Persze, azért megkérdezték, akarok-e Brazíliába menni, nincs-e itthon olyan kötelességem, amit nem hagyhatok el. De hát én már régen megszakítottam a kapcsolataimat, senkihez se kötődöm. Vannak rokonaim, jól elvannak nélkülem, többet érnek azzal, ha írok nekik egy lapot Brazíliából, mintha osztozkodni kellene valami örökségen – ökörségen.
HarmoNet tipp: Város a világ tetején: séta az örökkévalóságban >>
A közösség
Laci atyát már egy évtizede küldték át ide Dél-Amerikába. Ő kérte, hogy ha jönne magyar nővér, szívesen venné a segítséget. Ketten jelentkeztünk, csak könnyebb együtt menni idegen világba: jelenleg még a magyaron kívül csak angolul és németül beszélünk, portugál nyelvet tanulni kell. Eddig is tanultunk, ezután is tanulni fogunk, semmi baj sincs ezzel. Amikor a fővárosban megérkeztünk, Laci atya azzal fogadott, hogy egy különös helyre jelentkezett, mégpedig az Atlanti-óceán partján élő kis közösség papja lesz, ott kell neki segítség, maga se járt még arra, együtt fogjuk felfedezni ezt a világot. Így hát egy éjszakát a szállodában töltöttünk, aztán busszal indultunk a messzeségbe, az ismeretlenbe. Alig újabb tíz óra utazás után Recifére érkeztünk, ez már Olinda mellett van, egy önkormányzat igazgatja. Azonnal jelentkeztünk az önkormányzaton, Laci atya bemutatott minket a fekete hajú, barna bőrű, piros arcú mosolygós polgármesternek. Aztán az ő kocsiján utaztunk tovább lakhelyünkig.

Tengerpart
Ha láttatok már csodát, hát a legszebb álom se tudná kifejezni azt a paradicsomi állapotot, ahová megérkeztünk. Hófehér barokk kastély áll a pálmafákkal szegélyezett tengerparton. Ez az istenek lakhelye lehetett a Krisztus előtti, illetve az európai ember megjelenése előtti időkben. Annyi a gyümölcs, hogy meg se kell mozdítani az embernek a karját, ölünkbe hull. És így volt ez mindaddig, amíg nem kezdték pénzzé változtatni a világot. Gyümölcs lehet elég, pénz nem. Eleinte napról napra paloták nőttek ki a földből, aztán püspöki palota, kolostorok, utak és börtön. Cukorrépát termeltek, s a rabszolgákon kívül mindenki boldog és elégedett volt.
Ki a gazda?
Az a gazda, aki erősebb, és ki tudja túrni a másikat a birtokából. Így gondolták a hollandok, bár előzőleg aláírták a gyarmati tulajdonokról szóló egyezményeket. Elfoglalták a várost, majd mivel nem volt jó kikötője, kivonultak belőle, de előzőleg fölgyújtották. Mind az egészet. Palotákat, erdőket, templomokat.
HarmoNet tipp: Copán: Maja monolitok - emléke halhatatlan >>
Mi maradt nekünk?
A természet újra kivirult, a portugálok is építkeztek, ezért látogathattuk meg a két évszázados kolostorokat. Szokatlan aprólékossággal kidolgozott szószékek, oltárok, szentségtartók kerültek elő, ezekben gyönyörködhettünk. Jól dolgoztak a jezsuiták, művészi munkákra késztették az ötvösöket, szobrászokat, építészeket. Az épületek barokk stílusban épültek újjá, A harangtornyok, homlokzatok szépen visszafogottak, építészet és természet varázslatos egységet alkot. Vallási és világi jeleneteket ábrázoló kékes tónusú csempemozaikok borítják a homlokzatot és a belső tereket.

A templomhoz kapcsolódó kolostorban működött a jogi egyetem
Mi, a Ferences Rend leányai barna ruhánkkal hamar beilleszkedtünk a város életébe. Segítő rend vagyunk, minden asszonyi munkára meghívtak minket: szüléshez, babaápoláshoz, nagyobb takarításokhoz, majd amikor már jól beszéltük a portugál nyelvet, óvodát alakítottunk. Eleinte csak néhány órára jöttek a mamák a gyerekekkel, aztán elkezdtünk angol óvodás verseket tanítani nekik, mivel iskolában már kötelezően tanulják az angol nyelvet.
Ez a legszebb hivatás, amit nő választhat, és most egy időre megkaptuk a jutalmunkat, hogy ilyen csodás világban élhetünk. De ha a legszegényebb brazil nyomortanyára küldenek minket, akkor is mosolyogva dolgozunk tovább.
Dobosy Ildikó



