A naplót eleinte Osztatní András (Ondris) írja, esküvője napján kezdve a bejegyzéseket. Halála után felesége, Jadviga is beleír, majd második gyermekük, Miso is, akinek cseperedése amúgy is érdekes fejezetekkel gyarapítja a naplót.
A szlovákok lakta magyar faluban játszódó naplóregény az első világháborútól a szlovák nemzeti ébredésen, a magyar Tanácsköztársaságon és a második világháborún át ível, és utolsó szereplőjének sorsával eljut a közelmúltig. Szerelem, kiszolgáltatottság, árulás és a huszadik század végzetszerűségei irányítják a szereplők sorsát a nagy nyelvi leleménnyel megírt regényben. Mindemellett szociografikus hűséggel ábrázolja a mindennapokat, történelem alatti történelmet.
Nagy kérdés, hogy hogyan lehet egy ilyen mély és többrétegű művet színpadra vinni?

„A Jadviga mitikus regény” – fogalmazta rendezői expozéjában Hargitai Iván. A mítoszok pedig alkalmasak a színpadi megvalósításra. Különösen ilyen erős színészegyéniségekkel, mint akiket sikerült megnyerni a Jadviga párnája színpadi megvalósításához: Ónodi Esztert, Lukáts Andort, Takács Katalint, Gáspár Sándort, Pál Andrást stb. A két főszereplő, Jadviga és Ondris kivételével mindannyian több szerepet is játszanak a darabban, amelynek nemcsak nyelvezete, felépítése, de a koreográfiája is különleges, és mindehhez szervesen kapcsolódik, sőt, valójában az egész darab alapját adja az egyedien kialakított színpadi tér, valamint a sajátos zenei világ, a görög tragédiák hangulatát megidéző kórus. Hogyan értékelték maguk a szereplők a darabot? Miért fontos egy ilyen szerelmi történet? Számukra vajon mitől különleges az előadás?
Gáspár Sándor: Számomra hihetetlenül izgalmas, ahogy látom dolgozni Pál Andrást és Ónodi Esztert. Csodálatos napról-napra látni, ahogy ők belebonyolódnak ebbe az egész szerelmi ügybe. Maga a regény a 20. századból majdnem 80 évet ölel át, az esküvőtől Misó haláláig, 1915-től 1987-ig. A színházi változat nem dolgoz fel ekkora időt, nálunk Jadviga halálakor kezdődik a történet, a jelen 1954-ben van, innen lapoz vissza Misó 1917-ig. Bár ez az idő se kevés.

Szikszai Rémusz: Egyrészt a zenétől, másrészt Ladányi Andrea koreográfiáitól különleges ez a darab, harmadrészt a Czigler Balázs tervezte tér, amiben játszunk, is nagyon izgalmas, valamint a történetfűzés is eltér a megszokottól. Ez egy hihetetlenül nagy regény – képtelenség lenne egy az egyben színpadra vinni. Hargitai Iván kiválasztotta azt a rétegét, ami számára a legérdekesebb és arra fűzi fel a történetet: egy párkapcsolatra és arra, hogy mit bír ki egy szerelem és hogy bírja ki azt, amit kibír. Ettől lesz egyedi.
Ha visszafejtjük a sztorit, akkor itt elképesztő dolgok történnek: a legdurvább görög drámák vérfertőző, sötét, erőszakkal és vérrel, könnyel teli, súlyos történetei vannak benne. Emiatt is érthető, hogy Závada Pál szerepeltet egy kart, mert ezáltal a görög tragédiákhoz közelíti a történetet, ami amúgy sem idegen attól.

Pokorny Lia: Természetesen azt nem lehet elvárni, hogy egy ekkora regényt egy egész estébe besűrítsenek, ami a szöveget illeti, ezért a koreográfiának és a zenének nem csak aláfestő, hanem hangsúlyos része van az előadásban. Emiatt olyan, mintha egyszerre három szinten zajlana a történet – és ezáltal lesz komplex. A jeleneteket a táncos vagy zenés részek nem megszakítják, hanem az egész egy egységet alkot: a mozgás is külön mesél olyat, ami a szövegben nem hangzik el, viszont kiegészíti a történetet – ugyanígy a zene. Závada úgy írta meg a verseket – amiket aztán Szokolay Dongó Balázs megzenésített –, mintha egy kicsit mindig kikacsintana a nézőre. Sok informális dolog hangzik el – viszonyokról, kapcsolatokról, helyzetekről –, amit egy párbeszédből nem tudunk meg – például Jadviga vagy Ondris gyerekkoráról, a mama szerelméről stb. –, amik nagyon gyomorszorítóak és sűrűek. De valahogy mindig olyan érzésem van a dalokkal kapcsolatban, mintha rajtuk keresztül egy kis ördög kacagná ki a szereplőket. A történet buja, erotikus, szenvedő és fájdalmas, viszont a dalok humorral, feloldással vagy drámai éllel egészítik kis az egészet.

Kiváló szerepek, éles színpadi helyzetek hömpölyögnek végig a darabon. Néhol látszólag egyszerű történetnek tűnik föl a jelenet, ám az összefüggései mélyebbre vezetnek. Úgy szórakoztat, hogy közben a bennünket körülvevő világ alapkérdéseivel szembesít. Legfőképp a férfi-nő mítoszával, de az egyén és a társadalom ellentmondásosságával, a hazaszeretet és nacionalizmus kérdésével is.
Belvárosi Színház



