Diópálinka, almapálinka, cseresznye, barack, szilva, barátnőnk mindet szereti, s ha megkérdezem, miért, azt feleli, mert mindnek más az íze. Jól esik ebéd előtt, mert étvágyat csinál; és ebéd után, mert jobban megemészti az ember a zsíros falatokat.
Néhány éve még a szülészeti osztályokra is behozták az anyósok, anyák a szülő mamáknak a kis pálinkás üveget, hogy megkönnyítsék a legnehezebb perceket. Tudta az orvos, a nővér, de vizesüvegnek „nézték”, mindenki úgy könnyít a fájdalmán, ahogy tud, csak ne legyen belőle botrány. Nem is volt botrány, mert vigyáztak egymásra az asszonyok, összetartottak.
Orvosság a lapos üvegben
Az alkohol fertőtlenítő hatását kihasználva a fertőzött, gyulladásos felületre tették borogatásként. Leginkább a kifövő pálinka „rézelejét” használták, melynek szeszfoka – így hatásfoka – az átlagosnál jóval nagyobb volt. Sokan a fájós reumás lábukat, karjukat kenegették rézelejével, trombózis, érszűkület ellen is használták.
Igen jó szer volt a pálinka a fogfájás ellen, le nem nyelve a fájós fog felett tartva (azért ki nem köpte senki utána). Foghúzás után öblögetésre is javallták.
Belsőleg, gyomorrontás, hasmenés („fosás”) ellen is jó volt, úgymond a pangó gyomornak is használt, a fertőzött beleket átmosta.
Fiatal asszonyok, lányok menstruációs hasfájás első, második napján előszeretettel fordulnak a kupica felé. Egy-két pohárka után akár hosszú hegymászásra is elindulhat a hölgy.

Hogyan készül a finom nedű?
Amerre járunk Európában a gyümölcsöskertek lehullott termése összegyűjtve, s kis kamrák főzőüstjében párologtatva ontja hívogató illatát, hogy az arra járók kedvet kapjanak betérni egy pohárkára. Az édes, mámorító hatású italt eleinte az istenek ajándékának képzelték.
A szesz lepárlással való elválasztása és töményítése csak évezredekkel az alkoholos erjedés megismerése után vált lehetővé. A VII. és XI. század között élő arab tudósok fejlesztették ki a mai értelemben ismert desztillációt. A desztilláció a destillare – azaz kicsepegni latin szóból, az olasz alkimistáktól származik, s arra utal, hogy a hűtőben az alkohol cseppképződés közben kondenzál.
Az alkohol elnevezés az arab al-kukul szóból származik, ami finom port jelent, és a szesszel nem hozható gyakorlati összefüggésbe. Az alkohol elnevezést Paracelsus (1493-1541) filozófus és orvos használta először, majd később 1786-ban Lavoisier nyomán vált közismertté.
Magyarországon a pálinkáról 1772-ben tesznek először említést. Maga a pálinka szó a XVII. században felbukkanó szlovák jövevényszó, ott az „égetni” ige származéka. Más források szerint már a XVI. századtól vannak adatok arra vonatkozóan, hogy fellendült a pálinkafőzés és az ecetgyártás is a Tisza és mellékfolyóinak mentén.
A cefre helye
A megtermett szilvát tárolni is kellett a főzetésig. Tárolóedények kapcsán hordókról és kádakról olvashatunk. A hordók űrmértékéül a „göntzi” szolgált. Egy göntzi hordó 136 litert tett ki. A szilvát fahordókba tették, a vas- vagy bádoghordó csak a 30-as években jött divatba.
A legutóbbi években már műanyaghordóba is teszik a cefrét, igaz csak végszükségletből, idegenkedve. Úgy tartják, a műanyagíz beleívódik a cefrébe, s a pálinka aromáján ez kiütközik. A cefre általában 2-től 4 hónapig ért. Az érést nagyban befolyásolja a cukorfok, a tárolási körülmények és az időjárás. Ha leért a szilva augusztus végén, szeptember derekán, volt, aki beletett egy kis élesztőt, meg hulladékcukrot. Ez az eljárás az erjedés gyorsaságát, és a szeszfok növelését szolgálta. Főleg az élesztővel kellett óvatosan bánni, mert ennek az íze, ha nem ügyeltek a kellő mennyiségre, a főzés után a pálinka ízén nagyon „előjött”, émelyítő mellékízt kapott.
Demizsonok, ünnepi alkalmak
A kifőzött pálinkát az átmosott kisebb hordókban, fonott korsókban – azaz demizsonokban – hazaszállították. Otthon hűvösebb helyen, spájzban, kamrában, pincében tárolták. Akinek kevesebb volt a literes, ötliteres üvegekbe kiporciózta.
Kóstolót senkinek sem vittek kimondottan ebből a célból, hanem megvártak valami alkalmat, például keresztelőt, esküvőt, névnapot – ennek ürügyén vittek egy féllitert-litert a pálinkából. De ezt is csak a közelebbi rokonoknak vagy igen jó barátoknak.
Az ünnepek vidámítója
A pálinka fogyasztása egyénileg vagy társaságban történt. Egyéni fogyasztásnál a gazda reggelente, munkába menet, vagy hogy jobban essen a reggeli – megivott egy kupicával. Kocsmában pálinkát ritkán ittak egyedül, hiszen mindenkinek volt otthon. Oda csak a társaság kedvéért vagy erről-arról érdeklődni tértek be. Megvetették az olyan embert, aki a kocsmában lerészegedett, részegségig itta magát. „Rongyember” volt az ilyen jelzője.
Sokkal inkább jellemzőek a társaságban, bizonyos ünnepekkel kapcsolatos, avagy megkülönböztetett alkalmakhoz kötődő ivási szokások. Ennek legelemibb formája a vendég kínálása. Hacsak nem vadidegen volt az illető, házaló, kucséber, kéregető cigány – minden esetben behívták a lakásba, s leültették. Nem az asztalhoz, hanem a fal mellett álló székre vagy lócára. A vendégnek illett dicsérni az italt, s a gazda egészségére ürítenie azt. A koccintás már közvetlenebb kapcsolatra utalt. Általánosabb volt a naptári ünnepekhez vagy különleges alkalmakhoz köthető italfogyasztás.
Névnapkor is csak a jó barátok, rokonok, szomszédok köszöntötték fel az ünnepeltet. Ekkor egy-egy féldecivel kívántak neki minden jót. A köszöntők ezek voltak: „Isten áldjon meg! Egészségünkre! Jó egészséget! Száz év múlva is találkozzunk! A gazda egészségére! Igyunk pajtás! Isten-Isten!”
Hogyan készítheted el a mézes pálinkát? Itt elolvashatod!>>
Dobosy Ildikó



