Jennifer Clement több mint tíz évet töltött azzal, hogy az elrabolt mexikói lányokról szóló történeteket hallgatott és olvasott. Bérgyilkosokkal, drogkereskedőkkel, önmagukat ártatlannak valló nőkkel és híres bűnözőkkel beszélgetett. Lehengerlő regényében a szépirodalom erejével mutatja meg, hogy a drogbárók uralta vadonban is létezik barátság, van szolidaritás, és hogy az emberi szeretet feltárhatja a remény útjait.

Mexikóban évente 600–800 ezer embert adnak el az országhatáron túlra. Az országon belül elrabolt és eladott vagy a nemzetközi határon túlra csempészett nők a szex- és drogkereskedelem vagy a modern rabszolgaság más formáinak esnek áldozatul. Hogy ezt elkerüljék, az anyák fiúnak nevelik és föld alatti üregekben rejtegetik a leányaikat. Róluk szól Jennifer Clement tragikusan gyönyörű regénye.

„Mexikóban a maximum, amit elérhetsz, hogy csúnya lány vagy” – állapítja meg az Elveszett lányok országának főhőse, Ladydi. A tizenhat éves lány Mexikó déli részén, Guerrero állam dzsungel borította vidékein él. Ott, ahol a mákföldekkel és marihuánaültetvényekkel együtt a lakosságot is gyom-irtóval permetezik a helikopterek, és ahol minden lány „fiúnak születik” – nehogy a drogbárók áldozatává váljon. Ám sem ez, sem az elrejtőzést szolgáló föld alatti üregrendszer nem elég, hogy a lányok elkerüljék sorsukat: legtöbbjük így is a kartellek fogáságában végzi, ahogy Ladydi is.

A lány túléli a túlélhetetlent, és elmeséli, hogyan telt a veszélyes idő a hegyi faluban, hogyan került ártatlanul Mexikóváros legnagyobb női börtönébe, és milyen sorsokat cipelnek az ott élő fiatal nők.
Eltűnt. Soha nem jött vissza. Az az ember tudja, hol a lányom. Valaki küldött egy embert a lányomért. Egyszerűen csak kiment, kiment az utcára, nem is kiáltott…


Jennifer Clement költő és író 1960-ban született, New Yorkban és Párizsban tanult irodalmat. Harmadik regénye, az Elveszett lányok országa hozta meg számára a nemzetközi ismertséget. A könyv irodalmi és humanitárius díjakat is elnyert. Clement Mexikóvárosban él, 2009 és 2012 között a mexikói PEN elnöke volt.

„A nevem Ladydi Garcia Martínez, barna a bőröm, barna a szemem, és barna gyapjas hajam van, pont úgy nézek ki, mint bármelyik ismerősöm. Gyerekkoromban anyám fiúnak öltöztetett, és Boy-nak is nevezett.

Ha lány lennék, elrabolnának. Elég, ha a drogkereskedők meghallják, hogy van valahol egy csinos lány, már száguldanának is fel a földjeinkre egy fekete Cadillac Escalade-ban, és vinnék a lányt.
Soha senki nem jött vissza. Egyetlen lány sem, csak Paula. Ő egy évvel az után, hogy elvitték, vissza-jött. Egyetlen szót sem szólt arról, mi történt vele. Csak annyit hallottunk, hogy az anyja üvegből eteti, az ölébe ültette, és cumisüvegből etette. Hét fülbevalója volt, egymás után kapaszkodtak a bal füle peremén, kék-sárga-zöld kövek egyenes vonalban, és a csuklóján egy kígyózó tetoválás ezzel a felirattal: Kannibál Babája.
Láttad? Láttad Paula tetoválását? −kérdezte anyám. Ugye tudod, mit jelent?
Nem, nem tudtam, mit jelent. Akkor még nem.”

 
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.