
Sir Michael Marmot professzor, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által létrehozott bizottság elnöke - aki először vitte be a köztudatba a "státus-szindróma" fogalmát - úgy vélekedett, hogy a társadalmi státus a kulcsa az egészségügyi egyenlőtlenségek elleni világméretű harcnak.
Marmot az 1980-as években a londoni közalkalmazottak között végzett, áttörést jelentő vizsgálat-sorozat nyomán mutatta ki, hogy azoknak, akik a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokán állnak, négyszer annyi esélyük van a korai halálra, mint azok, akik a csúcson vannak. A különbség a professzor szerint abban rejlik, hogy az egyes egyének mennyire képesek figyelni életvitelükre. Szerinte a szegényebb országokban ugyanezek a törvényszerűségek érvényesülnek.
A jelentés még tovább megy: megállapítja, hogy a státus-szindróma a hierarchia legaljától a csúcsáig érvényesül. Megfigyelték például, hogy a svéd felnőttek között alacsonyabb az idő előtti halálozás aránya azoknál, akik doktori fokozattal rendelkeznek, szemben az egyszerű diplomásoknál.
A gazdag országokon belül is vannak különbségek. A legszegényebb glasgow-iak várható életkora 54 év, kevesebb, mint az indiai átlag. Nagy-Britanniában egy évszázaddal ezelőtt a gazdagok között is magas volt a csecsemőhalandóság: 100 minden 1000 élve született gyermekre, míg a szegények esetében ez az arány 250/1000 volt, hasonlóan Sierra Leonéhoz. Ma is több mint kétszer annyi szegény csecsemő hal meg a szigetországban, mint gazdag, de az arányok mégis sokkal kedvezőbbek: a szegények között 7 ezrelék, a gazdagok között 3,5 ezrelék. A "státus-szindróma" tehát továbbra is működik.
(MTI)



