Vissza a jelenbe
Sokunknak problémát jelent, hogy ne kerüljön minduntalan méltatlan helyzetekbe, mert valahányszor sérelem ér bennünket, akár az udvariatlan eladótól, arrogáns és flegma ügyintézőtől, modortalan jegyellenőrtől vagy kollégától, mindannyiszor egyforma forgatókönyv szerint zajlik a jelenet: szorongunk, alig kapunk levegőt, és csak belül dühöngünk, de ott aztán bátran és féktelenül. Így eshet meg, hogy egy teljes oroszláncsapat ordít láthatatlanul a jámbor, bikáig sem érő nyusziban.
A jó hír az, ez a belső düh azt bizonyítja, hogy igenis, megvan bennünk a kellő agresszió, csak olyan, mint a rossz irányba fordított ágyú. Az agresszió és kezelése életbevágóan fontos, mert éppen az a funkciója, hogy segítségével újrafogalmazzuk és megszilárdítsuk – és egyáltalában MEGVONJUK — a határainkat másokkal szemben.
Hogy is állsz te a haraggal?
Általában épp a harag kezelése mutatja meg azt, hogy ki melyik típusba sorolható, és fontos megkülönböztetnünk az (egyszerű) áldozattípust, és a passzív-agresszív típust (minden áldozattípus ide fogja sorolni magát, még akkor is, ha fogalma sincs arról, hogy mit jelent, mert ez grandiózusabbnak hangzik, mint az egyszerű „áldozattípus”). A passzív-agresszív típus abban különbözik az előbbitől, hogy nemcsak vonakodik a határainak a jelzésétől, az agresszióját nem visszafojtja, vagy maga ellen fordítja, hanem átruházza a környezetében élőkre.
Az életadó harag
Aki nem mer jogos haragot érezni az életképességről mond le. Ez pedig felér egy árulással önmagunkkal szemben. Az ilyen ember először tehetetlenséget érez (az az érzés fojtogatja, hogy mindenre alkalmatlan), azután szorongani kezd, végül pedig dühroham lesz rajta úrrá. Az áldozattípus azonosulni kezd a támadójával és a saját agresszióját vetíti ki a („gonosz”) külvilágra.
A hosszú élet (egyik) titka
Kiábrándítóan egyszerűen fog hangzani: felelősségvállalás. Tudomásul kell vennie az áldozattípusnak, hogy ezt önmagával teszi, önvádakkal viaskodik, és nagyzolással gyógyítja a saját magán ejtett sebeket („rajtam úgy sem lehet segíteni”, „nem használ nekem semmi”, „én mindig így járok”), vagyis elkezdi idealizálni és meghamisítani az áldozathelyzetét.
Ez utóbbira jellemző, amikor a gyávaságunkat egy adott helyzetben szívbéli jóságunkkal magyarázzuk. Az áldozattípus úgy látja magát, mint aki mindenkinek mindenét odaadja, csak épp ezt az egyet nem és nem bírja feladni: az áldozatszerepet.
Az áldozattípust általában valami óriási bűntudat tartja a béklyóiban, amit homályosan mindig, mindennel kapcsolatban érez, de éppen ez a nagy, mindenre kiterjedő bűntudat akadályozza meg abban, hogy bármiért is felelősséget vállaljon. Inkább a mindennapos elveszettséget választja, amivel aggodalmas fáradozást vált ki környezetéből. Az áldozattípus mellett mindig van egy segítő, akivel kölcsönös szimbiózisban élnek, éspedig mindkettő átruház valamit a másikra, amit neki kellene megélnie.
Az áldozat az agresszorra ruházza a tettvágyát és cselekvőképességét, a döntés erejét, a rombolást és a megvetést. Az agresszor az áldozatra ruházza minden olyan érzését, ami sebezhetővé teszi: a kiszolgáltatottságát, a bűntudatát, szorongását és tehetetlenségét.
Vissza a bennünk ordító oroszlánhoz
A választás szabadságához el kell nyernünk az élet méltóságát, vagyis: haragudjunk. Ne acsarkodva és indulatot fröcsögve. Hanem bátran és higgadtan, hiszen épp azt mondjuk el a másiknak, hogy nem vagyunk értéktelenek, és nem engedjük meg ezeknek az értékeknek a semmibevételét.
Ha megsértettek bennünket, világosan és udvariasan közöljük ennek a tényét, mondjuk el, hogy nem tartjuk helyénvalónak, ami történt, tegyük világossá a szempontjainkat, és lengessük meg az olajágat: mondjuk el azt is, milyen jóvátétellel elégednénk meg —ésszerű határokon belül.
Válasszunk: vagy az olajáglengető békés oroszlán, vagy az acsarkodó nyuszi.
A választáshoz nem árt tudni, hogy az oroszlán évszázadok óta a jelen szimbóluma.
Ezt pedig minden acsarkodó nyuszi tudja, pedig olyan idősík nincs is, amit ő szimbolizálna.
Árvay Alica



