
A diák, Daniel Burd egyszerű gondolatmenetet követett. A polimer zacskók lebomlanak a talajban, még ha ez rendkívül hosszú időt is vesz igénybe. Miért ne lehetne akkor felgyorsítani a folyamatot, megkeresni és feldúsítani a bomlásért felelős tényezőket?
Mint kiderült, ez nem csak lehetséges, hanem elég könnyű is.
Burd összekeverte a zúzott zacskókat sóval, szemétlerakóból származó földdel (hiszen a talajban találhatók azok a baktériumok, amelyeik idővel mindenképpen lebontják a polimereket) és élesztők elegyével. Az anyagot jól összekeverte egy koktélkeverőben, majd állandó 30 Celsius fokos hőmérsékleten hagyta állni négy hétig. Ezután újabb hasonló keveréket készített, de azt az elsőből származó mintával beoltotta, hogy így feldúsítsa a hatékony baktériumokat.
A folyamatot harmadszor is elvégezte, majd az így nyert folyadékhoz új plasztik zacskókat adott. Hat hét alatt a zacskók csaknem 20 %-a lebomlott. Némi szűrés, válogatás után sikerült a hatékonyabb baktériumok arányát növelni és a lebontási ráta elérte a 32 %-ot.
A diák azt írta dolgozatában, hogy a polietilén lebontásának új módszerét ipari méretekben is használni lehet, ami vadállatok millióinak mentheti meg az életét és csökkentheti a szeméttelepek méretét.
Így lesz-e, még nem tudni, de Daniel Burd egy díjjal és 30 ezer dollárral gazdagabban térhetett haza a kanadai országos diákversenyről.
aqui.la



