
Ismerős a képlet? Míg gyerekként maga a csoda, ha öt évesen már tökéletes lovat rajzol valaki, évekkel később viszont már lúzerként tekintenek rá, ha ugyanez az ember arra vetemedik, hogy pénzt is akar kérni a rajzaiért.
A művészélet egy megvalósult álom. A művészélet egy ostorcsapásokkal kísért megvalósult álom. A sikeres művészélet egy ostorcsapásokkal és kőkemény marketinggel megvalósult álom.
És a titok itt van: nem elég, hogy valaki tökéletesen kezeli az ecsetet. Kevés, hogy belefészkeli az emberek agyába képi világát. Az sem vezet nyugodt életre, ha a festményei után sóvárogva tolják fel a rajongók a szívecskéket a közösségi portálokon.
Meg kell tanulni eladni, értékesíteni.
A legtöbb alkotó erre azt mondja: „de én nem ilyen vagyok!” vagy „jaj, olyan ciki, mit fognak gondolni rólam az emberek?”, de ez sem ritka, hogy így reagál arra, ha megtudja, neki kell a saját munkáit az emberek elé tolni: „én nem tudok beszélni/írni, utálok tukmálni, szeressenek bele a munkáimba, és ennyi”.
Végtére ez is egy megoldás, és így bátran írd ki a névjegykártyádra a neved alá: hobbista.
A fenti sorok ellenpólusaként van egy oltári jó hírem: a marketing ugyanaz, mint a művészet.
Zseniálisan alkalmazható a kreativitás benne, ugyanúgy finomítani, szépíteni lehet egy kampányt, mint magát egy művet. Az eredményre várva, mikor kitolod egy jól előkészített bevezetéssel a legújabb alkotásod, duplán lesz úrrá rajtad az izgalom, mint mikor mindenféle piackutatás nélkül készültél a premierre.
Eladni nem tukmálás. Ellenben, amit hallani művészektől, hogy ők jobbá és szebbé akarják tenni az életed, hát az eladással pont ez lesz a végállomás.

A netes hangzavarban viszont nem pihenhetsz. Valahol ez jó, hisz nem punnyadhatsz, állandó készenlétben kell tartani magad, folyamatos tervezés, újragondolás, fejlesztés kíséri az alkotást.
Ha az ember nem foglalkozik a saját marketingjével, akkor egy idő után nem fér el a sok munkájától a műhelyében. Ennek eredménye pedig? Lankad a kedv, a lelkesedés, a kreativitás meghal.
Hogy a saját életemről beszéljek: erősen tapicskolnom, majdnem megfulladnom kellett ahhoz a sárban, hogy rájöjjek, egymillió művészre jut egy jó mentor. Arra is rá kellett döbbennem, hogy önmagamat kell kitalálnom, megalkotnom, majd szépen eladnom, és nem engedni, hogy a piac irányítsa az ecsetem.
A legjobban azokat a pillanatokat kedvelem, mikor reggel felkelek, eszembe jut valami ötlet, és hirtelen úrrá lesz rajtam a félelem: képes vagyok én erre, nem vagyok hülye, hogy ekkora dolgot kitaláltam?
Néhány példa a reggeli „te nem vagy normális, nem vagy ehhez kicsi?” gondolataimból:
- megírtam a Merj művész lenni! c. könyvet
- létrehoztam a Lami Art Magazint
- megrendeztük a Fess okosan! rendezvényt
- megfestettem a Sikerember című sorozatot
Az egyik alapvető különbség egy hobbista és egy profi között a bátorság, a játék szellemének kiaknázása.
Míg a hobbista felépíti az akadálypályát, addig a profi végigmegy rajta.
Konklúzió? Talán csak ennyi: a leggyönyörűbb életpálya a miénk, hisz azzal, hogy mi boldogok vagyunk, boldoggá tesszük a közönségünket is.



