Mert a bassza meg gyógyító erejű. És pont az növeli az erejét, ami gátat állít bennünk a kimondásával kapcsolatban, az, amiért a könnyebbség miatt kényelmesen hátradőlve más nyelvével verjük a csalánt, amikor azt mondjuk: fuck it. John C. Parkin könyve arról szól, hogyan romboljuk le magunkban a bassza meg köré épített falakat.

Parkin szerint ugyanis a bassza meg kimondása egy olyan rituálé, amely segít megtenni a szükséges három lépés távolságot a dolgoktól, amik aggasztanak, hogy meglássuk: mi éri meg az aggodalmat és mi nem. Ez a távolság a kulcsa annak, hogy arra tudjunk koncentrálni, ami tényleg fontos, a többinek meg marad a fuck it. A reggeli dugó közepén, a boltokban utánad koslató biztonsági őrök előtt lépkedve, az anyósod szurkálódó megjegyzései utáni percekben: egy „bassza meg!” összegyűjti és elvezeti azt a feszültséget, ami csak akadályozna jelenlétével. Egy bassza meg annyit tesz: oké, most itt vagyok és gyűlölöm ezt a helyzetet. Lépjünk is tovább!
Természetesen nem Parkin volt az első, aki felfigyelt a kimondás és elengedés mindennapokban is fontos szerepére. De Parkin az emberi tökéletlenség szépségét hirdető himnuszok helyett előszedte, leporolta és a kezünkbe adta a bazdmeget. Mert mindig ütközünk olyan szabályokba vagy elképzelésekbe, amiket előrébbvalónak tartunk a saját utunknál. Mert gyakran el is felejtjük, hogy mi az, amiért valójában itt vagyunk. És hogy egy idő után kikerülsz a dugóból, hogy azért követ a biztonsági őr, mert ezért fizetik és az anyósod valószínűleg azért olyan, amilyen, mert túl kevés alkalommal mondta ki: bassza meg.



