Hova utazzon az ember, ha világot akar látni, de nincs sok szabadideje, se pénze, azonban jól bírja a hosszú buszutazásokat? Például Velencébe. Utazási irodák tömegesen kínálták a non- stop utakat a karnevál idején.
Mi is gondoltunk egyet, egyszer élünk, hát menjünk, majd csak kibírjuk valahogy kényelmes ágy nélkül a két éjszakát. Indulás március első péntekén, este nyolc órakor. Miután kellőképpen kicsodálkoztuk magunkat, hogy csak a Mátyás pince elől legalább 10 busz indul Velencébe, némi keresgélés után sikeresen megtaláltuk a buszunkat. Barátok üdvözlése, felszállás, helykeresés majd rutinos utazó lévén cipő lerúgása, takaró és kispárna előráncigálása a csomagból, névsorolvasás és indulás.
Szerencsétlenségünkre a magyar-osztrák határnál két órát várakoztattak, így a tervezett 12 óra helyett ennyivel hosszabbra sikeredett az út hossza. Reggelre azért sikeresen Olaszországba értünk. Velence egyik külső negyedének a területén rakott le minket a busz, tekintve, hogy a cölöpökre épült városban nem éppen ideális közlekedési eszköz lett volna. Következő találkozó éjjel fél 12-kor, de igencsak határozottan kijelentette a buszsofőr, hogy ne késsen senki, mert az oldhatja meg magának a hazautazást. Meg kell mondani, Velence valóban szép város, megérte a hosszú éjszakai utazást.
Elsőként a lehető legjobb, amit tehettünk, hogy felszálltunk egy ’vaporettóra’, amely nem más, mint egy utasszállító hajó tömegközlekedési jelleggel. Ezekből több is közlekedik egyszerre, különböző útvonalakon járnak és gyorsaságuk is más és más. Erről a járműről végigcsodálhattuk a Grand Canale (központi csatorna) mentén jobbra és balra elhelyezkedő szebbnél szebb erkélyes, oszlopos épületeket, lakóházakat.
Ami különösen tetszett és eredeti ötletnek tűnt, az az, hogy a renoválás alatt álló házak falát az épülettel azonos méretű lepel borította, amire rá volt festve a felújítás alatt álló házak eredeti mása. Sok helyen a házak zsalugáterei be voltak zárva, életnek nem sok jele volt. Kisokos útikönyvünkből olvastuk ki, hogy a velencei épületek többnyire vagy állami, vagy gazdag külföldi magántulajdonban vannak, akik csak szezonális jelleggel használják illetve laknak itt, az utóbbi azért, mert az átlag olasz számára szinte megfizethetetlenek az árak.
A vaporettó út végén megérkeztünk Velence legismertebb negyedébe, ahol már nagy embertömeg látványa fogadott minket a még viszonylag korai (kb. fél 11) időpont ellenére. Jellegzetesen szűk utcákon besétáltunk a mellesleg szemtelen és lusta galambjairól ismert Szent Márk térre, ahonnan kívülről megcsodálhattuk a Dózse Palotát, a Bazilikát is (a belépő ára számunkra igencsak borsosnak tűnt).
A karneváli hangulat itt volt leginkább érzékelhető, kisebb csoportokban sétáltak a díszes és a merev álarc miatt néha ijesztő kinézetű álruhások. Kicsit tovább sétálva nagyszerű kilátás nyílt egy nagy öbölre, amit tulajdonképpen a Grand Canale legszélesebb része (kb. 70 méter) alkotott.
Egy közeli hídról megszemléltük a Sóhajok hídját is, ami a Dózse palotát köti össze a valamikori börtönnel. Sajnos egyre tovább duzzadt a tömeg, szinte lépésben lehetett csak mozogni a központi helyeken. Így inkább felfedezőútra indultunk a kisebb utcákba, sikátorokban. Itt végre jellegzetesen olasz utcaképpel is találkozhattunk, egymással szemben, közel nyíló ablakokkal, köztük kifeszített kötélen száradó ruhákkal. Miután kellően elfáradtunk és az idő is már késő délutánra járt, egy olyan étterem keresésére indultunk, ahol nincs tömeg és megfizethető árak vannak.
Némi keresgélés után rá is akadtunk egy pizzériára, ahol rövidesen kiderült, hogy a pizza elfogyott, és mivel nem akartunk mást enni, ezért rövid úton kitettek minket. A következő helyen szerencsések voltunk, pizza is volt és a hangulata is kellemes volt az étteremnek, a kiszolgálás pedig gyors volt (talán túlságosan is). Elégedetten, teli hassal indultunk tovább, most már inkább találomra, mint célirányosan, gyalog.
A hidakról szép kilátás nyílt a csatornákra. Nagyon érdekes látványt nyújtott, ahogy a különböző méretű vízi járművek a vaporettók, magánhajók, vízitaxik, tragettherok (két part között közlekedő szállítójárművek), gondolák egymással szemben manővereztek. Apropó, gondolák. Jellegzetesen fekete színűek, ötszemélyesek és jellegzetes olasz gondolások tulajdona. Jellegzetes alatt értem a sötét, zselézett hajat, napbarnított bőrt, sötét esetleg csíkos öltözéket és a még rossz időben is elmaradhatatlanul viselt napszemüveget.
A nap végére maradt egy kis izgalom is. A visszafelé vezető vaporetto úton sikerült egy másik megállónál kiszállni, hirtelenjében nem is tudtuk, hova kerültünk az óra viszont rohamosan közelített a busz indulási időpontjához. Na de erre jó a mobiltelefon... Megfeszített 20 perces gyaloglás után utolsóként beestünk a buszba, és már indultunk is hazafelé.
Kelemen Melinda
Hova utazzon az ember, ha világot akar látni, de nincs sok szabadideje, se pénze, azonban jól bírja a hosszú buszutazásokat? Például Velencébe. Utazási irodák tömegesen kínálták a non- stop utakat a karnevál idején. Mi is gondoltunk egyet, egyszer élünk, hát menjünk, majd csak kibírjuk valahogy kényelmes ágy nélkül a két éjszakát. Indulás március első péntekén, este nyolc órakor...
Tetszett a cikk?



