Sőt, manapság a filmesek is rátesznek 1-2 lapáttal erre, amikor a bohócot rendszeresen horror figuraként vagy valamilyen erőszakos szerepben ábrázolják. Ám mint minden fóbia ez is alaptalan félelem, és így lehetőség van arra, hogy "kezeljük". Nem is olyan nehéz!
Az Én egyik szélmalom harcom, hogy bebizonyítsam: nem kell a bohóctól félni!
Jó érzés az amikor olyan gyerekek is játszanak velem akik más bohóctól félnek. Különösen jó érzés amikor a csodálatnak anyuka is hangot ad: "ez hihetetlen sosem volt még ilyen!" Persze ilyenkor csak szégyenlősen mosolygok, de aztán időről időre mégiscsak elgondolkodom hogy valamit láthatnak bennem ezek a gyerekek.

Minap is hasonló történt a Pető Intézetben, ahová szülinapozni hívtak. Azt hiszem eddigi pályafutásom legjobb közönségével találkoztam ott. Náluk minden poén ült, mindennek örültek és gyöngyöző kacajjal hálálták meg a játékomat. Nem volt kifogás, hogy Te nem is vagy igazi bohóc, hogy neked csak parókád van...stb. Egyszerűen csak élvezték. Olyannak tűnt az egész, mintha így próbált tőlük bocsánatot kérni a nagybetűs ÉLET.
Volt ott egy kisfiút aki merev nyakkal nyitott szájjal próbálja tartani a fejét. Kihívás a számára az egész élete és küzdés minden nap.
Amikor meglátott szinte pánikba esik. Szólni nem tudott mert szegénykém beszélni sem tudott de látszott az arcán és a szemén a rettegés.
Diszkréten észre sem veszem Őt és elkezdem a programomat. Játszunk a többiekkel, ők nevetnek, táncolnak énekelnek.
Persze félszemmel azért figyelek rá is, érezze, hogy nincs kirekesztve, nincs elfelejtve...
Majd egyszer csak megtörténik a csoda: ez a kisfiú elkezd nem félni és elkezd figyelni rám, velem akar lenni.
Vajon mi történt? Én nem szóltam hozzá csak ott voltam, időnként ránéztem, rá mosolyogtam.
És amikor a játék végén elköszönök tőlük odahajol hozzám és csücsörít.
Igen a rettegő kisfiú puszit akar adni a bohócnak.
Meghatódom.
Lehet, hogy tényleg?



