
"Senki sem modellezte viszont, hogy milyen hatást gyakoroltak ezek az ütközések a Tejútrendszerre" - hangsúlyozta Christopher W. Purcell, aki kollégáival most elvégezte a kérdéses komputeres szimulációt, és eredményeikről a Nature legutóbbi számában számoltak be részletesen.
A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy mindkét ütközés "instabilitást", a csillaghalmazok "sűrűségében" kialakuló ingadozást váltott ki a Tejútrendszer forgó "korongjában". A Tejútrendszer nem egyforma sebességgel forog - középpontja gyorsabban "pörög", peremterületei viszont lassabban. Ezek az instabil részek megnyúltak, majd "kiszakadtak" a korong "testéből", így alakultak ki a spirálkarok. A szimulációk azt is megmutatták, hogy az ütközéseknek köszönhetően alakultak ki a gyűrűszerű struktúrák a Tejútrendszer szélein.
A második ütközés kevésbé "viselte meg" a Tejútat, mint az első, mivel addigra a törpegalaxis már elveszítette sötétanyag-tömege jelentős részét. A sötét anyag nélkül pedig, amely összetartotta a törpegalaxist, a Sag DEG csillagait szerteszét "rángatta" a Tejútrendszer óriási gravitációja.
"Napjainkban a szétszabdalt törpegalaxis csillagai hosszú láncokban keringenek a Tejútrendszer körül, miközben a sötétanyag-részecskéinek milliárdjai folyamatosan záporoznak a Földünkre is" - fejtette ki Purcell, hozzátéve, hogy kozmikus időben számolva hamarosan, mindössze tízmillió év múlva egy harmadik ütközésre is számíthat a Tejútrendszer.



