Precízen, érzékeny pontossággal bevilágított, gondosan kiválogatott, esztétikus, néha szinte valószínűtlenül steril vagy éppen ellenkezőleg olykor hétköznapian földhözragadt helyszíneken és terekben, elegáns, tökéletes testű férfiak és gyönyörű nők lebegnek, szállnak, zuhannak néha együtt és külön–külön is. A kompozíciók tökéletesek, a helyszínek és a szereplők mind reálisak és valóságosak, csak a pillanatnyi helyzetük, cselekedeteik, pózaik, mozdulataik miatt, a látvány természetfölötti, irreális valószerűtlen és hihetetlen. Vagy mégsem az? Miért szomorú az arca, a tükörben, tökéletes jógapózban lévő nőnek? Hiszen körülötte minden esztétikus, szinte éterien szép és ő mégis boldogtalan. Lehet, hogy magányos?
És miért tűnik olyan öntudatosan boldognak a fényes fekete ló szobor felett lebegő fehérruhás hölgy, mikor ő is egyedül van? Vagy miért szálldos sugárzóan elégedetten és gyönyörű testtartásban az egyik balerina a kék-sárga tüllcsodában a szintén kék tető alatt, és miért zuhan lefelé kétségbeesetten a másik, a piros ruhás a csigalépcső közepén? Mi emeli fölfelé az egyiket, és mi kényszeríti lefelé a másikat? Az ágy felett egymásra néző, egymás szemébe kapaszkodó, egymás kezét szorongató pár miért tűnik egymáshoz valónak és boldognak, kapcsolatuk ígéretesnek, amikor a fotó pandantján (párján) ugyanez a fiú és lány már háton lebegve gunyorosan groteszk pózban talán távolodik egymástól? Ha lebegünk, minden megfordul, más lesz? Megváltoztat a lebegés, vagy eleve különbözőek vagyunk? A kihalt metróalagútban egymást űzve, kergetve száguldó fekete és fehérruhás – jó és rossz? – férfiak látványa miért kelt borzongást a szemlélőben, aki ugyanakkor aggódó szeretettel próbálja meg visszatartani a metró sínek fölé lépő, azok felett lebegő törékeny kékruhás nőt? És miért irigyelem az éjszakai város feletti erkélyen, a szerelmét maga fölé emelő férfit, ahol még a két test hátának íve is harmonikus boldogságot sugall, nemcsak az, ahogyan egymás arcába feledkeznek. És miért nézem csendes áhítattal a másik, a párás fényekbe burkolt, szintén éjszakai erkélyen a boldog emberpár felfelé lebegő hölgytagját? Mert látszik rajtuk, hogy boldogok? Mert amit a fényképeken látok az nem valóságos, nem hétköznapi, hanem különleges? De hiszen ezeket a tereket, helyszíneket máskor én is és mások is látják, a szereplők is köztünk, közénk való, illő emberek. És mégis ezeken a fényképeken van valami csoda. A „másik megértés” csodája, a különleges, a többet adó, az elgondolkodtató, a megmutató és az emberi csodája, amit csak igazi fotográfus tud megmutatni nekünk. Olyan, aki lát és láttatni is képes. Köő Adrien ilyen fotográfus.
Levitáció - Köő Adrien fotográfus és Finta Gábor táncművész fotókiállítása
2014. február 20. - Urimuri
Köő Adrien legújabb meghökkentő, elgondolkodtató és egyben gyönyörű fotósorozatát talán a Kampec Dolores együttes egyik dalszöveg töredékével lehet jellemezni: a fényképek és azok szereplői a szilárd valóságon túljutva, egy másik megértésbe kerülnek, azaz azt igénylik vagy azt idézik elő a szemlélőben.
Tetszett a cikk?



