Pion igazi slam költőként lett ismert – sőt az első Országos Slam Poetry Bajnokságon harmadik helyezést ért el -, így mindenki valami jó odamondósat, amolyan „aktualitásokról rímemlőset” várt első kötetétől. Az Atlasz bírja viszont nagyobbra tör és gondosan összerendez mindent, ami egy költő eszköztárában megtalálható, így klasszikus formák, monológok, kántálni való és elbeszélő versekből próbálja Pion keretezni, hogy mit is tud egy modern költő.
Számomra a legerősebb darab a kötetben a címadó vers, ami Nyugtató nevet kapta, és pergő szövegében valóban ott van az, ami valahogy minden íráson át van fűzve – hol vastag fonállal, hol csak pókháló vékonyságú cérnával -, hogy a világ megy, s folyik nélkülünk is. Mert Atlasz bírja, rendületlenül tartja az égboltot. Vagy ha épp nem, és leszakad, a dolgok valahogy akkor is mennek tovább.
Élünk, cselekszünk, szeretünk, csalódunk, bezárkózunk, üvöltünk a fájdalomtól, de bármit is teszünk, a dolgok menthetetlenül mennek tovább (óhatatlanul is beugrott Háy János szintén idén debütáló könyve, a Mélygarázs főhősének kiábrándult monológja ugyanebben a témában, még ha a forma és a terjedelem ott másképp szabja ezt az felismerést).
Atlasz bírja, ne aggódj, nélküled is, (…)
és bírják a hipszterek meg a turulképűek,
és bírják a Weismüllerek meg a Kolompárok,
és bírják a finnek, az észtek, a mordvinok, a manysik, a hantik, a lappok,
és bírják a keresztek, a simák, a kettősek meg a horgosak,
és bírják a csillagok, a simák, a sárgák meg a vörösek,
mert apámról tudok a legkevesebbet,
hiszen ő az én apám
Az Atlasz bírja valahogy nagyon összeáll, nagyon egyben van, az említett gondolat összetartja, mégis, mint minden összeállítás kötetben, itt is vannak erősebb és gyengébb darabok. hiszen ő az én apám
Számomra egyértelműen kiemelkednek az élőszóban is elhangzott versek, amelyek végére odabiggyesztettek nekünk egy helyszínt és időpontot, nehogy Pion úgy járjon, mint szegény Petőfi a Nemzeti dallal. Úgy érződik, mintha csak az élő szereplés, és a slam-es szavalás spannolná, nem is hiába ezek a felolvasások alapozták meg hírnevét az irodalmi életben.
a sötét leginkább hiány,
nem tölti ki senki semmi,
a levegőnek nincs szíve színe,
én is kevés vagyok bele,
én is kevés vagyok bele,
valójában nem is próbálkozom,
hiszen magam engedtem le a redőnyt,
zártam ki a fényt,
hogy aztán ebből legyen pirkadat,
csak a kakas ne kukorékoljon,
Uram, ha lehet,
nem tölti ki senki semmi,
a levegőnek nincs szíve színe,
én is kevés vagyok bele,
én is kevés vagyok bele,
valójában nem is próbálkozom,
hiszen magam engedtem le a redőnyt,
zártam ki a fényt,
hogy aztán ebből legyen pirkadat,
csak a kakas ne kukorékoljon,
Uram, ha lehet,
Závada Peti, és Simon Marci Librinél megjelent könyvecskéje mellé simán odapasszol Pion Pistié (végére muszáj lett becéznünk, ha már kortársaival is ezt tettük), még ha az ő kötete a Helikon-nál jelent is meg, akiket Somogyi Péterrel együtt elismerés illet az Atlasz bírja külcsínéért, és tekintetet megragadó borítójáért. A Libri a Corvintetőn tartott a költészet napjára időzítve könyvbemutatót a három új szerzőnek (harmadikként Sirokai Mátyással, a beat tanújával, nemsokára róla, és az új könyvéről is írunk), amire szinte „műfajidegennek” nevezhető, bő ötszáz vendég volt kíváncsi. A bejárat mellett láttam, amint három tizenhat év körüli fiú kuporgatja a pénzét, és úgy tervezték, hogy hárman közösen vásárolnak egyet a kötetből. Összeadtak ötszáz-ötszáz forintot, és már mentek volna egy-egy sört venni magunknak – mennyei manna -, amikor az utolsó pillanatban mégis úgy döntöttek, hogy mégsem költenek piára, hanem abból a pénzből mindhárman vesznek maguknak egy-egy példányt a verseskönyvből. 16 évesek. Sör helyett verseskönyvet. Most mondja nekem valaki, hogy a költészet halott!
Hegedűs Robin






