött? Jonnyt nem érdekelte. Biztos volt benne, hogy varázserővel bír, és aztán vagy két évtizedig hordta a nyakában.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.