
"A Hinode (Napfelkelte) eddig nem tapasztalt nézőpontból láttatta a Nap dinamikáját" - mondta Jonathan Cirtain, au Amerikai Űrkutatási Hivatal, a NASA Marshall Központjának csillagásza, a japán, európai és amerikai kutatókból álló csoport tagja.
A napszél valójában az elektromos töltésű gázok - főként hidrogén - áramlása, amely nagyjából 1,6 millió kilométer/órás sebességgel "fúj" a Naptól távolodó irányban. Hozzácsapódik a bolygók légköréhez, ezért a Földön például megrongálhatja a műholdakat, elektromos és kommunikációs hálózatokat bizonyos körülmények között. Ugyanakkor bolygónk mágneses mezője megvéd a Napból eredő erős "hurrikántól": buborékot hoz létre, amelyben a sztatikus vihar szabadon áramolhat.
A nap atmoszférájában (koronájában) fodrozódó, Hannes Alfven svéd fizikusról Alfven-hullámoknak nevezett erős mágneses hullámok irányítják a napszelet, energiát csillagunk felületéből nyerve.
A Hinode megmutatta, hogy két mechanizmus figyelhető meg a napszél kialakulásában. Az első erő a Nap felszínének mágneses mezőjében létrejövő változások által generált Alfven-hullámzás, amely központi csillagunk légkörének elektromos töltésű gázait lövi ki a Naprendszerbe.
A második jelenség a Nap kromoszférájában (a felszín és a korona közötti területben) kialakuló Alfven-hullámok ereje, amely a Hinode teleszkópjának megfigyelése szerint szintén eléggé erős a napszél kialakításához.
"Mostanáig az Alfven-hullámokat lehetetlen volt megfigyelni, mivel nem rendelkeztünk ehhez megfelelő eszközzel" - magyarázza Alexei Pevtsov, a NASA napfizikusa.
A Hinode-misszióban a NASA és az Európai Űrügynökség (EASA) is részt vett a Japán Űrügynökség (JAXA) vezetésével. A műhold három fő műszerrel rendelkezik: a világ legnagyobb napteleszkópjával, amely a csillag egyenlítőjénél figyeli meg az égitestet, egy röntgenteleszkóppal és egy ultraibolya színképelemző berendezéssel.
A napszél létezését nagyjából fél évszázada gyanítja a tudomány, de teljes bizonyosságot csak a múlt század hetvenes éveiben szerzett róla a tudomány.
(MTI)



